2014. július 13., vasárnap

Mikszáth Kálmán: Gazsi kalandja



Hihetetlen történetet mondok, de annyira állítják, bizonyítják az összes medvék (mert szeretnek ám a medvék dicsekedni), hogy lovagiatlanság benne kételkedni.

Gazsi körül forog a kaland. Gazsi, ez a vásott kisfiú, elszökött otthon­ról (bizonyosan rossz fát tett a tűzre, eltört talán egy bögrét), s addig ment, mendegélt, míg egyszer az erdőben találta magát, annak is a kellős köze­pén. Megéhezvén, korgott a hasa, szeretett volna már visszamenni, de nem tudta az utat.

Nosza, sírásra fakadt a mi Gazsink, de biz’ azt senki sem hallgatta, csak a gyík és a szarka, de azok csak nevették, mintha mondanák: „Minek mentél el otthonról, te kis csacsi! Minden dolognak elébb kell a végét átgondolni!”

Amint így búslakodék a szegény Gazsi, egyszer csak megzörren a gally, s ott terem a tisztáson dirmegve-dörmögve egy vén mackó. Most ijedt meg igazán Gazsi, roppant zokogásra fakadva.

- Ne bőgj, fiacskám – monda a medve szelíden -, nem eszlek meg, pedig jó pecsenye válnék belőled. De a minap megfogta a bocsomat egy ember, aztán megsajnálta, szabadon eresztette, akkor megfogadtam, hogy soha nem eszem többé emberhúst.

- Igazán nem akar megenni, mackó bácsi?

- Nem én, fiam; inkább itt haljak éhen!

- Akkor hát vezessen haza az apámhoz.

De már olyan bolondot nem teszek a kedvedért, hogy én a falu közelébe menjek, mert nektek a húsotok jó, nekünk meg a bőrünk jó; hanem tudod mit, fölveszlek a hátamra, hazaviszlek a barlangomba játszótársnak a fiam mellé.

A medve hátára vette Gazsit, s meg sem állott vele hazáig.

Otthon már párolgott a jó ebéd, pecsenye, gyümölcs és csemegének medvecukor. A kis bocs nagyon megörült a pajtásnak, s Gazsi is kezdet: kibékülni a helyzetével. Csak úgy visszhangzott a barlang a vidám hancu-rájuktól.

Birkóztak, búvósdit játszottak, a denevéreket ijesztgették. A kis medvebocs olyan udvarias volt, hogy hagyta magát földhöz vágta Gazsi kacagott, ugrált örömében.

Az öreg úr (már ti. nemzetes Mackó uram), elvégezvén délutáni szunyókálását, így szólt:

- Menjünk most, gyerekek, sétáljunk egyet a parkban. (Az egész a maga parkjának tartotta.)

De a kirándulás rosszul ütött ki. Egy fa mögül vadász leselkedett a medvére.

Durrant a fegyver, s az öreg mackó fején találva rogyott össze. A kis ijedten futott apjához annak fájdalmas bőgésére, Gazsi ellenben se m hallott, se nem látott semmit, rémültében hanyatt-homlok rohant egyenesen a vadász felé.

- Végem van! – hörgé az öreg mackó.

- Ne hívassak orvost? – siránkozék a bocs.

- Nem, nem! Nem akarok még meghalni. Megpróbálok hazavánszo­rogni!

S a vén medve nagy kínosan hazaindult; a vér csak úgy csepegett. Mindenütt piros lett a fű, amerre mentek. De annyira jó szíve volt, hogy Gazsiról se feledkezett meg:

- Hát a pajtásod hol van?

Szétnéztek az erdő fái közt, s íme, a rossz Gazsi már akkor a vadász ölében ült.

- Gonosz, háládatlan teremtés – sóhajtott a medve -, a gyilkosomhoz szegődik. Majd hozzátette nagy lelki türelemmel s medvétől szokatlan

jámborsággal: – De nem lehet csodálni, hiszen ember!

És Gazsi háládatlanságát csakugyan nem lehetett csodálni, mert a ad ászban a saját édesapját ismerte fel.

- Te vagy, édes rügyem, kis Gazsikám! – kiáltott fel a vadász, vidám örömre gyúlva. – Ej, csakhogy rád akadtam! Milyen szerencse, hogy a vadak fel nem faltak! De minek is teszel olyanokat, hogy felügyelet nélkül távozol hazulról.

- Soha nem teszem többet – könyörgött Gazsi csak még most az egyszer bocsásson meg, édesapám. Itt vesztem volna, ha nincs az a becsü­letes medve, akit édesapám meglőtt; az a hátára vett, hazavitt a barlang­jába, megetetett, megitatott, gondomat viselte…

- És én éppen azt a medvét lőttem meg! – kiáltott fel a vadász meg­illetődve. – Hát én a vadállatnál is rosszabb vagyok? Gyere fiam, vezess a medvéhez!

Elindultak a medve barlangjába. Már otthon feküdt az öreg mackó be­kötött fejjel, a bocs pedig gyógyította mindenféle füvekkel és orvosságokkal.

Gazsi odarohant, és kezet csókolt a mackónak, ami láthatólag könnyítené fájdalmát, míg ellenben a vadász ünnepélyesen bocsánatot kért:

- Ne haragudjék, barátom uram! Ami történt, történt, változtatni már nem lehet. De szívem mélyéből sajnálom.

A mackó kezét nyújtá a vadásznak, s ezzel szent lett a béke. Sajátságos ritka jelenet, érdemes arra, hogy a piktor bácsi lefesse.

Mondjam-e még tovább ezt a mesét?

Medvecsont is beforr, a mackó meggyógyult, nem úgy, mint a varjú, de azt majd ezután mesélem el.

Gazsi és a vadász ott maradtak a beteg mellett egészen a felgyógyulás napjáig, amikor aztán annak az örömére egy víg napot csaptak a barlangban.

Nagy lelkesedéssel járták a medvetáncot:

Heje, huja, haj! Nincs már semmi baj!

Tíz kicsi barát

Kínai mese nyomán írta Mészöly Miklós

Kicsi kínai fiúcska volt Liu. A szülei sokat dolgoztak. Édesapja már kora reggel elindult a gyárba. Édesanyja pedig a szántóföldre ment kapával vállán.

Liu otthon maradt, egyedül a házban. Nem volt a világon semmi dolga. Elhatározta, hogy ő is dolgozik valamit. Seprűt keresett elő, és kiment az udvarra.

Az udvaron temérdek sok kő és szemét volt. Liu szépen felsöpörte az udvart. A köveket kosárba gyűjtötte, é a ház közelében folydogáló patak partjára hordta.

Aztán vette az ásót, és virágágyásokat csinált. Mikor elkészült, magot vetett beléjük. Vödörben vizet hozott, és gondosan megöntözte valamennyit.

Miután ezzel is elkészült, szép tisztára megmosta a kezét. Akkor leült pihenni a fa alá.

Liu édesapja délután hazaért a munkából, és mindjárt megkérdezte:

- Ki hozta rendbe az udvart?

Liu így válaszolt:

- Tíz kicsi barátom segített nekem.

Aztán édesanyja is hazajött a szántóföldről, ő is megkérdezte:

- Ki csinálta ezeket a virágágyásokat?

Liu megint csak így válaszolt:

- Tíz kicsi barátom segített nekem.

- De hát hol van a te tíz kicsi barátod? – csodálkozott az anyja és az apja.

- Nézzétek! – szólt Liu, és felemelte a két kezét. – Az én tíz ujjam az én tíz kicsi barátom!

2014. július 11., péntek

Mentovics Éva: Itt van a nyár

Liliom a kertben
ontja illatát,
hűs, nyári fuvallat
repíti tovább.

Kedves kis pacsirta
vidám dala száll
Azt énekli vígan:
-Itt van már a nyár!

Őri István: Nyárköszöntő

Véget ér a hideg tél,
elszalad a tavasz már.
Virágos rét, fecskenóta,
itt a nyár, itt a nyár!

Végre itt vagy, végre itt vagy,
aranyszemű napsugár!

Horváth Imre: Itt a nyár!

Itt a nyár, végre már,
Minden játék, minket vár.

Erdõk, rétek, kirándulás,
pancsi, úszás, vízbeugrás.
Hinta, csúszda, homokozás,
lepkeűzés, ugrándozás!

Itt a nyár, eljött már,
jól használd ki, kiskomám!

Futkározás, fogócskázás,
ezer móka, víg kacagás.
Minden napunk boldog játék,
sok-sok emlék lesz ajándék.

Itt a nyár, játék vár,
szaladj, játszunk, gyere már!

K. László Szilvia: Nyárköszöntő

Szervusz, kedves Napsugár!
Örülünk, hogy itt a nyár.
Kérlek, süss jó melegen,
pihenhetsz a réteken.
Érleld meg a gabonát,
lombosítsd a sok szép fát,
langyosítsd a vizeket,
melegítsd a szíveket!

Devecsery László: Nyári este

Minden muzsikál!
Csodaszép, csodaszép!
Ágak közt a fészek
pelyhes menedék.

Virágok kelyhében
tündérek ülnek,
s csendesen nékünk,
nékünk hegedülnek.

2014. július 5., szombat

Sikó-Barabási Eszter: Öten

Öten laknak a faluban. Köztük mégis örökös a huzavona. Elől lakik Kurta Gyula, a faluja köpcös ura. Utána jön Karó János, kiben az illem hiányos. Csak mutogat össze-vissza, a körme se mindig tiszta. Sőt, a fülét is piszkálja! De ő a falu vadásza… A falu közepe Hórihorgas Ede. Semmit nem tesz egész nap, rá rosszat mégsem szólnak. Mert ott, ahol a legtöbben alacsonyak, örvendenek, ha közöttük magasabb akad…Háza előtt elosonnak, senki sem nyargal: – Pszt, csendesen, Ede most biztos éppen nyurgul!
Cifra Cecil, a szakács. Nevét arról kapta, hogy legalább egy gyűrű örökké van rajta. Megsüt-megfőz, amit lát, egy egész falut ellát.És ott van az ötödik, ki mindig kifelejtődik. Se nem vadász, se nem szakács, mestersége sincs neki, csak napjait tengeti. A hangszerét pengeti, vézna testét, napfénynél melengeti.
A mai nap összeül a falutanács, jön a vadász meg a szakács, s kissé késve ér oda Ede. S micsoda!!!? Ha jól látom, az ötödiket, Pistát is meghívták! Általában nélküle zajlik minden lakoma, s senki nem mondja neki:-gyere be, koma…Szerre nyitják szájuk szóra, a legelső Kurta Gyula, kinek ez a mondandója:
- Az erdőben nincs elég vad. folyó halat többé nem ad, száraz makk csupán, ha akad…ihol ni a bizonyíték, hogy maholnap éhen fogunk pusztulni. Négynek is alig jut falat…
Megszólal most Karó János, rajta feszül, hagyományos paszományos mente:
- Mindenki tudja, hogy izé. Hogy öööö ez a hogyishíjják, Pista a falunak vagyonát eleszi, elissza. Javaslom, hogy menjen innét, sose jöjjön vissza!
Cifra Cecil a gyűrűjét bőszen csavargatja, Pista iránti haragját nem is takargatja.
- Hogy várjátok el hogy tele legyen a tál, hogyha ez a szerencsétlen folyton muzsikál.
- Köszönöm, de tévedés, én nem élek a főztödön. Bogyókat gyűjtök, s magvakat, s ami utánatok marad.- szólal meg csendben Pista, de senki rá se hallgat.
Feláll, Ede, a hórihorgas, üstöke borzas. Vészjóslóan morog, kezében fényes hórihorog.
- Pissz van Pista, pissz van, rosszul jársz, ha még egyszer megnyikkansz!
Felbolydul a falutanács, kiabál mind a négy:
- Fölötted így ítélkezünk.Azt akarjuk, holnaptól máshol légy!
- Megállj, megállj, falutanács. János, Cecil és Ede, s te is Gyula, a falu ura.. Nem értem, miért nem szívlelhettek, de kérlek, el ne űzzetek! Senkinek útban nem leszek, ennyit ígérhetek.
- Hogyha nem mész magadtól, segítünk dönteni. – mondták vészjóslón mind a négyen és elkezdték böködni.
Ekkor a kisfiú.felkiáltott:
- Elég már, haszontalanok, elég!!! Ti összetartoztok örökre, nem húzhattok szét! Megértettétek? Na azért! Most mindenkinek lefekvés!- szólt az öt ujjára és zsebre vágta kezét…

A csíkoshátú kismalac

(Lengyel Balázs meséje)

A mozdony azt mondta: Psiu-psiu. Nagy fehér gőzszárnyakat ere­getett. Azt hittem, mindjárt elszállunk. De nem szálltunk, csak eldöcögtünk.
A kocsi egyre kotyogott. Kat-kat, u-ta-zunk. Kat-kat, u-ta-zunk. Meg azt is mondta: Ma-ri-ka. Ma-ri-ka. Mert engem Marikának hívnak. Végül azt mondta: Meg-ér-kez-tünk.
És csakugyan megérkeztünk.
Az autóbusz már ott várakozott a vasútállomás másik oldalán. Amíg állt, azt mondta: Brrr... brrr... brrr. De amikor elindult, összevissza beszélt. Nem volt semmi értelme.
Nénik és bácsik szálltak fel, másfajta nénik és bácsik, mint oda­haza Budapesten. A bácsiknak bajusza volt, a néniknek fejkendője, s a szájuk nem volt piros, hanem csak olyan, mint az enyém. Nagy kosarakat meg puttonyokat cipeltek. Az egyik puttonyba éppen beleláttam, odatették mellém a földre. Kék babos vászonnal volt letakarva, és minden zökkenőnél azt mondta: Kot-kot. Mögöttem a kosár ráfelelt: Sáp-sáp.
Aztán leszálltunk.
Egy kis ösvényen felfelé mentünk az erdőszélig. Anyu vitte a nagytáskát, én a kosarat. Bizony nem volt könnyű.
Az erdőszélen állt a ház. Szép, nagy ház volt, de nem kőből, egymásra fektetett fatörzsekből csinálták. Nénik és bácsik szalad­tak elénk, s ahogy már szokták, mindenfélét beszéltek. Volt ott egy bácsi, tetőtől talpig zöld ruhában, még a kalapja is zöld volt, s hátul valami sörte ült rajta, olyasformán, mintha apa borotvaecsetjét tűzte volna oda.
A bácsinak puska lógott a vállán, s ezért mindjárt tudtam, hogy ő az erdész bácsi. Egy néni odajött hozzám.
-   Hát téged hogy hívnak ? - kérdezte.
Megmondtam, de kicsit húzódozva, mert mindig ezt kérdezik. Akkor azt mondja:
-   A szemed miért olyan kormos ? Mért nem mosod ?
S mosolygott hozzá, de olyan kedvesen, hogy nekem nevetnem kellett. Láttam ám, hogy neki is nagy fekete szeme van, meg a haja, mint a szurok.
-   A néni mért nem mossa a szemét? - kérdeztem. Elkacagta magát erre, s megölelt.
-   No nézzétek a kislányt! Vigyázz, Marika - fenyegetett meg a mutatóujjával - lefestem a te kormos szemedet, s majd ha nagy leszel, akkor is látni fogod, hogy sose mostad.
Egy nagy-nagy füzetféle volt a bal kezében, s mutatta, hogy abba festeget.
Egy kislány meg egy kisfiú jött aztán oda, és csak bámultak rám.
-   Marika, menj, játsszatok - mondta anyukám, és elvette tőlem a kosarat.
Elmentem velük. Azt hittem, homokozni hívnak, mert mi oda­haza Julikával mindig homokozunk. De itt nem volt homok, se hinta, csak erdő. Még a házat is körülvették a fák.
-     Tudsz papírcsónakot csinálni? - kérdezte Jani, a kisfiú.
-     Nem tudok.
-     Majd megtanulod, csak gyere.
A fák között, nem messze egy kis patak folydogált. Odamentünk a partjára. Már álldogált ott három fiú, s csónakot eregettek. Újság­papírból hajtogatták a csónakot, meg kéményes gőzhajót is, szépen úsztak a vízen.
Bözsivel - úgy hívták a másik kislányt - mi is csináltunk egy csó­nakot. Még utast is tettünk bele, egy cserebogarat. A cserebogár útközben mászkálni kezdett, majd felborította a hajónkat, s aztán egyszerre csak hopp, elszállt.
-        No, ez elment - mondta Jani. S ezen nevetni kellett. Akkor valami a bokorban megzörrent mögöttünk. Meg nyüszí­tett is egy picikét, azt mondta: liii...
A fiúk felugrottak, mi van ott. Csak nem sündisznó?
Ki is futott onnan egy kis állat, s bebújt a másik bokorba.
-   Fogjuk meg!
Jani mindjárt magyarázta, hogy mi, lányok, maradjunk itt, ők majd fiúk hárman megkerülik a bokrot. De el ne szalasszuk ám, ha menekül!
Felálltunk szépen, Jani megzörgette a bokrot, ki is szaladt a kis állat Bözsi meg Jani között.
-     Hiszen ez egy kismalac! - kiáltották. - Hogy kerül ide az erdőbe ?
-     Tán elhagyta az anyja.
-     De a konda nem jár erre!
-     Fogjuk meg, fogjuk meg!
No, a fiúk haditanácsa szerint, szép lassan körülálltuk megint a malacka új búvóhelyét. Jani, Pisti túloldalt zörgették a bokrot, mi meg többiek ott guggoltunk az aljában kitárt karral.
Ám hiába zörögtek, meg csapkodták a gallyakat, nem mozdult
semmi.
-     Á, nincs ez már itt - mondta a harmadik fiú, annak még nem tudtam a nevét.
-     Itt kell legyen! - mondta Jani, és lehasalva, egy bottal ütögette a bokor tövét.
Most se mozdult semmi.
Igen. de látom én, hogy egy kedves kis malacka hátrál kifelé a sűrű gallyak között éppen az orrom előtt. Kinyúltam, s két kézzel
elkaptam.
Nagyot visított, hogy uiii! Majd elejtettem ijedtemben.
-   Megvan! Megvan! - volt nagy rikoltozás.
Jaj, de ijedt kis malacka volt, nyüszített, rúgkapált kétségbeesésé­ben. Csak akkor nyugodott meg, mikor egészen magamhoz öleltem. Akkor meg bekapta a hüvelykujjamat a fogatlan kis szájába, és azt szopogatta.
Szóltam Bözsinek:
-     Nézd csak, mit csinál.
-     Hiszen éhes szegény - mondta Bözsi. - Meg kell etetni.

-     Adjunk neki tejet. Bözsi nevetett.
-     Nem tud ez még inni.
Fogtuk a malackát, dehogy adtuk oda a fiúknak, s beszaladtunk vele a konyhába. Nem volt ott senki, mert Bözsi mamája éppen anyukámnak mutogatta a konyhakertet. Velük volt a rajzoló néni meg a vadász bácsi is.
-   Nem baj - mondta Bözsi -, tudom én, hogy édesanyám hogy csinálja. Szokta ő is szoptatni a kismalacokat.
Hozott a kamrából egy cuclit, beleöntött egy kis tejet, s odakí­nálta a malackának.
-     No, igyál, kis Fáni - mondta neki.
-     Fáni? - kérdeztem.
-   Hívjuk Fáninak, jó?
-   Jó.
Fáni jóízűen kortyolgatott, egykettőre kiürítette a cuclit.
Bözsi fogta s újratöltötte. Én addig leültem egy kis zsámolyra, s ölembe vettem a malackát. Piros babos szoknya volt rajtam, leg­kedvesebb szoknyám. Úgy látszik, tetszett a kis Fáninak is, mert úgy belefúrta magát, alig látszott ki belőle.
Fáni éppen a második cuclit szopogatta, amikor visszatért anyu­kám, s vele a nénik meg az erdész bácsi.
-     Hát ez meg hogy kerül ide ? - bámult rám az erdész bácsi. De úgy nézett, mint aki sosem látott még kismalacot.
-     Fogtuk az erdőszélen.
A fiúk mindjárt magyarázni kezdték, hogy így meg úgy körülkerí­tettük a bokrot, mert hát a fiúk már ilyenek. Közben Fáni jóízűen kortyolgatott az ölemben. A babos szoknya ráncai közül csak a feje meg a háta látszott ki.
-   De hiszen ez egy kis vadmalac! - kiáltotta az erdész bácsi. - Egy vadmalac, azért csíkos a háta.
S csakugyan: Fáni hátán ujjnyi széles, barna csíkok húzódtak végig.
-   Dehogy vad, szelíd! - mondtam én. - Egészen belebújt az ölembe.
Mindenki kinevetett engem, pedig Fánika csakugyan szelíd volt, még ha vaddisznó volt is az anyja.
-   Maradj csak úgy egy kicsikét - mondta a rajzoló néni, s láttam, hogy előveszi azt a füzetet, s már fut is jobbra-balra a ceruzája a papíron.
Egykettőre elkészült a rajz.
Ott volt rajta a kis vaddisznó cuclival az ölemben, és persze ott vagyok rajta én is. A szemem persze kormos rajta, hű, de milyen kormos szemet csinált nekem az a néni! Pedig tudhatta, mosom én minden reggel!

A tücsök (Csarusin. Szőllősy Klára fordítása)

Egy faház falában élt egy tücsök. Valami hasadékban bújt meg. Mihelyt leszállt az éj, a tücsök rákezdte: "Szrü-szür-szrü-szüri". 
Cirpelt, cirpelt, dalolt, hegedült, úgy hangoskodott, hogy nem lehetett tőle meglenni. Még ha nappal cirpelt volna, azt csak megszokja az ember valahogyan, de éjszaka aludni kell! A napi munkában kifáradunk, pihenni akarunk, s nincs kedvünk hang- versenyt élvezni! 
A szoba lakói petróleumot öntöttek a hasadékba, feketeborsot törtek, és a törött borsot libatollon át befújtak a résbe. 
- No - gondolták -, most aztán kiüldöztük a muzsíkusunkat." 
De szó sincs róla, a tücsök nem ment el. Cirpelt, muzsikált tovább, fülsiketítően. Két héten át zengte dalát, úgyhogy egy éjszaka sem lehetett tőle aludni. A tizenötödik napon a szoba lakóinak vendége érkezett. Fjodor Fjodorovicsnak hívták. Csodálatos ember volt! A világon minden állatnak és minden madárnak a hangját tudta utánozni. Még szúnyog módra is tudott dünnyögni. A háziak megteáztak kedves vendégükkel, s azután kiültek a tornácra. 
Varjú szállt arra. Fjodor Fjodorovics nyomban károgni kezdett, varjú módra: Kár!" 
A varjú leszállt, és a tornác körül keringett, károgott ő is válaszul: "Kár! Ká-árr!" 
Az udvarra most besétált egy tyúk a csibéivel. Fjodor Fjodorovics halkan csipo- gott, mint a kiscsirke, ha eltévedt: ,,Csiep, csiep". A tyúk ijedten kotkodácsolt, és szaladt keresni az elveszett csibét. 
Azután Fjodor Fjodorovics közelebb húzódott a házigazdához, és a fülébe zümmögött, mint a légy, de olyan ügyesen, hogy a házígazda, hessegetni kezdte. 
- Szemtelen légy! - méltatlankodott. - Nem hagyja békén az embert. 
 Így üldögéltek kinn, amíg besötétedett; sokat nevettek. 
Akkor azután nagyot sóhajt a házigazda, s azt mondja a vendégének: 
- Nagyon jó, hogy eljöttél hozzánk, Fegya, örülünk neked, csak azt nem tudjuk, hol helyezzünk el éjszakára. A szobánkban tudniillik egy tücsök lakik, és éjszakánként úgy koncertezik, hogy aki nincs hozzászokva, a szemét sem hunyhatja le. 
- Sebaj - mondja rá Fjodor F jodorovics. - Majd én is adok egy kis hangversenyt annak a tücsök úrfinak. 
Úgy is lett. Amint lefeküdtünk, a tücsök rázendített a nótájára a hasadékban, a kályha mellett: ,,Tírli-tirli-tirli-i-i". 
"Türli-türlük-türli-i-i" - cirpelt Fjodor Fjodorovics is tücsök módon. de még sokkal hangosabban, erélyesebben. 
 "Türlük-türlük-türli-i-i" - cirpelt az igazi tücsök a falban. 
"Tür-liik-tür-lük, tür-li-i-i-türli-i-i, tür-lük-tür-lük-türli!" - trillázott harsányan, fülrepesztőn Fjodor Fjodorovics. Azután elhallgatott. 
A szobában csönd lett, mélységes csönd. Azután megszólalt a tücsök a hasadékban, de nagyon-nagyon halkan: ,,Tür-lük" 
Fjodor Fjodorovics pedig megint olyan hangosat, harsányat cirpelt rá tücsöknyelven, hogy a falak remegtek. 
 Sokáig cirpelt, trillázott, a háziak már megunták hallgatni. 
-  Hagyd már abba, Fegya - kérlelték. - Elég volt! 
- Nem, nem - felelte a vendég. - Tűrjétek még egy kicsit. 
Végre aztán abbahagyta. 
Aznap éjjel a tücsök meg se pisszent. Másnap éjszaka sem énekelt, és azóta se szólalt meg. Bizonyosan elköltözött: annyira ráijesztett Fjodor Fjodorovics.

A szelek eredete

(Francia mese. Rónay György átdolgozása) 

Egyszer egy kapitányt útnak indítottak a hajójával: menjen, keresse meg, hol laknak a szelek, s hozza el az óceánra őket. Mert abban az időben örökös szélcsend volt a tengeren, soha még egy könnyű kis fuvalom sem rebbent, a hajók csak evezővel haladhattak, és szegény matrózok majd belegebedtek a kemény búzásba. 
Mikor odaértek Szélországhoz, a kapitány egymaga ment ki a partra, nyakon csípett egy csomó szelet, zsákokba gyömöszölte őket, jól bekötötte a zsákok száját, aztán az egész zsákmányt berakatta a hajófenékre. 
A matrózoknak fogalmuk sem volt róla, miféle rakományt visznek: a kapitány szigorúan meghagyta nekik, hogy egy ujjal sem szabad a zsákokhoz nyúlniuk. 
Hazafelé utaztukban egy napon elunták magukat a matrózok, mert az égvilágon semmi munka nem akadt a fedélzeten. 
Az egyik azt mondta: 
- Kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, ha nem tudom meg, miféle árut viszünk. 
- Nem szabad - mondta egy másik -, a kapitány megtiltotta. 
- Nem is fogja észrevenni! - erősködött az egyik matróz. 
- Éppen csak belekukkantok az egyik zsákba. aztán gyorsan újra bekötöm a száját. 
Azzal lement a hajó gyomrába, és kioldozta az egyik zsákot, éppen azt, amelyikbe a kapitány a délnyugati szelet zárta. Ahogy a madzag meglazult, a délnyugati szél egyszeriben kisurrant a résen, s egyetlen szempillantás alatt elkezdett fújni, s úgy fölkorbácsolta a tengert, hogy a hajó perdült egyet a levegőben, és izzé-porrá törött. A többi zsák is kiszakadt, és a szelek sivítva elszaladtak. Szétszóródtak az óceánon, s azóta is ott tanyáznak.

A suszter manói (Grimm. Rónay György átdolgozása)

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt és békességgel elaludt. 
 Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott állt készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra meg- szemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna. Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára. Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál, pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta. A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól." 
De mire másnap fölkelt, készen állt a két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott. Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle. 
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének: 
- Hallod-e, lelkem, mi-lenne, ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben? 
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz. 
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egy arasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőrüket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, szögecseltek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában. A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. 
Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűnnek. 
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt. 
 Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott sz olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögeit, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra: szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók. Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat, s azt sem tudták mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek: 
Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk? 
Többet bizony nem is suszterkodunk! -  énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából. Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora, mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

2014. április 4., péntek

Sarkadi Sándor: Katicabogár

Habselyem a rokolyája
Nyitva piros kis kabátja
Tenyeremen vígan sétál
Hét a pöttyöd, szép a röptöd
Szállj el, szállj el, katicabogár.

2014. március 27., csütörtök

Zöldségfélékről szóló mondókák

Piros retek, fehér retek,
szereti azt minden gyerek.

Répa, retek, mogyoró,
ritkán rikkant korán reggel a rigó.

Nyuszi fülét hegyezi,
nagy bajuszát pödöri,
répát eszik rop-rop-rop,
Nagyot ugrik, hopp,hopp,hopp.

Nyuszi, nyuszi, nyulacskám,
ne félj tőlem, nincs puskám.
Nincsen nekem egyebem,
zöld saláta levelem.

Gyékény, gyákány,
Gyün Gyuri bátyám,
Tököt visz a hátán,
Ha nehéz, leteszi,
Ha éhes, megeszi.

Paradicsom, paprika,
Ettől hízik Palkó,
Petrezselyem, karfiol,
Sárgarépa, vadkapor,
Zeller, hagyma, kolompér,
Mégis üres a kondér.

Hagymát eszünk vacsorára,
gumója jó, nem a szára.
Kissé csípős, mégis édes,
attól leszek egészséges.

Paradicsom, padlizsán,
zöldséget falj, kiskomám!

Volt egyszer egy paprika,
Paprikából Jancsika.
Jancsikából kiskirály,
kis királyból tulipán.

2014. március 3., hétfő

Majtényi Erik: Nőnapi köszöntő

Egy szál virág kettő
bársony szirom feslő.
Két szál virág három,
karcsú zsenge száron.

Négy szál virág öt,
zöld levél között.
Minden virág gyönge
szirma édesanyám néked nyit ma.

Erdő-mező bokrétája,
néked virít nők napjára.

Kányádi Sándor: Köszöntő március 8-ra

Tavaszodik, virág nyílik:
hóvirág, ibolya.
Összeszedtem, mit csak leltem,
ebbe a kis csokorba.

Tavaszodik, a hegyekről
patakokba fut a hó.
Soká éljen, édesanyám,
S még száz évet nagyanyó!

Szalai Borbála: Nőnapi üzenet

Mostanában hangosabban
zengenek a cinegék,
nefelejcsszín köntösében
tavaszt ígér már az ég.
S bár a nap még gyéren hinti
melengető sugarát,
fehér bársony ünneplőbe
öltözött a hóvirág.
Kökörcsin is bontja szirmát,
felébredt a tőzike …
Érzik, tudják: itt a tavasz
legkedvesebb ünnepe.
S márciusnak ezen a szép
napsugaras ünnepén
valamennyi pajtásomtól
üzenetet hoztam én.
Tinektek szól, édesanyák,
a nőnapi üzenet:
boldogságot,
békességet,
sok örömet,
hosszú éltet
kíván minden kisgyerek!

2014. március 1., szombat

Zelk Zoltán : Gólymadár, gólyahír

Tudjátok-e, mi a hír?
Kinyílott a gólyahír!
Gólyahír virít a réten,
gólya repül fenn, a légben.

Most jött a tengeren túlról,
Afrikából, messzi útról,
nincs a vállán tarisznyája,
ezért nincs is vacsorája.

No de azért majd csak akad,
hogyha talál egy mocsarat,
szegény békák bánatára
lesz bőséges vacsorája.

Tudjátok-e, mi a hír?
Kinyílott a gólyahír!
A rét mellett, egy kis tóba'
békacombot tart a gólya.

Udud István: A gólya

Én vagyok a Kelep Elek,
kéményeken kelepelek.
Eső esik,
akkor ázom,
békát, szöcskét vacsorázom.

Szalai borbála : A gólya csizmája

Jaj, de csinos,
de szép piros
a gólya csizmája!
Mért megy benne
térdig bele
pocsolyába, sárba?!

Sose bánjad
a csizmámat! -
feleli a gólya.
- Minden este,
szép fényesre,
mosom én a tóban!

Pósa Lajos : Gólya

Gólya, gólya, kelepelő,
De magas a kéménytető!
Szeretem én a magasat,
Belátom a nádas tavat.
Délibábos nagy rónát,
Bólingató vadrózsát.

Palotai Gyöngyvér: Mondóka

Hosszú lábú gólya
Álldogál a tóba!
Csőre ki se látszik,
Békát vacsorázik.

Osvát Erzsébet : Gólya a réten

Tágas réten egymagába,
mintha volna rét királya,
fehértollú gólya lépked -
keres, kutat eleséget
két éhes kis kelepének.
Csőrében a csemegével
nagykevélyen tekint széjjel.
Egy szarkaláb mosolyog
rá kék szemével.

Osvát Erzsébet : Gólya

Kelep! Kelep!
Kelepel egy gólyapár.
Fészkük felé jó falattal
száll, száll, száll.
Három éhes fiókájuk
csőrét tátva,
Gólyamamát, gólyapapát
Hazavárja.

Benedek Elek: Gólya, gólya, gólya

Gólya, gólya, gólya,
Házunknak lakója,
Mondd meg, honnét jöttél?
Ahol soha nincs tél.

Ugye, most itt maradsz,
Többet el sem is hagysz?
Ne hagyd itt fészkedet.
Adunk szállást neked.

Kelep, kelep, kelep,
Jó gyermek, nem lehet,
Én csak úgy élhetek,
Ha szabad lehetek.

Éhes volt az öreg gólya...

Éhes volt az öreg gólya,
békát fogni ment a tóra.
Ám a béka sem volt rest,
Vízbe ugrott egyenest.

Gólya viszi a fiát...

Gólya viszi a fiát,
hol felveszi, hol leteszi,
Viszi, viszi,
itt leteszi, hopp!

Hosszú lábú gólya bácsi...

Hosszú lábú gólya bácsi,
Mit akar kend vacsorálni?

Békahúst, brekeke.
Ejnye, bizony jólesni!

Tessék hát belőle!
Mind elugrik előle.

2014. február 27., csütörtök

Zelk Zoltán: Hóvirág

Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág –
zúzmarás a fán az ág.

Ám télúton egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.

Öröm rezzen ágról ágra:
itt a tavasz nemsokára,
kizöldülnek mind a fák –
Isten hozott, hóvirág!

Gazdag Erzsi: A hóvirág éneke

Kinyílott a hóvirág,
Vidámabb lett a világ …
Itt a tavasz, megy a tél,
Kis magban a csíra kél.
Szikrázik a napsugár,
Nyakát nyújtja a gúnár,
Táncot jár a víz fodra,
Tavaszi szél forgatja.
Itt a tavasz, gyerekek,
Kacagnak a verebek.

Lászlóffy Aladár: Csírázás

A hó alatt, a föld alatt
az idő télen is haladt,
s áprilisban, pirkadatkor
csergőóra vagy egy traktor
olyan zengő lármát csapott:
mind felébredtek a magok.

A hó alatt, a föld alatt
élet vize el nem apadt.
Amikor eljut a vízig,
minden mag dagadtra hízik,
s nyuszifülek mintájára
csíra nő a homlokára.

Kicsi mag a föld alatt...

Kicsi mag a föld alatt Két öklünket egymás felé fordítva összetapasztjuk.
Napsugarat hívogat.
Ha a tavasz közeleg, Az egyik kéz mutatóujjával eljátsszuk a csíra növekedését.
Pici csíra növöget. Másik kezünkkel, ujjainkat lefelé fordítva mutatjuk, hogyan
Kapaszkodik a gyökér, kapaszkodik a gyökér.
Kis növényke fényre ér, A csírából zárt tenyérrel levélke lesz.
Nő a szára, levele, Karunkkal fölfele kúszunk.
Nyújtózkodik fölfele.
Bimbót ringat, szirmot nyit, Nyújtott ujjainkat összezárva bimbót formálunk,
Illatával beborít. azután lassan kinyitjuk tenyerünket, ujjainkat széttárjuk.

Megfogtam egy magocskát...

Megfogtam egy magocskát, ( összecsippentjük az egyik kezünk mutatóujját )
Fúrok neki lyukacskát, ( másik kezünk mutatóujjával lyukat fúrunk magunk elé a földre ) beleteszem, ( beletevés imitálása )
betemetem, ( előbb az egyik aztán a másik kezünkkel betemető mozdulatot végzünk, a „ lyuk” felett )
gereblyézem, ( egyik kezünk ujjait behajlítva végezzük a gereblyéző mozdulatot )
öntözgetem ( öntöző mozdulatok )
Megsüti a napocska.
( két kezünkkel karikát rajzolunk a levegőbe )
Kibújik, ( hüvelyujjunk kibújik az öklünkből felfelé )
nő a szára, ( kinyújtjuk a többi ujjunkat, majd összezárjuk a tenyerünket és virágformára szétnyitjuk )
akkor a szél megfújja, ( ráfújunk a képzeletbeli virágra )
elrepül a magocska. ( ujjainkat mozgatjuk felfelé )

2014. február 25., kedd

Csalimese

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, meg az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani, s amint egyet fordul, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú:
- Nézze, apámuram, nézze, egy kulcsot találtam.
- Az ám, egy kulcs - mondja a szegény ember. - Ejnye, de jó volna, ha egy ládát is találnál hozzá!
Na, ez annyiban maradt.
Tovább szántanak, kettőt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú:
- Nézze, édesapám, megtaláltam a ládát is.
Próbálják a kulcsot, hát jól belétalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurta farkú egerecske.
Ha az egérnek hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Benedek Elek - Többsincs királyfi és más mesék

2014. február 21., péntek

Gárdonyi Géza: Bolond Istók generális

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bolond Istók nevű legény. Egyik nap gondolt egy nagyot, és elhatározta, hogy beáll katonának.

El is ment a kaszárnyába és jelentkezett a főkapitánynál.

- Főkapitányúr! Bolond Istók alázattal jelentkezik katonának.

Be is vették, de harmadnapra hazaeresztették.

Mert mindent fordítva csinált, amit mondtak.

Ha azt mondták: jobbra fordulj! – ő balra fordult.

Ha azt mondták: állj! –akkor ő leült a földre.

Ha azt mondták: előre! – akkor Bolond Istók visszahátrált.

Eleinte pofozgatták, bezárták, koplaltatták. Utóbb aztán megkérdezték tőle, hogy miért csinál mindent fordítva.

- Azért – mondta büszkén Bolond Istók-, hogy az ellenség megzavarodjon.

- Mert ha az ellenség meghallja, hogy nekünk jobbra kell mennünk, akkor ők minden puskával jobbra fognak lőni. De ha és fordítva teszek mindent, akkor az ellenség nem bír követni és összezavarodik.

Ez egyáltalán nem tetszett sem a főkapitánynak, sem pedig a többi katonának.

Ezért hát elküldték.

Gondolta Istók: azért mégis megmutatom, hogy nekem van igazam.

Hazament a falujába és összehívta a cimboráit.

- Csináljunk – mondotta – olyan hadsereget, amilyen még sose volt a világon.

- Én leszek a generális.

Amit én mondok ti mindig fordítva teljesítsétek.

Azzal elkiáltja magát: - kezeket le!

Erre mindenki felemelte a kezét.

- Jobbra nézz! Erre meg mindenki balra nézett

- Előre – mindta Istók! Mindenki hárta felé ment.

Egyszer a főkapitány és a serege Bolond Istók falujában masírozott. Amint meglátták Istók furcsa hadseregét majd megpukkadtak a nevetéstől.

Krúdy Gyula : A törpe trombitás

A Krimóczy huszárszázadnak elesett a trombitása a szabadságharcban. Ilyesmi bizony előfordul máshol is, nemcsak a Krimóczy-huszároknál.
Az öreg Pap János, a marcona őrmester ilyenkor keservesen kiáltott fel:
- Fiúk, huszárok, jobban vigyázzatok magatokra! Még megérem, hogy egymagam maradok az egész dicsőséges századból!
Egyszer éppen a trombitás hiányzott. Hiába szólongatta csata után a nevénél Pap őrmester, a trombitás nem jelentkezett.
- Elment trombitálni, őrmester uram, a túlvilági hadseregbe - jegyezte meg egy vén huszár.
De hát most már azon kellett lenni, hogy hamarosan másik trombitást szerezzenek a huszároknak. A huszár trombitás nélkül félember. A trombitaszó tanítja meg arra, hogy mit kell tennie. Ha rohamra indul, mint a fergeteg, a trombitás fújja hozzá az indulót. Ha meg pihenőre tér este, a trombita mellett hunyja le fáradt szemét. Még a paripák is értik már a trombitajeleket. Hát mármost hol vegyenek alkalmatos trombitást a Krimóczy-huszárok?
Éppen egy rengeteg tölgyfaerdőn haladtak keresztül, amikor a fák közül tülökhangot vitt feléjük a szél. Pap őrmester hallgatta egy darabig a tülökhangot.
- Jól fújja - mondta. Hatalmas tüdejű gyerek lehet. Hozzátok csak ide azt a kondást!
Egy huszár kiugrott a sorból, aztán vitte nagy nevetve az erdőből a disznópásztort. Biz' az furcsa figura volt. Fiatal volt-e, vagy öreg? Ki tudná megmondani? Az arcát benőtte a szőr. Kék inge, gatyája egy gyermeknek is kicsiny lett volna, mert a kondás egy cseppel sem volt nagyobb, mint egy kisebbfajta törpe.
A vén őrmester is mosolygott a bajusza alatt.
- Te fújtad a tülköt? - kérdezte.
- Én hát - felelte hetykén a törpe kondás.
- Hát a huszártrombitát tudnád-e fújni?
- Tudnám hát! Már hogyne tudnám, mikor tudom!
Pap őrmester megcsóválta a fejét. A kis kondás csak körülnézett.
- Hol az a trombita?
Adtak neki egy trombitát. A szájába vette és belefújt. Hej, hogy zendült föl egyszerre az erdő! A huszárparipák kényesen emelgették a lábukat, még a huszárok is vígan mosolyogtak a bajuszuk alatt.
- Így még nem is hallottam fújni - dörmögte az őrmester. - Hogy hívnak, öcsém?
- Vad Marci a nevem.
- No hát, Vad Marci! Akarsz-e huszár lenni?
- Már hogyne akarnék - felelte boldogan a kondás -, mikor akarok! Csak úgy ragyogott az arca a nagy gyönyörűségtől. - Mentem volna már magamtól is, de mindenütt kinevettek. Sehol se kellettem.
- No hát, velünk meglehetsz.
Lenyírták bozontos haját, szakállát. Huszárgúnyát húztak rá. Így lett huszár a törpe disznópásztorból. Hanem hát hiába fújta olyan gyönyörűen Vad Marci a trombitát, azért a huszárok mégis évődtek vele folyton-folyvást. A délceg, szálas legények nagyon lenézték a törpe huszárt. Ahány tréfát elkövettek a világ kezdete óta, azt mind elkövették Vad Marcival. A trombitás pedig búsult, búsult.
- Megálljatok, majd megmutatom én egyszer, hogy ki vagyok!
Egyszer a Felvidéken járt a Krimóczy-huszárok százada. Az előőrsök alkonyatkor azzal tértek vissza, hogy nem lehet továbbmenni, mert az útba eső várost megszállva tartja az ellenség.
- Mennyi az ellenség? - kérdezte Pap János.
- Legalább tízszer annyian vannak, mint mi.
- No, akkor vissza kell fordulnunk.
Éjszakára lepihentek az erdőben. Vad Marci még elfújta nekik trombitáján az esti takarodót, aztán titkon elhagyta az erdőt. Szakadt az eső, zúgott a szél, lován csendesen baktatott a sáros országúton a város felé, ahol az ellenség tanyázott. Mikor pedig a város első házához ért, sarkantyúba kapta lovát, és belefújt a huszártrombitájába. Fújta, teli tüdőből fújta azt az indulót, amellyel a huszárok rohamra szoktak indulni. Végignyargalt a városon, és egy percig sem hagyta abba a zengő trombitálást.
A vaksötét éjszakában riadtan ébredt föl az ellenség.
- Itt vannak a huszárok! - kiabálták mindenfelé.
A trombita pedig recsegett, mintha egy hadseregre való huszár jött volna valahonnan. Az ellenség fejveszetten szaladgált jobbra-balra. Futott mindenki arra, amerre tudott, kifelé a városból.
A törpe trombitás hajnalban azzal költötte fel Pap Jánost:
- Őrmester uram, kitakarodott az ellenség a városból. Menjünk be addig, amíg észre nem veszik a cselfogást.
Így szólt Vad Marci, és elmondta az éjszakai huszárrohamot, amit egymaga rendezett a trombitájával.
A vén őrmester csak megölelte a törpe trombitást.
- Fiúk!- kiáltotta dörgő hangon. - Ne bántsátok többé ezt a gyereket! Aki bántja, vasra veretem! Igazi Krimóczy-huszár ez!

2014. február 13., csütörtök

Mihail Pljackovszkij: Lecke barátságból

Volt egyszer két veréb: Csip és Csirip. Egyszer Csip csomagot kapott a nagymamájától. Egy egész
láda kölest. Csip azonban egy szót sem szólt erről barátjának. „Ha elosztogatom a kölest, nekem
semmi sem marad” – gondolta. Így aztán egyedül csipegette fel. Amikor pedig a ládát kidobta,
néhány szem köles még szét is szóródott a földön. Megtalálta a kölesszemeket Csirip. Be is
csomagolta szépen egy falevélbe, és a kicsiny csomaggal elrepült barátjához, Csiphez.
- Szervusz, Csip! Találtam ma tíz szem kölest. Osztozzunk meg rajta testvériesen!
- Ugyan már… hogy gondolod? – legyintett szárnyával Csip. – Te találtad meg – a tied.
Nyugodtan megeheted egyedül!
- De hiszen barátok vagyunk! – mondta Csirip. – A barátoknak pedig mindenen meg kell
osztozniuk. Vagy talán nincs igazam?
- De persze igazad van – felelte Csirip.
És nagyon elszégyellte magát. Hiszen ő egymaga csipegette fel az egész láda kölest, a barátjának
pedig egy szem nem sok, annyit sem adott. De ha visszautasítja a barátja ajándékát, ezzel
megsérti.
Így Csip elvett öt szem kölest, és így szólt:
- Köszönöm Csirip! A kölest is… meg azt is, hogy leckét adtál nekem barátságból!

Kiss Ottó: Végtelen

A madzagnak két vége van,
de ha összekötöm őket,
akkor a madzagból egy kör lesz,
és a körnek egyetlen vége sincsen,
de úgy is lehet mondani,
hogy a kör végtelen.

És még egy dolog van, ami végtelen,
az pedig az Emese és az én barátságom,
mert mi is összekötöttük a sorsunkat,
és olyan szorosra kötöttük össze,
hogy azt már soha többé nem lehet eloldozni.

Jónás Orsolya: Mese a hóemberről, aki barátokat keresett

Régen történt, egy nagyon zimankós téli napon, az erdő állatai elhatározták, hogy építenek egy hóembert. A medve és a farkas jó nagy pocakot gyúrtak ki a hóból. A nyuszi éléskamrájából kerített egy szép sárgarépát. Ez lett az orra. Róka koma egy piros fazekat hozott. Ez lett a fejfedője. A széncinegék szénnel rakták ki a szemét, száját és a gomblyukakat. Őz mama egy piros sálat és egy régi, rozoga seprűt hozott. Nagyon szép lett a hóember és a kis állatok is megcsodálták a munkájukat. Játszottak vele egy kicsit, és este ki-ki hazament a maga lakhelyére.

A hóember egyedül maradt a sötét éjszakában. Nagyon búsult. A holdfény, rávilágított a hóemberre, és az hirtelen megelevenedett. Elindult, hogy barátokat keressen. Találkozott egy didergő nyuszival.

Azt mondta neki:

- Én egy magányos hóember vagyok, barátot keresek. Leszel a barátom?

A nyuszika így felelt:

- Igen, leszek a barátod.

Elindultak, hogy még több barátra leljenek. Ahogy mentek, mendegéltek, találkoztak egy melegszívű mackóval. Mondja nekik a maci:

- Én egy melegszívű maci vagyok, de a termetem végett mindenki fél tőlem, ezért egy kicsit félek, és magányos vagyok.

- Ne szomorkodj! - mondta a hóember. - Mi éppen új barátokat keresünk. Gyere te is velünk!

Most már hárman mentek tovább. Nem messze találkoztak egy kis kenguruval. Őt is barátjukká fogadták.

Mentek, mendegéltek, és elérkeztek egy fenyves erdőbe. Azt mondta a didergő nyuszi:

- Ha már a fenyvesben vagyunk, játsszunk egy jót!

- Jó játsszunk! - helyeselték a többiek is.

Hógolyóztak, fogócskáztak, bújócskáztak. Jót mulattak. Éppen arra ment a farkas, aki segített az erdő állatainak megépíteni a hóembert. Látta, hogy él a hóember. Szeme, szája elállott a nagy csodálkozástól.

Hazaszaladt, és elújságolta az erdő lakóinak, hogy eleven lett a hóember, amit együtt építettek. Szaladtak az állatok, és ők is játszani kezdtek a hóemberrel.

Így történt, hogy tavaszig, minden éjszaka eleven lett a hóember, és az állatok sokat mókáztak vele. Tavasszal aztán kisütött a napocska, és a hóember olvadni kezdett. Míg végül teljesen elolvadt. A helyén csak a sálja, a piros fazék, a széndarabok, a seprű, és egy fonnyadt sárgarépa maradt.

A kis állatok sajnálták és megsiratták a barátjukat. De a szívükben emléket állítottak a hóembernek, aki mindenkinek az igaz barátja volt.

A repülő teknőc

(Indiai mese a barátságról)

Élt egyszer egy tóban egy teknőc. Odajárt a tóhoz inni két hattyú. Lassacskán a teknőc és a két hattyú megismerkedtek, és mély barátság alakult ki köztük. Nem telt el nap, hogy ne találkoztak volna. Míg nem volt alkalmuk közösen megbeszélni az aznapi dolgokat, nem volt nyugtuk.

Nagy szerencsétlenségükre egyszer úgy telt el egy év, hogy egy csepp eső sem sok, annyi sem esett. Mind a hármójukon úrrá lett az aggódás. Valami megoldáson kezdtek töprengeni. Merthogy a tó bizony ki fog száradni. Találni kellene egy másik tavat.

A teknőc nagyon elgondolkodott, és szomorú hangon szólt a két hattyúhoz:

- Barátaim, ti könnyen találtok másik tavat, ahol szomjatokat olthatjátok. De nekem megpecsételődött a sorsom. Ha nem lesz víz, ahol úszkálhatok, gyorsan el fogok pusztulni.

Erre a két hattyú azt válaszolta:

- Teknőc barátunk, ne aggódj! Keresünk egy tavat, és visszajövünk érted. Valahogy csak elviszünk téged is a tóig!

E szavakat hallva a teknőc kicsit megnyugodott, és búcsút vett a két hattyútól. Másnap a hattyúk egész nap csak repültek, keresték a tavat. Messze jártak, mikor hirtelen megpillantottak egy hatalmas víztükröt. Leszálltak, szomjukat oltották, és vidáman úszkáltak a vízen. Az egész napos repülés fáradalmai egy pillanat alatt eltűntek. Nagy boldogan, kiáltozva, énekelve szálltak visszafelé. Aztán eszükbe jutott a teknőc: hogyan is segíthetnének neki idáig eljutni? Messze van biz' ez a tó. Erre jól elszomorodtak. Aztán elgondolkodtak, és kisütötték a megoldást.

Másnap reggel elmentek a teknőchöz, és elmesélték neki az új tavat. Mondják a teknőcnek:

- Már tudjuk is, hogy hogyan fogunk téged odaszállítani.

- Odaszállítani? Hogyan? - kérdezte a teknőc.

- Fogunk egy botot. Én megtartom a csőrömben az egyik végét, ő a másikat. A közepét neked kell erősen elkapnod a szájaddal. Rá kell harapnod, de ne feledd: út közben nem szabad kinyitnod a szád, nem szabad beszélned, mert lepottyansz! - magyarázták a hattyúk.

Erre mosolyogva válaszolta a teknőc:

- Barátaim, bolondnak néztek? Gondoljátok, hogy repülés közben elengedem a botot?

Ezt hallva megnyugodtak a hattyúk Körülnéztek, és hoztak egy erősnek látszó botot. A közepére ráharapott a teknőc. Az egyik végét az egyik hattyú vette a csőrébe, a másikat a másik, és felrepültek az égbe.

Csak repültek és repültek, míg egy falu fölé nem értek. Látják az emberek a repülő teknőcöt, és nagyon elcsodálkoznak. Látja a teknőc, hogy mindenki őt nézi. Nagyon tetszett ez a teknőcnek. Elöntötte a büszkeség. Nagy büszkeségében elfelejtette a hattyúk intelmét, és megszólalt:

- Látjátok barátaim, mindenki engem néz!

De be sem fejezhette, és már zuhant is lefelé. A két hattyú nagyon elszomorodott. Látták, hogy nincs mit tenni. Keserves sírások közepette érkeztek meg a tóhoz.

A teknőcnek viszont szerencséje volt. A hátára, a páncéljára esett, és egy karcolás sem esett rajta. A falusiak a lábára állították, és elvitték ugyanahhoz a tóhoz, ahol barátai keseregtek a szerencsétlenségen.

Nagyon megörültek egymásnak. A teknőc megígérte, hogy ezentúl mindig hallgat barátai tanácsára. Máig is nagy barátságban élnek.

2014. február 12., szerda

Csoóri Sándor: Mitugrász

Papucs-anyó öreg már,
öregebb, mint hat szandál.

Tipeg, topog, totyorász,
nem húzná föl Mitugrász.

Mitugrásznak csizma kell,
kiverve rézszögekkel.

Dehogy csizma – gólyaláb,
nem adja ő már alább.

Csoóri Sándor: Lekvárcirkusz bohócai

Piros a som,
a csipetke,
dér sógor megcsípte:
kerek kosárba szedjük
marékkal,
lekvárt főzünk
három fazékkal.
Jövőre,
jövőre,
sokat eszünk belőle.
Lekvárbajuszt pödrünk
s nevetünk,
lekvárcirkusz bohócai
mi leszünk,
mi leszünk.

2014. február 9., vasárnap

Gianni Rodari: A csokoládéút



Három kis testvérke, amint egy nap a ré­ten sétálgatott, tükörsima, sötétbarna szí­nű útra bukkant
-          Ház ez miből lehet? - kérdezte az első.
-          Nem fából - mondta a második.
-          Nem is szénből - vélte a harmadik. Az első, hogy megtudja, miből is van
az út, lekuporodott és megnyalta. Csoko­ládéból volt, igen, az egész út csokoládé­ból készült.
Elkezdték enni az utat. Megették egy darabon. Aztán még egy darabon. Köz­ben az út mentén hófehér kilométerkö­vet pillantottak meg. Nem volt az se kő­ből, se betonból, se krétából.
A második testvér megkóstolta, hogy megtudja, miből van a hófehér kilométer­kő. Tejszínhabból volt, finom, édes tej­színhabból.
Ették tovább a csokoládéutat, tejszín­hab kilométerkővel. Leszállt az este, de a három kis testvér még mindig csak ette és ette a csokoládéutat és tejszínhab ki­lométerkövet, míg egyikből se maradt semmi. Nem volt már se csokoládé, se út, se tejszínhab, se kilométerkő.
-          Hol vagyunk? - kérdezte ekkor az első.
-          Valahol - mondta a második.
-          Sehol - mondta a harmadik.
Nem tudták, mitévők legyenek. Szerencséjükre, a mezőről ha­zatérőben arra szekerezett egy parasztbácsika.
-          Majd én hazaviszlek benneteket - mondta. És hazaszekere­zett velük, egészen a házuk kapujáig. Miközben leszálltak, észre­vették, hogy a szekér nincsen se vasból, se fából, se műanyagból. Vajon miből lehet?
A harmadik testvér megkóstolta, hogy megtudja, miből van a szekér. Piskótából volt, piskótatésztából. Se szó, se beszéd, neki­láttak, megették: nem hagytak belőle egy fia kereket, egy árva lőcsöt se.
Sohase volt még ilyen szerencséje a három kis testvérnek. És ki tudja, lesz-e még valaha?



Wass Albert: Mese a tavasz-ébresztő kis cinegéről

Már tudod azt, hogy miképpen keletkezett a tél, mely lefagyasztja az erdő zöldjét, hó alá temeti a mezőket, de azt még nem tudod, ugye, hogy mi okozza a tél végét s a tavasz érkezését? Nos, hadd mondjam el azt is.
Úgy történt ez, hogy amikor az állatok és madarak irigykedése és rosszasága miatt büntetésből az Erdő Angyala elővarázsolta a telet, és a madarak sorra fölkerekedtek és útra keltek, déli, melegebb vidékek felé – kivéve a mátyásmadarat, ugye, aki miatt mindez történt, és aki elég ügyes és élelmes volt ahhoz, hogy megéljen a jég hátán is -, csodálkozva vette észre az Erdő Angyala, hogy még egy másik madár is ott maradt. Egy egészen apró, fekete fejű, kékes-szürke tollazatú kis madárka, akinek cinege volt a neve. Felborzolta tollacskáit a hideg ellen, és ugrált ide, ugrált oda, bokorról bokorra, fáról fára, és éles kis csőrével ügyesen kiszedegette a hideg elől megbúvó pondrókat a fakéreg alól.
- Hát te miért maradtál itt, amikor mindenki más elment? – kérdezte az angyal.
- Mert én szeretem itt, szeretem, szeretem! – csivitelte a kismadár, vidáman.
- Nem félsz a hótól, hidegtől?
- Szeretem itt, szeretem! Ami kukac van, meglelem! – felelte a kismadár.
- S mi a neved? – mosolygott rá az angyal.
- Cinege! Cinege!
- Hát ide figyelj, kis cinege – mondta az angyal, elkomolyodva -, nagy szeretet, s nagy hűség lakozik benned, bármilyen apró is vagy. Jutalmat érdemelsz. Tudod-e, mivel jutalmazlak meg? Rád bízom a tavaszt!
Erre már abbahagyta a kis cinege az ugrándozást
- Hát azt hogyan? – bámult az angyalra.
- Azt úgy – felelte az angyal -, hogy a tavaszt, aki fák gyökere alatt alussza most álmát, semmi egyéb nem ébresztheti föl, csupán egy kis aranycsöngettyűnek a csilingelése. Semmi egyéb, érted? Amíg az a kis aranycsengettyű meg nem szólal, addig hó borít és fagy dermeszt itt mindent. Azt a kis aranycsengettyűt pedig neked kell megkeresned, cinege!
- Keresem én! Keresem én! – csivitelte lelkesen a is cinege. – Csak azt mondd meg, hol keressem?
- Hát ez nem olyan egyszerű ám, kis cinege – mosolygott az angyal -, mivel mindössze egyetlenegy ilyen aranycsengettyű van az egész világon, és azt a hóvirág tündérkéje őrzi. Ő pedig, mint a többi virágtündérkék is mind, bemenekült a tél elől a föld melegébe, hóvirág gyökerébe. Azt kell hát megtalálnod először is, a hóvirág gyökerét. Föl kell ébresztened, hogy előbújjon a föld alól, s a hóvirág tündérkéje csilingelhessen aranycsengettyűjével, és fölébreszthesse a tavaszt. Nem könnyű feladat ez ilyen kis madárnak. elvállalod-e cinege? Rád bízhatom-e a tavaszt?
Tekergette a nyakát a kis cinege a bokor ágán ide-oda, gondolkodott, töprengett, mert bizony nehéz feladatnak látszott, és nagy felelősségnek. Végül aztán mégis csak megrázta tollait vidáman
- Megteszem, megteszem! – csiripelte nekibuzdulva. – Bízd csak reám, megteszem! Megyek is, megyek is, mert szép a tavasz, szeretem!>>
S azzal elindult, hogy megkeresse a hóvirág gyökerét. Szökdelt, ugrált fáról fára, bokorról bokorra.
- Mit csinálsz, bolond madár? – kérdezte a fenyőfa. – Eredj és húzódj be egy meleg odúba, mint mások, megvész az Isten hidege!
- Nem tehetem! Nem tehetem – csivitelte a kis cinege. – Keresek, keresek, kis csengettyűt keresek, hóvirágot keresek!
Azzal ment tovább, ugrált, keresett.
- Bolond madár – mordult rá dideregve a mogyoróbokor -, ne mind ugrálj rajtam, maradj veszteg. Aludni akarok.
- Keresek, keresek, hóvirágot keresek! – csivitelte a cinege. – Keresem, míg meglelem!
- Leled a szemed világát – morgott rosszkedvűen a mogyoróbokor -, nem látod, hogy hó takar mindent? Eridj a dolgodra!
- Odamegyek, odamegyek! – felelte vidáman a cinege. – Az én dolgom a tavasz! Keresem, keresem, ameddig csak meglelem!
Az erdő szélén meglátta a róka. Éhes volt, mert lent a faluban zárva tartotta a tyúkokat a gazda a hó miatt, a mező egerei pedig vackukba húzódtak be, a föld alá.
- Mit csinálsz, te szép kicsi madár? – kérdezte a róka ravaszul.
- Keresek, keresek! – felelte a cinege vidáman. – Aranycsengettyűt keresek!
- Ó, hát ha csak annyi a bajod – mondta a róka -, azon könnyű segíteni. Van nekem csöngettyűm, kölcsön adom neked!
A kis cinege elcsodálkozott.
- Neked is van csengettyűd?
- Van hát. Itt van a nyelvem alatt, látod? Gyere, csöngethetsz vele!
- De az angyal azt mondta, hogy a hóvirág csengettyűjét kell megkeresnem – aggodalmaskodott a cinege -, csak az ébresztheti föl a tavaszt!
- Dehogyis csak az – fondorkodott a róka -, az én csöngettyűm hangosabb, mint a hóvirágé. Gyere, próbáld meg, ha nem hiszed!
Már-már azon volt a kis cinege, hogy leszáll a rókához, és megnézi a nyelve alatt a csengettyűt, amikor a kökénybokorban megszólalt a nyúl.
- Oda ne menj hozzá, kicsi madár! Ravasz a róka, vigyázz! Nincsen őkelmének semmiféle csöngettyűje, csak egy nagy éhes torka!
Megbosszankodott ezen a róka, mert már szinte a szájában érezte a kis madarat.
- Megállj, te semmirevaló nyúl, megbánod ezt még!
Azzal beugrott a kökénybokorba, hogy elkapja a nyúl nyakát. De csak a kökénybokor tüskéi szurkálták össze az orrát, mert a nyúl se volt rest, s uccu, nekiiramodott a hólepte mezőnek. A róka meg utána. Azóta is kergeti, ha közben ki nem fáradt.
A kis cinege pedig ment tovább a maga dolga után. Fáról fára, bokorról bokorra, mert bizony fontos nagy felelősség terhelte, hiszen őrajta múlott az, hogy meddig tart a tél, meddig kell éhezzenek és fázzanak az erdő állatai. Kora reggeltől késő estig ott ugrált, szökdelt fáról fára, bokorról bokorra, nap nap után. Benézett ide, benézett oda, és egyre csivitelte:
- Keresek, keresek! Kis csengettyűt keresek! Hóvirág, hóvirág, merre vagy, hóvirág?
Végül is egy vén erdőszéli tölgyfa megsajnálta.
- Ne keresd a hóvirágot, kicsi madár, hiába keresed! Jég alatt, hó alatt, meg se hallja szavadat!
- Honnan tudod? – kérdezte megütközve a kis cinege.
- Onnan lelkecském – felelte az öreg tölgyfa -, hogy itt alszik a hóvirág alattam. Hó takarja, avar takarja, fekete föld takarja.
- Itt van alattad? – örvendezett a kis cinege. – Hol? Hol?
- Látod azt a ki száraz gallyat a hó tetején? Pontosan ott. De hiába szólítod, úgyse hallja meg.
A kis cinege azért mégis alászállt a hóra, pontosan oda, ahol az a kis száraz gally hevert. Apró kis csőrével húzni, rángatni kezdte a gallyat, míg csak el nem mozdította onnan. Aztán apró kis karmaival kaparni kezdte a fagyott havat, kaparta, kaparta, míg belefájdultak a lábacskái, és még mindig csak alig kaparászta meg a hó tetejét.
Arra jött a szarvas.
- Hát te mit kapirgálod a havat, kismadár? – kérdezte jó szívvel. – Lefagy a lábad, lefagy a szárnyad. Fönt a fákon van a te helyed, nem itt a hóban.
- Fel kell ébresztenem a hóvirágot! – lelkendezett a kis cinege. – Nála van az aranycsengettyű, mely meghozza a tavaszt! Azért próbálom elkaparni a havat, látod, hogy leszállhassak hozzá. a fagyott föld mélyére!
- Hát ha csak ennyi a baj, azon könnyen segíthetünk – mondta a jó szívű szarvas, azzal fölemelte az első lábát, és nagyot kapart vele a havon. Újra kapart egyet, és csak úgy repült csülke alól a hó mindenfele. Még egyet kapart, és már nem is maradt semmi hó azon a helyen, csak fagyott falevél, és a fagyott falevél alatt fagyott fekete föld. Még rá is lehelt a jó szarvas néhányszor a fagyott földre, hadd olvadjon hamarabb.
- Nos, aztán csak várnod kell, míg kibúvik a hóvirág a föld alól – mondta végül is -, többet már én se tehetek.
Azzal elment, ennivalót keresni a fagyott erdőben.
A kis cinege pedig odaszállt a földre, ahonnan a szarvas elkaparta volt a havat, a nagy tölgyfa lábánál.
- Hóvirág! Hóvirág! Ébredj, ébredj, hóvirág! Kikelet! Kikelet! Csengetni kell, kikelet!
S hát, bizony csak addig-addig ugrált, szökdelt, kapirgált és csivitelt ott egyhelyben, amíg egyszerre csak elődugta kis sápadt fejét a föld alól a hóvirág. Álmosan nézett körül.
- Ki ébresztett föl, Ki zavarta meg álmomat? – kérdezte durcásan. – Hiszen még hideg van! Havat látok mindenütt!
- Én ébresztettelek föl, én! – csivitelte vidáman a kis cinege. – Elég volt a télből, elég volt a hidegből! Rázd meg csengettyűdet, szép kicsi hóvirág, hadd legyen tavasz!
- Hát ha már fölébresztettél, kis madár – mondta a hóvirág-tündérke dideregve -, vessünk bizony véget a télnek, szaporán!
Azzal elővette nyakából kis aranycsengettyűjét, és megrázta ügyesen.
- Csiling-csiling! Csiling-csiling!
S lám egyszerre csak ránevetett a nap a hóra, és a hó olvadni kezdett tőle mindenütt! Megmozdult a patak is, széttörte jégbilincsét, csobogni, dalolni kezdett megint, és amerre csak vitte a tavasz hírét, kipattant ott nyomban a füzek selymes barkája. Megelevenedett ám az erdő is! A hóvirág csilingelésére előbb a kis kakasmandinkó dugta elő ügyelve rózsaszín fejét, majd példáját követte a vadjácint, a dongóvirág és odakint a mezőkön a martilapi, a vadbarack és a kökény. De akkor már ott volt a kis pacsirta is, és meghirdette a világnak a tavaszt. Nagy volt az öröm, akkora nagy, hogy a kis cinegéről meg is feledkezett mindenki.
De te nem feledkezel meg róla, ugye?
Hideg téli időben, ha ablakodon kinézel, és meglátsz odakint egy kis, fekete fejű, kékesszürke tollazatú madárkát ide-oda szökdösni a bokrokon, jusson eszedbe, hogy ő az a kis cinege, aki meg kell lelje számodra a tavaszt. Ha jól odafigyelsz, meg is hallod, amint vidáman mondogatja: „Keresek! Keresek! Kis csengettyűt keresek!”
Jól teszed, ha ablakpárkányodon enni is adsz neki, mert bizony nagy felelősséget hordoz ám szegény kis cinege, hiszen őrajta múlik a tavasz! S ha nem kell közben még élelmet is keresnie, hamarabb megleli a hóvirág búvóhelyét, és korábban lesz tavasz megint. Valahányszor szökdösni látod valahol, figyeld meg jól a szavát. Amikor csak azt hajtogatja egyre, hogy „keresek, keresek, keresek!”, akkor még messzire van a tél vége. De amikor azt hallod vidám kis torkából, hogy „kikelet! kikelet! csengetni kell, kikelet!”, akkor tudhatod, hogy a kis cinege már meglelte a hóvirág tündérkéjének rejtekét, és a kis aranycsengettyű hamarosan csilingelni fog valamelyik fa alatt, és téli világodra ráébred a tavasz.
Ha pedig arról kívánnál meggyőződni, hogy igazat meséltem-e: nézd meg jól közelről a hóvirágot, és meglátod benne, pontosan a közepén, az aranycsöngettyűt is.

2014. február 8., szombat

Andók Veronika: Farsangoló

Itt a farsang, eljött végre,
Legyen már a télnek vége!
Bújtasd tested maskarába,
Szíved, lelked vidámságba!

Ha a tavasz idepillant,
El is indul azon nyomban,
Havas tetők felderülnek,
Napsugártól megszépülnek.

Karneválban vidám nóta,
Táncolunk a zeneszóra,
Gondunk, bajunk elfeledjük,
Milyen jó is most így együtt.

Az a jó a farsangban,
Elbújhatsz az álarcban,
Aki meglát nem tudhatja
Milyen is vagy napról napra.

Álarc alól vidám szemed,
Mosolyod is velünk nevet.
Itt a farsang, szól a nóta,
Jöjj velünk egy fordulóra!

Ég a gyertya ég...

Ég a gyertya ég,
el ne aludjék!
Mesetündér, jöjj el hozzánk,
mondj egy szép mesét!

(Lehet énekelni is az Ég a gyertya ég... kezdetű dal dallamára)





Mesekezdő mondóka

Mese-mese kacsalábon,
most tipeg át a világon.
Itt is megáll, ott is megáll,
minden városnál, falunál.

Ahol nyitva ajtó-ablak,
ahol jó gyermekek laknak,
odakészül ez a mese,
hogy mindenki megszeresse.

Mesekezdő mondóka

Meseláda, meseház,
belsejében mit találsz?
Verset, mesét, képeket,
ide gyertek, gyerekek!

Kezdődhet a meseóra,
varázslat a mozgatója.
Figyeljen hát mindenki,
ki a mesét szereti!

Mesekezdő mondóka

Mese-mese fakakas,
üljél csendben,
úgy hallgasd!

Mesekezdő mondóka

Erdő-erdő meseerdő,
benne mese, tizenkettő.
Itt kopogtat most is egy,
gyere gyorsan, hallgasd meg!

Kiszámolós mondóka

Kertben jártam,
Madarat láttam,
Hányat láttam,
Mond meg te!

Itt rámutatunk valakire, aki mond egy számot. Amilyen számot mond, addig kell elszámolnunk.

Pl.: Három!
Egy, kettő, három.

Körbejárós mondóka

Egy, kettő, három, négy,
Körbe járni nem nehéz.
Zárd a sarkad, most elég.

Egy, kettő, három, négy,
Helyben járni nem nehéz.
Rakd a sarkad, most elég.

Egy - most érik a meggy...

Egy - most érik a meggy.
Kettő - leng a piros kendő.
Három - nincs nékem párom.
Négy - bíz oda nem mégy.
Öt - fújják a kürtöt.
Hat - hasad a pad.
Hét - mit süt a pék?
Nyolc - üres a polc.
Kilenc - kis Ferenc
Tíz - tiszta víz.
Ha nem tiszta, vidd vissza,
Majd a csacsi megissza! 

Egy - megérett a meggy...

Egy - megérett a meggy,
Kettő – csipkebokor vessző.
Három - nincsen nekem párom.
Négy - biz oda nem mégy.
Öt - most érik a tök.
Hat - hasad a pad.
Hét - kiflit süt a pék.
Nyolc - üres a kis polc.
Kilenc - kis Ferenc.
Tíz - tekenőbe tiszta víz.
Minek az a tiszta víz?
Kiskertet locsolni.
Minek az a kiskert?
Tököt bele vetni.
Minek az a tök?
Disznót hizlalgatni.
Minek az a disznó?
A háját kivenni.
Minek az a hája?
Kocsit kenegetni.
Minek az a kocsi?
Asszonyokat - jányokat
a pokolba hordani!

Egyedem-begyedem, ez az én tenyerem...

Egyedem-begyedem,
ez az én tenyerem. (mutatjuk a tenyerünket)
Öt kis fürge ujj van rajta, (mutatjuk melyik ujjukról van szó, és mozgatjuk)
bemutatom őket sorba.

Hüvelykujjam itt az első, (mutatjuk melyik ujjukról van szó, és mozgatjuk)
mellé másik, ez már kettő.
Össze-szét, össze-szét, (kinyitjuk-összezárjuk az ujjaikat)
Körbe forog a kerék. (csuklókörzést végzünk)

Középső ujjam a leghosszabb,(mutatjuk melyik ujjukról van szó, és mozgatjuk)
nem csinálok semmi rosszat!
Össze-szét, össze-szét, (kinyitjuk- összezárjuk az ujjaikat)
Körbe forog a kerék. (csuklókörzést végzünk)

Erre gyűrűt fogok húzni, (mutatjuk melyik ujjukról van szó, és mozgatjuk)
ezt a kicsit gyorsan nyújtsd ki!
Össze-szét, össze-szét, (kinyitjuk-összezárjuk az ujjaikat)
Körbe forog a kerék. (csuklókörzést végzünk)

Figyeljetek jól gyerekek, (megrázzuk kilazítjuk a kezünket)
én majd írástudó leszek!
Össze-szét, össze-szét, (kinyitjuk összezárjuk az ujjaikat)
írhatjuk már a leckét! (írást utánozzuk)