2016. április 30., szombat

Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér - A nagyravágyó feketerigó

A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme – és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak.

Nem tudom, ki hogy van ezzel a színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még hány.

A feketerigó fénylő fekete volt.

És nem tetszett neki a fekete szín.

Se fénylőn, se puhán. Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett – mert még vidámnak gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen: „Csk, csk, csk!” Olyan szép piros tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé.

Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben.

Bánata akkor vált mégis szívbe markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak:

– Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel.

– Aha – mondták a madarak.

Egyedül az uhu mondta, hogy „uhu”. Talán azért, mert nem szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást nem tud mondani.

A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek viszont éppen egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szúriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük barátra.

Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni a szégyenét, ha fönn hordja az orrát.

Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: „Én szívesen lennék barátja ennek a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. – S kis szünet után még azt is hozzágondolta: – és a kisfiút is nagyon szeretem. – De mégsem mert előbújni. – Éppen én kellenék neki – morfondírozott –, amikor ilyen csúnya vagyok! Fekete!”

Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és nagyon megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra vágynak, és elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána kiabált:

– Gyere vissza egy hét múlva!

Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű – mert abba szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz mellett. „Majd ragyogok én egy hét múlva” – gondolta, s mivel a zöld festékestubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld – és a csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét is zöldre mázolta. „Na, most jöhet a kisfiú” – gondolta, s úgy óvta magán a zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett.

Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt – mivelhogy szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke.

Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták:

– Ne félj, most lesz valaki!

– Én szívesen lennék a barátod – mondta ekkor elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül.

Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a csőrük. A feketerigó (azazhogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a ligetben.

A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek.

– Nicsak – mondta –, egy uborkamadár.

Nevettek, ahogy a torkukon kifért.

– Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske – toldotta a búbos banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy megbántsa ezt az uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta:

– Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam.

Huss – elröppent gyorsan a feketerigó.

„Cskcskcsk – korholta magát mérgesen –, mert ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma zöld. Kétféle zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a fekete), a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek.”

Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék a fehéren!)

Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé.

– Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a kisfiú.

– Nem látod, gólya vagyok – mondta kicsit ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává alakulás.

– Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani – mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket.

Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért, mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta:

– Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam.

A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett madár barátot.

A feketerigónak meg fájt a szíve: „Hej, csak szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!”

A kisfiú egyre szomorúbb lett.

– Most már az uborkamadár sem akar velem barátkozni – mondta.

A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra!

A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán egy kicsit jobban.

Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár – gondolta –, még a latin neve is a legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus (mert minden madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus Merulának hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus. Talán még szebb is.

És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki.

Azon a héten is eljött a kisfiú barátot keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia.

A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől.

– Nicsak, egy csodálatos sárgarigó – mondták.

A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. „Valami nagyon furcsa ezen a madáron” – gondolta, és oda is szólt neki:

– Füttyents egyet!

– Nem füttyentek – mondta nyeglén a feketerigó.

Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja fütyülni, hogy „Huncut a bíró” meg „Fütyül a rigó”, a feketerigó meg csak annyit tud: „Tiutu.” Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt fütyülni, hogy tiutu, de nem megy neki. Ő csak azt tudja: „Huncut a bíró.”

Csakhogy megszólalt a kisfiú:

– Ne haragudj – mondta elszomorodva –, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?

A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.

– Miért sírsz? Ne sírj! – mondta neki.

– Azért sírok – zokogta a madár –, mert a feketerigó én vagyok.

Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét – előtűnt az igazi fekete.

– Istenem, de buta madár vagy te – mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó.

– Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? – kérdezte a madár.

– Biztos – mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.

Tóth Anna: Katica

Kicsi vagyok, mégse félek,
Tarka mezőn éldegélek.
Hátam piros, mint az alma,
Hét kis pöttyöt láthatsz rajta.
Hívhatsz engem Katicának.
Fürgén szálló kisbogárnak.
S hogyha pihenek az ágon,
Vagy egy apró vadvirágon,
Óvatosan felemelhetsz,
Csengő hangon énekelhetsz,
Ujjacskádra felsétálok,
Aztán gyorsan tovaszállok.

Pataki Edit: Tavaszi kérdezgető

Hova szállsz, hova szállsz, Katicabogárka?
Elindulsz, elindulsz a messzi határba?
Hétpettyes kabátkád meg kell ott mutatni,
szomszéd és ismerős ilyet fog varratni.

Hova szállsz, hova szállsz, kis Fecskemadárka?
Elindulsz, elindulsz a messzi határba?
Csinos kis frakkodat meg kell ott mutatni,
szomszéd és ismerős ilyet fog varratni.

Hova mégy, hova mégy, Csigabigák lánya?
Elindulsz, elindulsz árok túlpartjára?
Kényelmes házikód körbe kell mutatni,
szomszéd és ismerős ilyet fog rakatni.

Juhász Magda: Anyu ölében

Jó itt télen, jó itt nyáron,
nincs is jobb hely a világon,
itt ringatózni lehet,
hallgatni szép éneket.
Mikor vidám kedvem támad,
vagy ha rám tör a búbánat,
oh milyen jó itt nekem,
nyugalmat lel a szívem.
Olyan meleg, olyan puha,
jó az öledben anyuka.
Átölellek, hozzád bújok,
a füledbe titkot súgok,
hogy szeretlek Édesanyám,
ölelj, vigyázz, sokáig rám.

Mentovics Éva: Három vidám esztendő

Gyorsan múlnak el az órák,
édes fiam, bizony ám!
Nyugtatott az első napon
menet közben jó anyám.

Könnyes szemmel bólogattam,
átöleltem a nyakát.
Így jártuk be akkor reggel,
az óvoda udvarát.

Pihen most a babaszoba,
kis vonat se csalogat.
Vendégeink hallgatják a
búcsúzkodó dalokat.

Három vidám esztendővel
lettem mára gazdagabb.
Indulnom kell, búcsút intek.
Vár a lecke, vár a pad.

Mentovics Éva: Hív a csengő

Három éves múltam éppen...
Eleinte sírtam, féltem.
Eltelt egy év, kettő, három,
hat gyertya ég a tortámon.

Gyorsan szálltak el az évek.
Már nem sírok, nem is félek.
Sőt, hogyha még engednétek,
itt töltenék néhány évet.

Tudom, tudom, ezt nem lehet.
Meg is értem, s elmegyek.
Vágyom is a sok tudásra.
Vár a tankönyv, irka, táska.

Csengő hív a tantermekbe.
Vár a betű, számok, lecke...
Óvó nénik, kispajtások -
néha azért visszajárok.

Mentovics Éva: Óvó néni várt énreám

Óvó néni várt énreám,
mikor ide érkeztem.
Búcsúzkodni tőle nehéz,
bizony nem megy oly könnyen!

Mikor sírtam ki volt velem?
Ki törölte könnyes szemem?
Ki tanított szépre, jóra,
mintha édesanyám volna?

Nem várt érte köszönetet,
egész szívét adta nekem!

Elfeledni nem is tudom,
hiszen én is szeretem!
Rá gondolok, később sokszor,
míg a táskát cipelem!

Tudom vége a játéknak,
már a komoly munka vár.
De ha néha elfáradok,
két karja majd visszavár!

Mentovics Éva: Iskolás leszek

Iskolába járok ősztől,
mert már hat éves vagyok.
Hátamra veszem a táskám,
s indulok, mint a nagyok.

Táskámban sok tarka könyv van,
mesékkel és képekkel.
Amint lapozgattam őket,
úgy tűnt, minden érdekel.

Igyekszem majd megtanulni
mielőbb az ábécét,
s meglepem az anyukámat:
én olvasok majd mesét.

2016. április 29., péntek

Zsadalányi Lajos: Eső esik

Esik eső fűre, fára,
Megázik a madár szárnya.
Csöpp lányaim szoknyácskája
csiga apró meszes háza.
Esik eső csepereg,
Három egér pityereg.

2016. április 25., hétfő

Osvát Erzsébet: Eszter ezermester

Ha kakasunk rikkant egyet:
-Kukuríkú,szép jó reggelt!
Eszter fürgén ugrik talpra,
akárcsak egy kölyökmacska.

Előveszi a kockákat,
hidat épít, házat,várat,
gólyalábú antennákat.
Garázst a kisautójának-
pihenjen meg,ha elfáradt.

Ez az ezermester Eszter
rajzol kígyót kockás testtell,
emeletes zöld zsiráfot
lapátfülű eleántot
és kengurut nagy-nagy zsebbel-
benne három fia lebzsel.

Kertészkedik sokszor Eszter.
Nemhiába ezermester.
Hogyha vége már a fagynak,
gödröt ás a szilvamagnak.
Csepp ujjain egyre számol,
hány szilvát szed majd a fáról.

Amikor a cinegék
azt kiáltják: Nyitnikék!-
virágokat ültet Eszter,
ez a pöttöm ezermester.
Előbb jönnek az árvácskák,
utánuk a százszorszépek
rózsák,szegfűk,tulipánok,
tátikák is helyet kérnek.

Sütni-főzni ő ne tudna!
Nincs több ilyen ügyes kukta.
Sütőben a süteménye,
lekvárt tett a közepébe.
Kóstolót ad mindenkinek,
- Ó,be pompás!- dícsérik meg.

Szorgos kislány,mint a hangya,
Büszke is rá édesanyja
a kakasuk,a kutyájuk,
a hófehér kiscicájuk
meg a tehén,az a tarka,
amelyik kisborját nyalja.

Alkonyodik.Eszter fáradt.
Nem épít már hidat,házat,
gólyalábú antennákat,
garázst a kisautójának.

Leül a kis kerti padra,
lesi,mikor nő meg nagyra
az ő kedves szilvafája,
tátikája,tulipánja.

És az esti mese után
lepihen a puha ágyba.
Jön érte egy repülőgép,
színaranyból van a szárnya.

Száll,száll vele
Álomország szép földjére.
Ott várja Álomország
száz daloló csepp tündére.

Telis-tele az Álomrét
lila,sárga,kék virággal.
Tarkabarka fejük fölött
szitakötők száza szárnyal.

És a kicsi szöszke Eszter
táncra kel egy nefelejccsel.

Aranyosi Ervin: A kis kukta

Itt valami finom készül,
gyúrom, gyűröm, lapítom.
Aztán, majd, ha jól sikerül,
neked is megtanítom...
Ha megkelt a finom tészta,
töltelékkel töltöm meg.
Jól megsütöm, - menjen híre,
sütimnek és főztömnek...

Kányádi Sándor: Kerekítő

Amott egy nagy kerek felhő,         a gyermek arcát körbesimítjuk,
alatta egy kerek erdő,                   hasára rajzolunk egy nagy kört,
kerek erdőn kerek tisztás,            a hasa közepén tenyerünkkel egy nagy kört                                                              simítunk,
közepében kicsi kis ház,              mutatóujjunkkal a köldökére bökünk,
abban lakik Kereki,                       két ujjal körbesétálunk a hasán,
ki az erdőt kerüli.                            ujjaink a hónaljához szaladnak csiklandozva.

Mesére hívó mondóka

Meseország nagykapuja sarkig ki van nyitva. 
Induljunk hát gyaloghintón szép Meseországba
Hopp itt vagyunk, megérkeztünk jó napot kívánunk,
itt vannak a kicsi törpék és az óriások.
(Csínom Palkó c. dal dallamára lehet énekelni)

2016. április 24., vasárnap

Szalai Borbála: Édesanya becéz engem

Így nevez, így becéz
édesanya engem:
„Galambom!
Csillagom! Édes pici lelkem!
Bogárkám!
Violám!
Harmatos virágom!…
Ilyen szép,
kedves név
nincs több a világon!
Töröm a fejemet,
Hátha akad mégis…
Ha meglelem,
becézhetem
édesanyát én is…

Mentovics Éva: A legszebb ünnepen

Oly fénylő a pillantásod,
mint égen a csillagok.
Felém nevet kedves arcod,
ha megjöttem, itt vagyok.

Úgy ölel át féltő karod,
mint dombok a völgyeket,
melengető, kósza szellő
a májusi zöld gyepet.

Kacagásod oly gyöngyöző,
mint erdőn a kispatak,
amikor a lombok közül
csörgedezve kiszalad.

Hangod bársony melegével
kényezteted lelkemet,
pihentető meséd után
minden álmom szebb lehet.

Fürgébben ver most a szívem,
úgy lüktet, és kalapál…
ő is tudja, nincs szebb ünnep,
e májusi szép napnál.

Minden egyes dobbanása
jóságodat köszöni,
az én édes, tündérlelkű
jó anyámat köszönti.

Mentovics Éva: Az én anyukám

Szemed tükre mint a gyémánt,
úgy tündököl, úgy ragyog…
elmondtad már milliószor:
legszebb kincsed én vagyok.

Mesét mondasz lefekvéskor,
simogatsz, ha felkelek,
s hogyha néha úgy visítok,
hogy az ég is megremeg,

kifürkészed, mi a gondom,
megtörlöd a szememet,
hiszen tudod, mindent megold
az anyai szeretet.

Elnézted, ha céklalével
pacáztam az ebédnél,
s éjjel, hogyha lázas voltam,
borogattál, meséltél.

Ápolgattál, pátyolgattál,
így telt sorra napra nap…
most már tudom, hogy az anyák
éjszaka sem alszanak.

Te vagy az én őrangyalom,
hogyha hívlak nem késel.
Tudod anyu, úgy szeretlek…
nem mondhatom elégszer.

Kányádi Sándor: Májusi mese a fecskéről, a kecskéről,a reggelről meg az estéről

- Fityfiritty! - köszöntötte a fecske a kecskét, amikor azt pitymallatkor az ólból kieresztették.
- M-e-ek - köszönt vissza álmosan a kecske, miközben a gazdasszony fejte.
- Fityfiritty!
- M-e-ek.
Így beszélgettek. A fecske fecsegett. A kecske mekegett. A tej meg langyosan, habosan csurrant a mázos edénybe.
- Így ni - mondta a néni a fejéssel végezve. Ekkor történt a baj. A tejszagra előóvakodott a macska.
A fecske fölröppent. A kecske az edénybe lépett. S a finom habos tej már a kecske hasa alatt futott, fehérlett.
- Hogy vinne el az ördög! - mérgelődött a néni, s a kecskére olyat vágott, hogy az a legelőig meg sem állott.
A macska meg nyalhatta napestig a száját, mert ami kevéske tej maradt az edényben, azt a kelő nap első sugara itta meg.
Aztán eltelt a nap, este lett. Hírli a fecske, hogy megjött a kecske. Éppen most fejik. De nem úgy, mint a reggel, hanem szigorú őrizettel. Ketten fogják a szarvát, hárman az edényt tartják.


Már a fecske sem fecseg,
A kecske is hallgat;
Csak a tej csurog.
Neszez a harmat.

Bartócz Ilona: Anyák napja

Volt egyszer egy mesebeli kisfiú, Jancsikának hívták őt is, mint a legtöbb mesebeli kisfiút. Jó kisfiú volt meg rossz kisfiú, csöndes is volt, lármás is volt, akárcsak az igazi kisfiúk. Ennek a Mesebeli Jancsikának volt egy üveggolyója, de nem ám olyan üveggolyó, amilyen a te zsebedben van, meg néha az enyémben is! Jancsika üveggolyója igazi varázsgolyó volt: ha jól a tenyerébe szorította, s közben elmondta a varázsigét: „Hipp-hopp, az legyek, ami akarok!” – Mesebeli Jancsika nyomban átváltozott valamivé, amihez éppen kedve volt.

Hol cinke képében röpdösött, hol mint vidám mókus ugrált a legmagasabb fák ágain, aztán beállt nyuszinak, őzikének, gyíknak, halacskának, amihez éppen kedve volt. Egy szép napon meg addig-addig szorongatta az üveggolyót, míg medveboccsá változott.

Mesebeli Jancsika most mint medvebocs ballagott a szamócás erdőben. Összetalálkozott az erdő legeslegöregebb medvéjével, s illedelmesen köszönt neki:

- Jó reggelt, Legöregebb Medve! Nem vagyok ám bocs, egy percig se hidd, én vagyok a Mesebeli Jancsika!

- Brummm … Hallottam ám rólad, te gyerek! Sok kalandodat emlegeti az erdő apraja-nagyja!

- Igazán? Ez nagyon kedves az erdő apraja-nagyjától! És mondd csak, Legöregebb Medve, arról is hallottál, hogy hétfőn cinke voltam, ide-oda szálltam, felhők között, csillagok közt jártam, de aztán megtámadott a Gonosz Sas?

- És hogyan menekültél meg a Gonosz Sastól, hova bújtál előle?

- Nem bújtam én sehová! Visszarepültem az én mesebeli anyukám mesebeli házacskájába, a házacska ablakán kopogtam, kinyílt az ablak, és én megint Mesebeli Jancsika voltam, akit nem bánthat a Gonosz Sas, mert vigyáz rá az anyukája.

- Brummm … - mondta a Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van. És mikor halacska voltál, és a vizek mélyén jártál …, mesélt csak erről!

- - Mikor halacska voltam, és a vizek mélyén jártam, a folyóban aranyhomokot, a tengerben drágagyöngyös kagylót láttam. És egyszer hálóba akadtam. De nem ijedtem ám meg! A halászok hangosan dicsekedtek, hogy milyen szép halacska van a hálójukban, ezt meghallotta az én anyukám, odaszaladt, és az erős kezével széttépte a hálót, sírt is, nevetett is, és azt mondta: „Csakhogy ismét nálam vagy, Mesebeli Jancsika!”

- Brummm … - mondta a Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van!

- Jó bizony – mondta a medvebocs, azazhogy Mesebeli Jancsika. – Nekem a legjobb a világon, mert szállhatok a felhők között, hogy megszámoljam a csillagokat, lemerülhetek a mély vizekbe, hogy gyöngyöt halásszak, elmehetek akár a világ másik végébe is, nem félek, mert a mesebeli házacska ablakából mindig engem figyel az anyukám, mindig tudja, hol vagyok, mindig tudja, hogyan segítsen, ha bajban vagyok, és mindig megcsókol, ha hazamegyek a világ másik végéből.

- Brummm – mondta az erdő legeslegöregebb medvéje. – Jó, ha egy kisfiúnak varázsgolyója van, de a legeslegjobb mégiscsak az, hogy anyukája van.

Fésűs Éva : Májusi mese

Dönci, az icipici sün gondterhelten ballagott a májusi napsütésben. Jobbról is, balról is virágok mosolyogtak, gyíkocska ragyogó szeme csillant, és fénylett a bogarak fekete háta, amint a fűszálakon hintáztak. 
Mindenütt fény – csak a sün orra alatt árnyék. 
Mert lógatta, bizony! Annyira lelógatta, hogy Brekuci, a kis levelibéka rákiáltott a fűzfaágról:
– Vigyázz, hékás, mert belebotlasz az orrodba!
– Nem vagyok hékás, hanem idei sün! – borzolta fel magát Dönci.
– Le-he-tet-len! - brekegett mókásan Brekuci. – Idei sünnek még nem lehet ekkora bánata.
– Nekem van! – mondta Dönci komoran.
Erre már odaugrott mellé a barátságos kis béka, és együttérzően tudakolta:
– Hol szerezted?
– Útközben.
– Rettenetes!
– Az bizony. És most nem tudom, mit tegyek.
– Oszd meg velem.
– Mit?
– Hát a bánatodat. Akkor neked csak a fele marad.
– Jó, de attól még nem lesz meglepetése a mamámnak. Brekucinak felragyogott a szeme:
– Ó, hát te ilyesmiben sántikálsz?
– Nem sántikálok, hanem egész rendesen ballagok.
– Jaj, hát ez csak amolyan szólásmondás! Meglepetésen töröd a fejed, igaz?
– Már nem töröm. Már kitaláltam.
– Akkor meg mi a baj?
– Mégsincs meglepetés.
– Ez érdekes!
– Nem érdekes; ez borzasztóan szomorú – mondta az icipici sün, nagyon elszontyolodva. – Pedig volt öt szem ropogós májusi cseresznyém!
– Hol vetted?
– Rigó bácsinál.
– Finom ajándék!
– Én is azt hittem. Ahány csiga csak volt a zsebemben, mind odaadtam érte. Feltűztem őket a tüskéimre, és igyekeztem hazafelé, amikor szembejött velem egy nyúl. Megállt, és azt mondta: – A cseresznye mindig kukacos. Sokkal jobb a hónapos retek.
– És te?
– Bementem a mezei önkiszolgálóba, és elcseréltem a cseresznyét hónapos retekre.
– Ezért búsulsz? Hiszen annak is biztosan örülni fog az anyukád.
– Nem fog, mert aztán találkoztam egy egérrel. Az is megállt, nézte, hogy mit viszek, és megcsóválta a fejét.
– Minden retek pudvás! Százszor jobb a tavalyi dió!
– Szerencsére ott ugrált a közelben egy mókus, aki még sohasem kóstolt retket, és szívesen cserélt velem.
– És hol a dió?
– Találkoztam egy borzzal is. Megállt, és nagyon komolyan intett: – Fiacskám, jegyezd meg, hogy a tavalyi dió mind avas. Egy fürjecsketojás sokkal többet ér!
– Fogtam hát, s elcseréltem a diót a sarki menyétnél egy fürjtojásra.
– Itt az icipici sünnek már kezdett lefelé görbülni a szája.
– Kivel találkoztál még? – sürgette Brekuci.
– A rókával! – bökte ki Dönci.
– Csak nem bántott a beste?
– Dehogy! Nagyon barátságos volt. Azt mondta, okos süngyerek vagyok, de mielőtt átadom, jól nézzem meg, hogy nem záp-e belül ez a fürjtojás.
– No és?
– Megnéztem! – bőgte el magát az icipici sün. – És most már semmit sem tudok venni az anyukámnak helyette, mert egy fia aprócsiga sem maradt a zsebemben!
– Ne sírj, no! – vigasztalta Brekuc. – Ajándékot nemcsak vásárolni lehet, hanem készíteni is.
– Miből?
– Például fűből és szalmaszálból. Mindjárt megmutatom, hogyan kell belőlük kosárkát fonni.
Leült egy békarokka tövében, és munkához látott. Dönci csak nézte, nézte, és egyre jobban felderült a képe.
– Taníts meg rá engem is! – ujjongott. – Hadd csináljam én is!
Brekuci hagyta, és ha a pici sün ügyetlenkedett, türelmesen kibogozta a fűcsomót, kijavította a hibát. Olyan szorgalmasak voltak, hogy déli harangvirág-kondulásra elkészült két takaros, kerek kosárka.
– De szépek! – lelkendezett Dönci. – A mamám biztosan nagyon fog örülni. Köszönöm, hogy segítettél, Berci, de mondd csak, miért csináltunk két kosarat?
Brekucinak örömében fülig ért a szája, úgy válaszolta:
– Mert én is szerzek meglepetést az én anyukámnak!
– Érdekes – mondta az icipici sün –, én eddig mindig csak az enyémre gondoltam, de akkor most a te anyukád kosarát is teleszedem virággal!

Forrás: http://m.szuloklapja.hu/

A tengerszem titka

Magyar mese nyomán írta Bartócz Ilona


Van a Székelyföldnek egy titokzatos völgye, ahol a madárfüttyön és az örökké csevegő zuhatagon kívül semmi sem töri meg a csöndet. Itt nem irtja fejsze a százados fákat, a vadat nem hajszolja vadász.

A kidőlő fák helyén új fák sarjadnak, nyújtózkodnak a sziporkázó csillagok felé, soha senki nem veszi őket számba.

A völgy fölé magasló kerek hegy tetején vörösbarna bozontú fű nőtte be a földet; sötétzöld moha közül sarjadzott ki, fehér indájú halovány virágok tekergőznek rá. Aki a mohára lép; hogy szakítson egyet a különös virágokból, annak a lába alatt megsüpped a föld, mert hiszen nem is föld az, hanem víz tükrén ingadozó sűrű szövevény, mely, zöld szakállú hálós hínárkötelekkel feneketlen mélységbe rántja a vakmerőt, s az úgy eltűnik, hogy még buborék sem száll fel utána.

Ha valaki a túlsó hegy ormáról nézi a kerek hegyen vöröslő veszélyes mezőt, úgy látja, mintha száz meg száz kéken ragyogó szem pillantana rá: a csalóka mezőn száz meg száz aprócska tengerszem csillog.Túl az erdőn, túl a hegyen, óriás hegyektől körülvéve van egy másik tengerszem, a Szent Anna-tó. Hajdan ez a tó is meg az a másik is, ott fenn a kerek hegy tetején, a vízitündérek országa volt.

A zöld szakállú vízikirály gyékénytutajon kievezett a partra aranyhajú lányaival, és a hüvelyknyi tündérkék egész délutánokon át eljátszadoztak a meleg napfényben hintáztak a faleveleken, elbújtak a harangvirágok kelyhében, onnan kukucskáltak elő, hősi csatákat vívtak a harcias tücskökkel, meglovagolták a pávaszemes pillangót, csigahéj fésűkkel fésülgették aranyhajukat, harmatban fürödtek, nefelejcsszirommal törülköztek, és olyan szépen daloltak, hogy hallatára még a madárkák is elcsöndesedtek, hogy tanuljanak tőlük.

Egyszer azonban emberek érkeztek a tó partjára. Erős hangjuk, kíméletlen léptük fölverte a tavi csendet.

Templomot építettek a tó mellé, erős szavú harangot húztak fel a toronyba, és a harangzúgás elriasztotta a zöld szakállú vízikirályt és aranyhajú tündérkéit. Mióta megszólalt a harang, a tündérkék nem mertek kiszállni a Szent Anna-tó partjára, hogy ott játszadozzanak, az öreg vízikirály gyékénytutaja sem szállt fel többé a tófenékről; az öreg zöld szakállú a tündérlánykákkal együtt elvándorolt a Szent-Anna-tó vizéből, valamennyien fölhúzódtak a kerek hegy tetején levő tóba. De mert a harangszó oda is fölhallatszott, a tündérkék apró vízigyökerekből, hínárból, folyondárból sűrű takarót szőttek a tó tükrére: A szövedék évrő1 évre vastagodott, moha benőtte, fű fölverte, lassanként olyanná lett, mint a mező, csakhogy a füvek gyökerei a víz mélyébe ágaztak le. A csodálatos szövevényen itt is, ott is gömbölyű ablakokat nyitottak a szorgos tündérkék, hogy időnként mégis kikandikálhassanak a világba, és hogy a napsugár átmelegíthesse a vizet. Ezeket az aprócska ablakokat sohasem nőtte be a vörösbarna bozontú fű, úgy csillognak a napfényben, mint megannyi tiszta kék szem.

A kisegér nagy utazása

Alaszkai népmese, fordította Rab Zsuzsa

Egyszer egy pöttömnyi kisegér felkerekedett, hogy nyakába veszi a világot. Az öreganyja hamuban sült pogácsát sütött neki, és elkísérte az egérlyuk széléig.

Elindult a kisegér, ment, vándorolt, ki tudja, meddig, igen nagyon sokáig, reggeltől egészen estelig. Akkor tért haza a nagy útról.

- Hej, öreganyám! - kiáltotta már a küszöbön. - Megtudtam, hogy én vagyok a legerősebb, legügyesebb, legvitézebb az egész vidéken. Nem is tudtam eddig. 
- Aztán hogyan tudtad meg? - kérdezte az egéröreganyó.
- Hát az úgy volt - kezdte a kisegér -, hogy kibújtam a lyukból, és mentem, mentem, egészen a tengerig. Se széle, se hossza annak a tengernek, iszonyatos nagy volt, s csak úgy csapkodtak a hullámok. De én nem ijedtem ám meg tőle! Belevetettem magam, és átúsztam. Magam is csodálkoztam; milyen jól úszom.
- Hol van az a tenger? - kérdezte az öreganyja.
- A lyukunktól napkelet felé.
- Ismerem azt a tengert. Rénszarvas szaladt erre a múltkor, annak a patája nyomában gyűlt meg a víz.
- Hallgasd csak tovább! - folytatta a kisegér. - Megszárítkoztam a napon és továbbmentem. Hát egy roppant hegy tövébe értem, de olyan magas volt az a hegy, hogy a csúcsán megakadtak a felhők. Rengeteg erdő a tetején. Már csak nem kerülöm meg gondoltam. Nekifutottam és átugrottam! Magam is csodálkoztam, mekkorát tudok ugrani. 
- Azt a hegyet is ismerem - bólintott az öreganyó. - Vakondtúrás van a szarvasnyom tengeren túl, egy bokor fű nő a tetején.

Sóhajtott az unokája, de csak mondta tovább:
- Megyek tovább, mit látok? Két hatalmas medve viaskodik egymással. Egy fehér meg egy fekete. Bőgnek, üvöltenek, egymás csontjait tördelik. Csakhogy én nem féltem tőlük! Közébük rontottam, és egyiket jobbra röpítettem, a másikat balra. Magam is csodálkoztam, hogy puszta kézzel elbánok két medvével!
- Ismerem azokat a medvéket is - felelte rá az egéröreganyó -, az egyik a fehér pille, a másik a légy.

Erre már sírva fakadt a kisegér.

- Hát akkor se erős nem vagyok, se ügyes, se vitéz? Szarvasnyomot úsztam át, vakondtúráson ugrottam keresztül, pillét meg legyet gyűrtem le?

Azt mondta erre bölcsen az öreganyó:
- Egy ilyen pöttömnyi kisegérnek, mint te vagy, a szarvasnyom: végtelen tenger, a vakondtúrás: égig érő hegy, a pille meg a légy: medvék. Ha nem ijedtél meg egyiktől sem, akkor csakugyan te vagy a legerősebb, legügyesebb, és a legvitézebb kisegér az egész vidéken.

Az állatok viszálya

Lessing meséje, átdolgozta Rónay György 

Egyszer régen viszályt tört ki az állatok közt. Azon viszálykodtak, ki előkelőbb, s ki hátrább való, kinek mi a rangja. 

A ló békét akart teremteni köztük, azt ajánlotta: 

- Kérjük föl döntőbírónak az embert. 

De a vakondok közbeszólt: 

- Föltéve, ha van benne elég éleslátás és értelem ahhoz, hogy ítéletet formáljon rólunk. 

- Úgy van! - helyeselt a hörcsög is meg a sün is: de a ló rájuk szólt: 

- Egy szót se! Tudjuk, mindig az vonja kétségbe a bíró ítélőképességét, akinek a legrosszabbul áll az ügye. 

A vakondok, a hörcsög és a sün elhallgattak, a ló pedig fölkérte bírónak az embert. 

Az ember éppen bíráskodni akart, mikor megszólalt az oroszlán: 

- Várjunk csak egy szóra! Mielőtt ítélkezel, szeretném tudni, milyen szabály szerint határozod meg, melyikünk mit ér. 

- Milyen szabály szerint!? - méltatlankodott az ember. - Hát mi más szerint, mint aszerint, mennyi hasznom van belőletek! 

- Úgy! - mondta az oroszlán. - Mondhatom, szép szabály, derék mérték! Eszerint a rangsor elején a szamár lépked, én pedig ott kullogok valahol a végén. Köszönöm, nem kérek az ilyen bíráskodásból! 

Az ember tehát elment. 

- Látod, te ló - mondta gúnyosan a vakondok is, a hörcsög is, a sün is. - Nem megmondtuk, hogy az ember nem alkalmas a bíráskodásra? Az oroszlánnak is ugyanez a véleménye. 

Az oroszlán pedig így szólt: 

- Ha jól meggondolom, ez az egész rangviszály ostobaság, és méltatlan hozzám. Bánom is én, minek tartotok: elsőnek-e vagy utolsónak-e. Az a fontos, hogy én magam tudom magamról, ki vagyok, mi vagyok: és ez nekem éppen elég. 

Azzal büszkén otthagyta a viszálykodó állatokat. 

- Az oroszlánnak igaza van - mondta a bölcs elefánt, és ő is elcammogott. 

Ugyanígy tett a bátor tigris, a komoly medve, az okos róka és a nemes ló is: valamennyi állat, amelyik jól tudta magáról, mit ér, és nem volt szüksége rá, hogy ezt mások megerősítsék. 

Végül már csak ketten maradtak: a majom és a szamár. 

A majom nézelődött egy darabig, de aztán úgy gondolta, igazán semmi dicsőség nem származhatik a szamárral való vetélkedésből: így hát ő is elkullogott. 

A szamár látta, hogy egyedül maradt: azt gondolta, az állatok mind megfutamodtak, mert nem mertek kiállni versenyre vele. 

" Eszerint én vagyok a legelső!" - gondolta, és örömében rettentőt kiáltott. 

De úgy megrémült saját hangjától, hogy hanyatt-homlok elmenekült ő is.

A szegény ember lisztje

Román népmese, Belia György fordította

Élt egyszer egy szegény ember, de olyan szegény volt, hogy még órája sem volt. Egy messzi uradalomba járt napszámba az a szegény ember, a gróf földjére. Egyszer is megy a legelőn keresztül hazafelé. Délfelé járhatott az idő, de az ember nem tudta, hány óra van, mert nem volt órája. Pedig jó lett volna tudnia, mert mit lát? A legelőn tündérlányok táncolnak, mulatnak. Köszönne nekik tisztességgel, de nem tudja, jó reggelt mondjon-e vagy jó napot: Ehelyett ezt mondta hát: 
- Isten tartsa meg a kedvetek, és mulassatok jól! 
- Neked meg az isten szaporítsa meg a lisztet a zsákodban! - köszöntek vissza nevetve a tündérlányok.

Ez jó kívánság volt, mert a szegény ember zsákjában egy sütet lisztet ha össze lehetett kaparni. Azt is megsütötte az asszony, hogy az ember hazaért. Üres lett a zsák.

Eltelik egy-két nap, megint kellene kenyeret sütni.

- Miért nem sütsz kenyeret, te asszony? Már kopog a szemem az éhségtől - zsörtölődik az ember. 
- A semmiből süssek tán? 
- Abból nehéz volna. Lisztből inkább - így az ember. 
- Beszélni tudsz, követelőzni tudsz, lisztet hozni nem! - mérgelődik az asszony. 
- Ne pörölj már, hanem süsd azt a kenyeret!

Az asszony bement a kamrába. Az volt a szándéka, hogy kapja a zsákot, és az emberéhez vágja, hadd lássa, igazán üres. De bizony nem volt az üres! Liszt volt abban, éppen egy sütetre való.

- Honnan hoztad ezt a lisztet, te ember? Csak hozod a lisztet, nekem nem is szólsz? 
- Te csak süsd a kenyeret, ne faggass!

Mert majd elfelejtettem megmondani: a tündérlányok azt is utána kiáltották akkor az embernek, meg ne mondja senkinek, hogy a liszt magától szaporodik a zsákban, mert akkor már nem szaporodik többet. Elfogyott ez a kenyér is. Az ember megint mondja:
- Miért nem sütsz kenyeret, te asszony? Már kopog a szemem az éhségtől. - A semmiből süssek tán? 
- Abból nehéz volna, lisztből inkább.

Az asszony megint bement a kamrába, újra csak ott volt a liszt.

- Te, ha meg nem mondod, honnan van a liszt, bizony megkarmolászlak, vagy nem is tudom, mit csinálok veled!

Megijed az ember, mert az asszony csakugyan karmolászni kezdte. Megmondta, s el is fogyott a liszt örökre, nem szaporodott tovább.

Akkor meg azért esik neki az asszony: 
- Miért mondtad meg, mi? Nem kellett volna megmondanod! - És jól megtépázta az embert.

Bizony ilyenek az asszonyok. Ha nem mondják meg nekik, az a baj, ha megmondják, az a baj. Vagyis mindig baj.

Miért rágják a fák kérgét a nyulak?

Japán népmese

A régi-régi időkben egy szép őszi napon találkozott egymással a teknősbéka és a nyúl.

A nyúl így szólt a teknősbékához: 
- Hova, hova, teknősbéka? 
- Gyönyörű az idő, sétálni indultam, de ha már ilyen szerencsésen összetalálkoztunk, emlékezetessé tehetnénk egy kis lakomával ezt a szép őszi napot.

Fogták hát a mozsarat, hogy rizslepényt készítsenek. A nyúl azonban közben azon törte a fejét, hogyan szedhetné rá a teknősbékát, mert az egész lepényt egyedül akarta felfalni. Ezért aztán így szólt a teknőshöz: 
- Gyere csak, teknősbéka, gurítsuk itt le a hegyről a mozsarat, és szaladjunk utána. Amelyikünk előbb utoléri, legyen azé az egész lepény.

A teknős először semmiképpen sem akart beleegyezni a dologba, mert tudta, hogy a gyors lábú nyúl mindenképpen legyőzi őt a futásban, de mivel a nyúl hallani sem akart semmiféle kifogásról, végül is beleegyezett. Annál inkább, mert remek csel ötlött az eszébe. Amikor a nyúl nem nézett oda, hirtelen vizet öntött a mozsárba, hogy a lepény ne ragadjon hozzá a falához.

A nyúl aztán felvitte a mozsarat a hegyre, legurította, maga pedig szélsebesen rohant a nyomában. Olyan eszeveszetten vágtázott, hogy nem vette észre, amikor a lepénytészta kiesett útközben a mozsárból, és egy fatuskóra ragadt.

A teknősbéka lassacskán mászott a hegyről lefelé, elérte a fatuskót, és eszegetni kezdte a lepényt.

Amikor aztán a nyúl utolérte a mozsarat, bosszankodva látta, hogy üres. Gyorsan visszarohant, félúton megpillantotta a teknősbékát a fatuskónál, amint jóízűen falatozik.

A nyúl tudta, abban állapodtak meg, azé legyen az egész lepény, aki előbb éri utol, így hát nem volt mit tennie. Inkább könyörgőre fogta a dolgot, és így szólt: 
- Drága teknőském, edd csak meg te a felső részét, de az alsót, kérlek, hagyd meg nekem...

A teknősbéka azonban közbevágott: 
- Felső része, alsó része... Az egész lepény nagyon ízlik nekem!

Ezzel-aztán fel is falta az egész lepényt, és torkig jóllakott vele. Aztán így szólt: 
- Kedves nyúl uram! Ez igazán pompás kis lakoma volt, nagyon köszönöm a szíves vendéglátást. Jövőre is megismételhetjük.

Ezzel aztán haza is tért a barlangjába. A nyúl meg közben csak a nyálát nyelte, s mivel nagyon éhes volt, megrágta a fatuskót, amelyen a tészta fennakadt volt, mert látta, hogy van még rajta egy kevés ráragadt lepénymaradék.

Azóta rágják meg a nyulak a fák kérgét, ha nagyon éhesek.

Cinegenaptár - Április

Bianki meséje, Minden napra egy mese c. könyvből

Elszállt a cinke, elszállt Picinyke a folyóra.

Mezők fölött repült, rétek fölött, mindenütt erek, patakok csörgését hallotta. Erek csörgedeztek, patakok futottak, mind a folyó felé igyekezett.

Elért Picinyke a folyóhoz, félelmetes volt a folyó: kékre vált rajta a megvékonyodott jég, a partok mentén előbuggyant a víz.

Látta Picinyke: napról napra több ér, patak szakad a folyóba. Észrevétlen gyűlnek-gyülemlenek a kis patakok a hó alatt, beleömlenek egy-egy szárazérbe, vízmosta árokba, onnan aztán fejest a folyóba! Sok-sok erecske, patak, csermely ömlött a folyóba, s elbújt a jégtakaró alatt.

Fekete-fehér, karcsú madárka termett Picinyke előtt. Fürgén szaladgált a parton, billegette hosszú farkát, köszöntötte a cinkét: 
- Civi! Civi!
- Mit civikelsz? - kérdezte tőle Picinyke. - És mért billegeted a farkadat? 
- Civi!-felelte a karcsú madár, - Hát nem tudod, hogy hívnak engem? Barázdabillegető. Megbillegetem a farkamat, rákoppintok vele a jégre, akkor meghasad a jég, és zajlani kezd a folyó. 
- Hiszi a piszi! - hitetlenkedett Picinyke. - Csak hencegsz! 
- Nem hiszed? Ide nézz! - kiáltotta a karcsú madárka. 
- Civi! És még jobban billegette a farkát.

Akkor valahol, följebb, akkorát durrant a folyó jege, mintha ágyút sütöttek volna el.

A barázdabillegető fölrebbent, s ijedtében olyan sebesen elröpült, mintha ott se lett volna.

Picinyke meg mit látott: meghasadt a jég, mint az üveg. Az erek, patakok, amelyek folyóba futottak, s a jég alá bújtak, nekiveselkedtek, feszítették alulról a jeget, addig feszítették, míg hangos durranással megrepedt. Megrepedt, és kisebb-nagyobb táblákra hasadozott.

Megindult a folyó. Zajlott, rohant, most már senki-semmi nem tudta feltartóztatni. Táncoltak, kerengtek, billegtek rajta a jégtáblák, egymásra csusszantak, meg-megpördültek, ki-kivágódtak a partra.

Egyszerre ott termett a sokféle vízimadár, mintha valahol a közelben meglapulva várták volna ezt a pillanatot. Ott keringtek mind: a vadkacsák, a sirályok, a hosszú lábú sárszalonkák. Lám csak, visszatért a barázdabillegető is, ott tipegett föl-alá a parton, hosszú farkát billegette.

Csipog, csárog, csirreg, vijjog, fütyül, pityeg, csattog, cserreg a sok madár. Az egyik a víz alá bukdosva halászik, a másik az iszapot túrja- csőrével, a harmadik muslincákat kapkod a parton.

- Nyitnikék! Fut a jég! Fut a jég! - zendített rá örvendezve Picinyke is. És röpült az Öreg Verébhez, elmondani neki, mit látott a folyón.

Az Öreg Veréb így tanította: 
- Láthattad: először a mezőre érkezik meg a tavasz, aztán a folyóra. Jegyezd meg jól: április a neve annak a hónapnak, amelyik eltakarítja a jeget a folyókról.

Most pedig röpülj vissza az erdőbe, meglátod, mi vár ott.

És Picinyke egykettőre elröppent az erdőbe.


Szűcs Imre: Cinke, cinke, cinege

- Cinke, cinke,
cinege,
tavasz jöttét
hiszed-e?
- Hiszem is
meg  várom is,
a kert alatt s a
fákon is.
Ha moccan a
fű, az ág,
vidámabb lesz
a világ.
Derűsebb és
derekabb -
csak jönne már
hamarabb!

Szücs Imre: A mi utcánk

A mi utcánk
olyan kicsi,
aki látja el sem hiszi.
Egy lépés a járda széle,
két lépés a
világ vége.
Ott nyüzsögnek a csodák,
Meg a vidám cimborák.
El se férünk mind,
ezért vagyunk
két váltásban-
délelőtt is délután is kint!

Baglyos mondóka

Baglyocska hunyorog, (kacsintunk) 
fatönkön kuporog, (guggolunk) 
nagy fejét forgatja, (fej forgatás) 
hol erre, hol arra, (újra) 
izeg-mozog, toporog, (felállunk) 
tipi-topi, top, top, top. (helyben topogás gyorsan)



Forrás: http://csoppkeblog.hu/

2016. április 9., szombat

Döbrentey Ildikó: A csigacsalád meséje


A csigacsalád meséje

Gazdag Erzsi: Csigaút

Elindultam egy fűszálon,
– hogy a világot megjárom...
Csigaút, csigaút,
ki tudja, hogy hova jut?

Feljutottam jó messzire,
fű szálának közepére.
– Uramfia, ott az út
nagy hirtelen visszafut:

földre hajlott a fű szála.
Nem mehettem a világba.
Csigaút, csigaút,
most már tudom, hova jut.

2016. április 1., péntek

Bartos Erika: Kelepelő

Kelep-kelep, kéményünkön
kelepel a gólya.
Éhes már a fészekben a
négy gólyafióka.

Kelep-kelep gólyaszülők
vigyázzák a fészket,
etetik a fiókákat,
sorra mind a négyet.

Kelep-kelep, felnő a négy
pelyhes tollú jószág,
Várja már a gólyákat egy
napsütötte ország.

Kelep-kelep, itt van az ősz,
nekivágnak délnek,
visszatérnek tavasszal,
ha vége már a télnek!

Gazdag Erzsi: Itt az ősz

Itt az ősz! Itt az ősz!
Szőlőhegyen jár a csősz
Vállán villog puskacső,
levegőbe belelő:
- Dirr-durr! Belelő.

Menekül a szarkahad.
Éhes seregély csapat
víg szüretből kimarad.

Megérett a körte, alma,
rád mosolyog piros halma.
Almahegy, körtehegy
kirándulni boltba megy.

Ni, a fecskék! Ni, a fecskék
dróton ülő hangjegyecskék.
Őszi szelek megtanulták
ezt a kottát, s fújják, fújják.

Hát a gólyák merre járnak?
- Piramisok felé szállnak.
Árva fészkük várja őket,
míg tavasszal visszatérnek.

Vadlibák, vadlibák szárnya
búsan az egeket szántja.
Búcsúznak nádi világtól,
s kiúsznak lassan a tájból.

Álmos a kertben a hinta;
Karjait ölébe ejti.
Nem táncol véle Katinka.
Nem ül az ölébe senki.

Hol a homokvár büszke tornya?
Tatár dúlta fel vagy török?
Romja maradt csupán, egy bucka,
s fahídja, az is eltörött.

Hideg esők, hideg szelek...
Hullnak a fákról levelek.
Ködöt pipáló hajnalok
Fújnak a fákra harmatot.

Messziről int a napsugár:
- Elmúlt a nyár! Elmúlt a nyár!
Hazaballag hegyről a csősz,
s átveszi őrhelyét az ősz.

Csukás István: Nyuszi mese

Nyuszi, nyuszi vígan játszik,
csak a két nagy füle látszik.
Hajnal óta ugrál sorba
rekettyébe, sombokorba.
Estére már nem bokázik,
iheg-liheg lassan mászik,
meg is eszik tíz-húsz torzsát,
vizet iszik három dézsát.

Vass Albert: A tihanyi visszhang

A hegyek csodaszép, aranyhajú tündére, Tihany, minden este leterelte aranygyapjas kecskéit a tóra, itatni. Amíg a kecskéi ittak, a szépséges tündér leült egy parti sziklára, és énekelt. A hegytetőkről gyönyörködve hallgatták énekét az óriások, és barlangok odúiban abbahagyták szorgos munkáikat a törpék. Balaton, a vizek ura, a tó mélyében élt, hínárból szőtt sátrában, melynek oszlopait a drágagyöngyök ezrei díszítették. Balaton egyetlen fia, aki ott élt apjával a vizek mélységében, valahányszor meghallotta Tihany énekét odafönt, fölemelkedett a felszínre, hogy közelebbről hallhassa a csodálatos hangot. 
– Ne figyelj Tihany csalogató hangjára, édes fiam – figyelmeztette Balaton a fiát. – A hegyek tündére és a vizek ura nem illenek össze. Ha magadba szívod a hegyek mérges levegőjét, beteg leszel! 
Gőgös teremtés volt Tihany, s amikor rájött, hogy éneklő hangját szerte a hegyekben mindenki a világ legszebb hangjának véli, elhatározta, hogy nem pazarolja azt többé esténként a tó partján, hanem csak akkor énekel az óriásoknak és törpéknek, ha azok gyémánttal fizetnek minden dalért. 
Lent a tó mélységes mélyén Balaton egyetlen fia megbetegedett. Kérlelte apját: 
– Hadd halljam még egyszer Tihany szépséges hangját, bizonyára meggyógyulok Tőle! 
Vén Balaton összegyűjtött egy ladikra való igazgyöngyöt és amikor este Tihany lejött kecskéit itatni a tó partjára, fölvitte hozzá a kincseket. 
– Neked hoztam mindezt, leányom – mondta Balaton a tündérnek –, és csak azt kérem érte cserébe, hogy énekelj szegény beteg fiamnak.
Tihanynak tetszettek a gyöngyök, és énekelt értök. De attól kezdve minden este fel kellett jöjjön Balaton a tó mélyéről egy zsákra való kinccsel, mert ajándék nélkül a fösvény Tihany még csak a száját sem nyitotta ki. 
Végül is Balaton minden kincse kifogyott. Hiába könyörgött a szép tündérnek, hiába kérlelte, Tihany nem énekelt többé. Még az se hatotta meg, hogy vén Balaton fia meghal odalent a mélyben, ha nem hallja többé a szép tündér énekét. S Balaton fia meghalt. Sírtak az óriások, zokogtak a törpék, és a tó fiatal urát eltemették mélyen a Badacsony hegyébe. 
Azóta van a Badacsonynak koporsó formája. A vizek ura nem felejtette el a szép tündér szívtelenségét. Bosszúja rettenetes volt. Mindaddig Balaton tavának sima tükre a kék eget tükrözte csupán, a napot, a holdat meg a csillagokat. De ettől a naptól kezdve valahányszor a vizek ura meglátta odafent a Badacsony koporsóját, eszébe jutott gyásza és fájdalma, s haragjában felkavarta a tó vizét. 
Egy este haragos hullámai zúgva, tajtékozva csaptak föl a sziklaösvényre, hol a szép Tihany hajtotta itatni aranygyapjas kecskéit. Egy roppant hullám elkapta a kecskéket, lesodorta őket a tóba, s vén Balaton megfojtotta valamennyit haragos bosszújában. 
A megrémült Tihany egy közeli barlangba menekült a hullámok csapásai elől, de vesztére tette ezt! Nagyot rázkódott Balaton odalent, s rázkódásától megmozdult a hegy is, és sziklagörgeteggel temette be a barlang száját, befalazva örök időkre a szívtelen Tihanyt.
 Vén Balaton átkot vetett a szépséges tündérre: 
– Büntetésből, amért oly fösvény voltál hangoddal, mostantól kezdve bárki is szóljon hozzád, hétszer ismételd meg minden szavát! 
A tihanyi visszhang ott van ma is, sziklabörtönében, és gyönyörű hangja engedelmesen ismétel minden szót. A Balaton, Európa legnagyobb tava néha haragra gerjed még ma is. Kék színe ilyenkor haragos zöldre fordul, és roppant hullámok nyargalnak fölötte egyik partjától a másikig. Vihar után találni lehet a parton megkövesedett kecskekörmöket. Tihany aranyszőrű kecskéinek körmei azok.

2016. március 31., csütörtök

Nyikitka vadászik

Csarusin elbeszélése, Szőllősy Klára fordítása

Nyikitkának van fából faragott tigrise, falovacskája, gumikrokodilusa meg egy elefántja.
Az elefánt rongyból van, a belseje vatta.
Meg aztán zsinege is van Nyikitkának.
Egyszer eldugta a tigrist az ágy alá, a krokodilust a pohárszék mögé, az elefántot az asztal alá.
- Megálljatok - azt mondja. - Mindjárt megvadászlak benneteket!
Fogta a lovacskát, lyukat fúrt a homlokába, és abba beledugott egy nagy szöget. Valóságos orrszarvú lett belőle. Az orrszarvú a szék alatt tanyázott.
A zsinegből pedig kígyó lett. Az is a szék alatt ütött tanyát, ott kígyó­zott.
- Kezdődik a vadászat! — jelentette be Nyikitka.
Megtöltötte a puskáját, vállára vette a hálót, amivel piacra járnak, és kúszva megindult.
Kúszott, kúszott, kúszva közelítette meg a tigrist.
A tigris meg elbődült félelmetesen:
- Rrrr, hrrr, hrrr!
Azután meg nyávogott, mint a macska:
- Miau, miau!
Persze nem a tigris bőgött, nyávogott, hanem Nyikitka.
Most azt kiáltotta Nyikitka:
- Piff-puff!
Ez természetesen a puskalövést jelentette. Elejtette a vadász a tigrist. Hálójába tette és kúszott tovább. Kúszott, kúszott, míg a vad elefánt tanyájához nem ért. Ott áll a vad elefánt, agyarát előreszegezve, és az or­mányán át trombitál:
- Tru, trarár! Trrr-rará!
Persze Nyikitka trombitál helyette.
- Piff-puff!
Elejtette Nyikitka az elefántot, azt is bedugta a hálóba, és kúszott to­vább. Addig-addig kúszott, míg a krokodilus tanyájához nem ért. A krokodilus a fogát csattogtatja és bőg, mint a bika. Nyikita a papájától tudta meg, hogy a krokodilus tehén módra bőg.
- Piff-puff! — A krokodilusnak vége.
- Piff-puff! - Az orrszarvú is a fűbe harapott.
- Piff-puff! — Az óiráskígyónak is befellegzett.
Lelőtte valamennyit. Mind belegyömöszölte a hálóba, nehéz lett a háló. Nyikitka maga után vonszolta a padlón, és fennszóval hirdette:
- Lám, micsoda vadász vagyok én! Nem félek semmitől. Minden álla­tot agyonlövök!
Eljött a nyár, kimentünk a nyaralóba, sétálni indultunk.
- Mért nem hozod a puskádat, Nyikituska? — kérdem tőle. — Hisz te nagy vadász vagy!
- Igaz ám, majd elfelejtettem - feleli Nyikitka.
Hazaszalad, az ágy alól előkotorja a puskáját, vállára veszi, s úgy lép­ked mellettem nagy peckesen.
Megyünk a réten át, fehér kamillavirágok között, mindegyik virágnak sárga gombocska a közepe.
A virágokról tarka pillangók röppennek fel. Szöcskék ugranak félre minden lépésünk elől.
Egyszer csak mit látunk? Szarkafiókát! Szakasztott olyan, mint a felnőtt szarka, fekete-fehér a tolla, csak a farka rövídebb, s az egész teste kisebb.
Ugrándozik a fűben, szökne előlünk, szárnyával verdes, de még nem tud repülni.
Elugrál egy berkenyebokorig, elbújik benne, onnét les.
Nézek, hát Nyikitka, a nagy vadász, négykézlábra áll, ő is lesben. Sut­togva kérdi:
- Papa, papa, lelőhetem?
- Hogyne, lődd le - mondom én. - Azért vagy vadász!
Nyikitka a fűben odakúszik a szarkafiókához. Soká kúszik, puskája kezében. Egészen közel ér hozzá. Megcélozza, s felkiált torkaszakadtából:
- Piff-puff!
A szarkafióka kiugrik a bokor alól, és ő is elkiáltja magát, hogy vissz­hangzik az erdő:
- Sakkeraka-sakkrak-sakerakka!
Nyikitka földhöz vágja a puskáját, és rohan vissza hozzám. Szalad, megbotlik, elesik, szalad tovább.
Látom, a szarkafióka is kereket old—csakhogy a másik irányba. így me­nekülnek egymás elől: a kicsi szarka az erdőbe, Nyikitka meg hozzám.
- Mi lelt, nagy vadász? Mitől ijedtél meg?
- Hogyne ijedtem volna meg! - mondja Nyikitka. - Az a buta szarka miért kiált saját maga? Mért nem hagy engem?


Elefántmese

Szudáni népmeséből átdolgozta Rónay György

Az állatok munkába akartak állni. Az antilop azt mondta:
- Gyertek az én házamba dolgozni.
Az elefánt meg azt mondta:
- Nem, az én házamba gyertek.
- Jól van, akkor megzavarom a munkát — jelentette ki az antilop. Fogta a hárfáját, kiült vele az útfélre, és hárfázni kezdett.
Az állatok, ahogy az úton jöttek, mind körülállták, s elkezdtek táncolni meg énekelni.
Miután kitáncolták magukat, letelepedtek az antilop köré, s eszükbe sem jutott, hogy dolgozni menjenek.
Így aztán attól a naptól fogva abbamaradt a munka.
Jön az elefánt, s kérdi:
- Mi történt? Miért nem jöttök dolgozni?
- Azt mondtam: gyertek énhozzám dolgozni — szólt az antilop. - De te azt mondtad: nem. Ezért zavarom meg a munkádat.
- Az igaz — dünnyögte az elefánt.
Attól fogva az állatok soha nem dolgoztak többet.

Itt a vége, fuss el véle!

A szelek szigete

Német meséből átdolgozta Fazekas László

Réges-régen, öreg időkben a szelek még mind-mind együtt laktak egy kis szigeten, valahol a végtelen világóceán közepe táján.
Nem voltak még vitorlás hajók, hiszen a manapság szanaszét kóborló szelek még nem dagasztották a vitorlákat. Az emberek csak evezős csó­nakokkal és hajókkal járták a vizeket, ez pedig nagyon fáradságos volt, sok emberi erő kellett hozzá, és az utasok, áruk csak lassan értek céljuk­hoz.
Néhány dúsgazdag kereskedő azonban - hatalmas hajóikat ezer meg ezer evezős rabszolga hajtotta kikötőből kikötőbe — hallott valamit a szi­geten lakó szelekről, és elhatározta, hogy munkába fogja őket.
Jól tudták, hogy a szabad szelek önszántukból erre soha rá nem szánják magukat, ezért hát cselt eszeltek ki ellenük.
Legnagyobb hajójukat telerakták édes, mámorító borral, és odaeveztek a szelek szigetéhez. Partra szálltak, és azonnal összebarátkoztak egy vi­dám szélforgataggal meg egy könnyelmű forgószéllel.
Végül is addig-addig, hogy az egész szélnemzetséget lakomára hívták hajójukra.
Jöttek is a szelek boldogan, mert kedvükre való volt a vidám élet, és ittak, daloltak egész álló nap késő éjszakáig.
A jeges északkeleti és a viharos zivatarszél nem ismert mértéket az ivásban. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen csak vad természetük szerint cselekedtek. De az már meglepő volt, hogy az enyhe, lágy szellőcskék is olyan sok édes-mézes bort ittak, hogy egykettőre megártott nekik. Eleinte finoman, kedvesen dúdolgattak, zümmögtek, később azonban már csak gagyogni és dadogni tudtak, végül egyik a másik után elszenderedett.
Csak a szelek ősöreg ükapja, a nagy hatalmú orkán tartotta még magát. A ravasz kereskedők azonban rajta is kifogtak. Ők maguk csak egy-egy kis kortyot ittak minden pohárból, a többit az asztal alá öntötték. így éberek és józanok tudtak maradni. Az ősöreg orkán pedig egyszerre csak mély basszus hangon hortyogni kezdett.
Erre vártak a kereskedők! Gyorsan fel a horgonyt! Evezősök, munká­hoz! - és már ki is futottak a part mellől a nyílt tengerre, fedélzetükön az egész szélnemzetséggel.
A hajó már messze-messze járt, a nap is delelőre hágott, mire a szelek végre ébredezni kezdtek. Megrémültek fölöttébb igen, mikor észrevették, hogy ismeretlen vizekre vitte őket a hajó, messze távol szigetüktől.
Nagynehezen kidörgölték az álmot szemükből, és éktelen dühvel ven­déglátóikra vetették magukat.
Úgy felkorbácsolták a tenger vizét, hogy a hatalmas hajó fölborult, és elmerült a hullámokban.
A szelek azonban többé nem nyugodhattak, vad száguldással járják a nagy vizeket. A szigetüket kerülik.
Bejárták és bejárják ma is az egész világot, mind a tengereket, és gyakran tombolnak dühükben, üvöltenek és ordítanak, máskor meg vágyódásuk­ban elérzékenyülve susognak és sóhajtoznak, mindig és mindenütt régi, elveszett hazájukat, a szelek szigetét keresik. De hiába!

Soha többé nem lelnek rá a végtelen világóceánon.

Egy karácsonyfán

Ludvik Askenazy meséje, Bojtár Endre fordítása


Volt egyszer egy kert - tavasszal rózsaszínű, nyáron zöld. Ősszel aranyló, tarka, télen meg fekete-fehér. Csendes, egyszerű, elkerített kert. Sok fa nőtt benne, de mindegyikről nem mesélhetek. A mesék egy, két vagy há­rom, legfeljebb tizenkét fáról szólnak.
Az egyik fa diófa volt, s a déli oldalon, a fal mellett virágzott, a másik meg almafa, s ez a nyugati oldalon nőtt. Szintén a fal mellett. Ez a két fa elvarázsolt kellett, hogy legyen, mert mindegyikükön csak egy gyümölcs termett. Az almafán egyetlen sápadtzöld almácska. Ezüstös dér fátyolozta be, s inkább keserű volt, mint édes. A dió, mint a diók általában, úgy né­zett ki, mintha szeplős lenne, s mintha ez egy kicsit bántaná. A szeplőket a pettyes héja szolgáltatta.
S ott volt még ebben a kertben a szél is. A szél szeret a fákkal beszélgetni, mert hát kivel is beszélgetne? Mindig átadta a dió üdvözletét az almának, s az almáét a diónak. Vagy zöld csókot vitt egyiknek a másiktól, vagy hogy valaki nagyon vágyódik valaki után; vagy hogy a dió alma szeretne lenni, s az alma meg dió. Különböző üzeneteket szállított. Időnként meg eltűnt a nagyvilágban.
Nagy világfi volt.
De aztán hirtelen újra megjelent, s nemcsak hogy közvetítette az üzene­teket, de egymáshoz is hajlította a két fát, a diót az almához, úgyhogy ajkaik összeértek. Nagyon tetszett a dolog mindkettőjüknek. A szél dél­ről jött, naptól és égkéktől terhesen, narancsillatot hozva. Rögtön az almafához sietett, hogy mit csinál, hogy a diófa rettentően szomorú, még a szeplői is bánkódnak.
Rettentően bánkódnak a szeplői.
Aztán meg a diófához röppent:
- Diófa úr, egy édes-keserű üdvözletei kell átadnom, egy röpke, bá­gyadt sóhajtást, egy magocska meghatottságát. S egy fakó színárnyalatot. Meg hogy maga igazi diófa, Diófa úr.
S átadta az ágak érintését is az alkony tüzében. A fák pedig boldogok voltak. Úgy tűni nekik, nem ketten vannak, hanem eggyé forrtak.
De a szél megint elröpült, s vele a boldogság. A fák kérdezgették a ma­darakat, mikor jön vissza. A madarak meg, hogy: „Ki tudja” és: „Talán hamarosan, de nem biztos. S ki tudja, mikor? Ismeritek a szelet.”
A fák a madarakkal üzengettek egymásnak. Teszem azt, ilyesmit: „Ma olyan csodás az éjszaka” vagy: „Szeretném, ha esne az eső, szomjazom” vagy: „Olyan bánatos a lelkem.” Vagy egyszerűen: „Hogy van, almafa? S mi újság a nyugati vagy a déli oldalon?” Vagy: „Hogy szolgál zöld koronájának az egészsége?”
Egy nap letépték őket a fáról, kosárba dobták, az almát az almák, a diót pedig a diók közé. Szörnyű érzés volt. Idegennek érezték magukat az övéik között. Átkiabáltak egymásnak a kosarakból:
- Hej, zöldhéjú, pettyesem!
Vagy:
- Én szeplőm! — És: - Levert dióm!
Vagy:
- Leszakított almám!
S mikor a szél elrepült felettük, a nappal és az égkékkel együtt, utána kiabáltak:
- Szél uram, Szél uram! - Az meg válaszolt:
- Gyerekek, melyik kosárban vagytok? — De keresni már nem kereste őket. Nem volt kedve. Aztán az osztályozóba vitték a diót meg az almát. Az osztályozó, amint tudjátok, osztályoz. A dió a dióosztályra került, az alma az almaosztályra. A dió megvált héjától, az alma hamvas fátylától, mert ezeket nem lehet eladni. Mindkettőjük összevissza verődött s egyre ütődöttebbek lettek. A diót egy kispesti fűszereshez szállították, az almát meg egy csepeli zöldségeshez. Tovább ütődtek. Ütődöttségük már feltűnő volt, de nyomorúságukban is volt valami vonzó.
Talán ezért is vette meg egy fiatalasszony a diót Kispesten, az almát Csepelen, s vitte haza őket táskájában. Egymás mellett feküdtek, anélkül, hogy erről sejtelmük lett volna, mert már semmit sem éreztek, csak a ma­guk összevertségét.
Másnapra a diót bearanyozták. A nagy, aranyló fényesség közepette bánat fogta el. Az almácskát kifényesítették, zöldesen csillogóra. Két szép karácsonyfadísz. Ugyanarra az ágra aggatták fel mindkettőjüket. S hiszi­tek-e, meg sem ismerték egymást?
- Ön kicsoda? — kérdezte az alma.
- Dió vagyok - felelt a dió.
- Én is dió vagyok - felelte az alma. Mert most egy fán nőttek. Csakhogy annak nem volt gyökere, s úgy hívták: lucfenyő. S a dió meg az alma maga elé suttogta, mint mély álomban: „Én levert dióm” és: „Ó, leszakított almám” meg: „Szeplőm...”

Itt nem fújt a szél, hogy összeérhettek volna. Az a behavazott ablak mögött nyargalászott. Kertek kifakult illatát hordozta a hátán.