2015. március 18., szerda

Március 15-ei mondóka

Lovon járok, huszár lettem,
A fejemre csákót tettem;
Feszül rajtam nadrág, mente;
Nincs is szebb a regimentbe.

2015. március 6., péntek

Matos Maja: Madáretető

Építettem egy kis házat.
Minden madár ki-bejárhat.
Jönnek is a kis cinegék,
Hogy a magot mind kiegyék.

Szórtam belé napraforgót,
Nem is csuktam be az ajtót.
Tárva, nyitva vendéget vár,
Ahány madár, mind idejár.

Ázva, fázva bekopognak,
Ablakomban toporognak.
Csipegetnek, eszegetnek,
Jóllakottan tovább mennek.

2015. február 19., csütörtök

Zelk Zoltán: A bútorok lázadása

Minek is tagadjuk, haszontalan lurkó volt Peti. Nem használt a szép szó, mindig csínyeken törte a fejét. Az iskolában ákombákomokkal rajzolta tele a táblát, papírgolyókkal dobálta társait óra közben – de nem is győzném felsorolni, mi minden rosszat követett el. Éppen ilyen haszontalan volt odahaza is, s egyszer, amikor fűrészporral töltötte meg nagyapa pipáját, elhatározták szülei, hogy most már aztán szigorúan megbüntetik.

Minden vasárnap, ebéd után sétálni vitték Petit, de most otthonhagyták. Megmondták neki, ha nem javul meg, többé sosem viszik magukkal – és rázárták az ajtót.

No hiszen, lett is erre sírás, de hát az ajtót csak kulccsal lehet kinyitni, nem pedig rossz fiúk zokogásával. Kulcsa pedig nem volt Petinek. Erre dühében a nagy ébenfa asztalt kezdte rugdosni. De ijedten abbahagyta, mert recsegve-ropogva megszólalt az asztal:

– Miért rugdalsz engem? Hát bántottalak én téged?

Hogy még nagyobb legyen Peti ijedtsége, hirtelen megszólalt a szekrény is:

– Bizony, engem is végigkarcolt a múlt héten egy üvegcseréppel, még most se hegedt be a karcolás nyoma.

Úgy látszik, az ablakkal se volt minden rendjén, mert Peti arra pislogott. Kisvártatva el is kezdte az ablak a szidást:

– Énrólam meg mind leszedte a gittet, és most örök remegés az életem. Attól félek, hogy az első szél az utcára repít.

Képzelhetitek, hogy megijedt ez a haszontalan Peti. Sohase hitte volna, hogy a bútorok beszélni tudjanak, de ha már így van, akkor talán még meg is verhetik! Könyörögni akart már, és minden jót megígérni, mikor az ágy is nyikorogni kezdett, és kiáltozott:

– No, ha te ilyen rosszcsont vagy, akkor nem engedem, hogy belém feküdj! Aludj a díványon!

– Már hogy aludna rajtam! – pattantak mérgesen a díványrugók –, még közelembe se jöjjön az a haszontalan! A földön van az ilyennek a helye!

– Engedelmet kérek – mondta csendesen a padló –, épp elég baj az nekem, ha rajtam lépked, nemhogy még aludjon is!

– Hát akkor nincs más hátra, kint fog aludni az udvaron! – mondta az asztal, mire a többiek is így kiáltottak:

– Ott, ott, az udvaron!

Az asztal volt a legöregebb és a legbölcsebb a bútorok között, még a szekrénynél is tekintélyesebb, így hát amit ő mondott, azt valamennyien helyeselték.

Peti ott szepegett a sarokban, szólni próbált, de hiába szólott, oly nagy volt a lárma, hogy ő maga is alig hallotta a hangját. Ahány bútor volt a szobában, mind recsegett, nyikorgott, ropogott: versenyt szidták Petit!

Szerencséjére kinyílt az ajtó, hazajöttek Peti szülei. Őket pedig annyira tisztelték a bútorok, hogy abbahagyták a szidást, veszekedést. De nem folytatták másnap sem, amikor Peti megint egyedül maradt otthon. Mert úgy megijedt a bútorok fenyegetődzésétől, hogy még arra is vigyázott, hogy könyökével se érjen többé a szekrényhez vagy az ágyhoz. Így aztán még ma is a legjobb barátságban él a bölcs öreg asztallal, a kis hokedlivel és a még kisebb sámlival.

2015. február 7., szombat

Pápai Ildikó: Tavaszköszöntő

Februárban, farsang felé
elkergetjük a telet,
bár szép volt a nagykarácsony,
fáztunk éppen eleget,
kérünk egy kis meleget!

Jelmezt öltünk, síppal-dobbal
lármázunk egy keveset,
hogy a hosszú, szürke álom
érjen véget, ha lehet,
s ne hozzon több hideget.

Így várjuk a langyos tavaszt
számláljuk a perceket,
reggel-este, napról-napra,
a kedvünk is kedvesebb,
ha az égbolt derűsebb.

Tarbay Ede: Farsangi maskarák

Három lyukas,
vicsori-fogas
kivájt bélű sárgatök:
mi volnánk az ördögök.

Három fehér,
tollas, pucér,
inges, réklis szárnyasok:
mi lennénk az angyalok.

Azt kívánjuk:
este, reggel,
vidám kedvvel
feküdjenek, keljenek
e házban az emberek.

Fazekakban
pulyka, kappan,
mindenféle jó főjön,
kéményük is füstöljön.

 Kolbász, sonka,
csülök, borda,
diós, mákos, mind jöhet.
Itt a zsákunk,
töltsétek meg!

Péter Erika: Gombóc bohóc

Gombóc bohóc vigyorog,
pingpong orra fintorog.
Buggyos nadrágot visel,
jó nagy cipőt, pertlivel.

Bő kabátján foltzsebek,
Meglepetést rejtenek.
Kockás rajta a ruha,
piros kóc a frizura.

Fején pomponos kalap,
bukfenc közben fenn marad.
Tótágast áll, kézen jár,
résen légy, mert megtréfál!

Péter Erika: Farsangi örömök

Vízkereszttől
negyven napig
Mulatoznánk pirkadatig!
Farsang faggyal érkezett,
Tánccal temettük a telet.
Farsang fánkja illatozik,
Orrunk, gyomrunk vágyakozik.
Nagyböjt előtt
"farsang farka",
Hacacáré három napra!
Kövércsütörtökre már
Véget ér a karnevál.
Nagyböjt után fogyókúra,
Jövőre meg kezdjük újra!

2015. február 3., kedd

Huncutka

(Mayer Klára meséje, átdolgozta Mészöly Miklós)

Huncutkát, a mókust, mindenki ismeri az erdőben. Villámgyorsan ugrál fáról fára, szép vörös bundája csak úgy villog a zöld lombok között.
Hogy ti is megismerjétek, bemutatom nektek.
Huncutka se nem nagy, se nem kicsi, akkora,' mint egy kiscica. Csak éppen hogy egészen másmilyen, mint a kis- cica. A szeme pici, fényes és fekete, akár a cipőgomb. De annál nagyobb a bozontos farka. Ha akarná, kényelmesen be is takarózhatnék vele. A mókusok mind ilyenek.
De Huncutka különösképpen arról híres, hogy az ő farka a legbozontosabb, és arról, hogy — ezt már a nevéből is sejthetitek — ő a legcsintalanabb.
Az étvágya azonban még a huncutságánál is nagyobb.
Legszívesebben olyan diófán laknék, amelyiken télen- nyáron szüntelen terem a dió. De hát ilyen fára sehol sem akadt még, pedig bejárta már az egész erdőt.
Egyszer elmerészkedett az erdőszélre is.
Ott aztán nagyot dobbant a szíve: kicsi faházat pillantott meg, s a ház kertjében három hatalmas diófát, három gyönyörű mogyoróbokrot.
Huncutka nem volt irigy — nyomban visszasietett a társaihoz és elmesélte a nagy újságot:
— Megtaláltam! Megtaláltam! — harsogta messziről.
— Micsodát? — kérdezték a pajtásai.
— Hát az örökké-termő fát!
— Olyan nincs — mondta a legöregebb mókus.
— Pedig van — nevetett Huncutka. — Nem is egy, hanem sok.
— Hol? Hol? — faggatták kíváncsian.
— Az erdőszélen, a patakon túl, a kerítésen túl, egy ház mellett. Annyi mogyoró meg dió van ott, hogy a fogunk elvásik, amire feltörjük.
A mókusok egyszeribe elszontyolodtak.
— Oda mi nem megyünk — mondták. — És jobb lesz, ha te sem mész. Ember lakik ott, az embernek pedig puskája van.
— Gyávák vagytok! — szólt hetykén Huncutka, s mint egy igazi mókus-hőshöz illik, meglengette a farkát. — Ha nem jöttök, megyek magam!
És fogta magát, visszasietett az erdőszélre, belopódzott a kertbe. Persze, óvatosan, hogy senki meg ne lássa. Szerencsére senki nem járt a kertben. Igaz ugyan, hogy a kémény füstölt — de ki ijed meg egy kis kósza füsttől? Huncutka nem.
Előbb a diófákon lakmározott jóétvággyal, aztán a mogyoróbokrokon. Ügy jóllakott, mint a duda. Csupán csak egy baj volt: szörnyen megszomjazott utána.
Nézegette, hol ihatnék egy kortyocska vizet. A kert végében észrevett egy kutat.
Lopva odasurrant — de az itatóvályú üres volt. Huncutka meg egyre szomjasabb. Végül felkapaszkodott a kút oldalára, és belekandikált a vödörbe: az éppen tele volt! Csak rá kellett ugorni a szélére és egy jót kortyolni belőle.
Csakhogy...
A vödör lánca akkorát csikordult, mintha legalábbis puska csattant volna.
Huncutka egy szempillantás alatt visszakúszott a fára. Ott kezdte tapogatni magát, hogy él-e még. Hát élni élt... de úgy reszketett, mint a kocsonya.
Hát még, mikor a házikó ajtaja is kinyílt! Akkor már mozdulni sem mert, csak a szemét hunyta be, hogy inkább ne is lássa:
De vajon micsodát? Mit gondoltok, ki lépett ki az ajtón?
Egy kisfiú.
Se nem nagy, se nem kicsi — éppen akkora, mint ti. Ferkónak hívták. Ö lakott a faházikóban a nagymamájával; minden évben ott nyaralt, míg csak be nem köszöntött a rossz idő.
Most éppen lepkevadászatra indult. De alig lépett párat, hirtelen megállt.
— Nagyanyó! — kiáltotta. — Valaki jár itt... mozog a kútvödör!
Nagyanyó kinézett a konyhaajtón.
— Ugyan már, ki járna itt? — csóválta a fejét. — Bizonyosan egy szomjas kismadár ivott belőle.
Ferkót azonban tovább furdalta a kíváncsiság: egy kismadár nem tudja megbillenteni a vödröt, itt valami más titok lappang!
És elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Csendben leült az egyik diófa alá, elkezdett fülelni.
Egyszer csak halk reccsenést hallott.
Gyorsan felnézett a fára — s hát, ki ül ott? Huncutka. De olyan nyugodtan ám, mintha az előbb meg sem ijedt volna. Mert — hogy igazat szóljunk — előbb csak a félszemét hunyta be, a másikkal mindent jól látott. Így azt is, hogy a kisfiúnál nincsen puska — akkor pedig nagy baj nem lehet. Így aztán békésen tovább falatozott.
Ferkó még soha nem látott ilyen közelről mókust. S most egyszeribe úgy szerette volna ölbe venni, megsimogatni ... Igen, igen, mi lenne, ha egyszer megsimogatná a bozontos, vörös farkát? De hogyan? Hogy szelídítse meg? Barátságosan megszólította:
Mókuska, mókuska,
Jer velem a házunkba!
Huncutkának tetszett a szíves fogadtatás. Már-már azon gondolkozott, hogy lejjebb kúszik, a kisfiú feje fölé — mikor a ház mögül hirtelen egy rettentő nagy fehér kutya szaladt elő és ugatni kezdett.
Burkus volt, Ferkó legjobb barátja.
De ezt Huncutka nem tudta.
Rémületében még a félig elrágott diót is kiejtette a szájából — aztán uzsgyi, elillant.
Ferkó sokáig nézett utána.
— Ezt se látjuk többé... — sóhajtotta szomorúan.
És a hűséges Burkus együtt búsult vele. Hiszen nem akart ő rosszat, csak örömében ugatott. De ezt már nem volt kinek megmagyarázni.
Ettől fogva Ferkó szüntelen Huncutkát leste. De hiába, nem jött az se másnap, se harmadnap, még egy hét múlva sem. Egy reggel aztán így szólt nagyanyó:
— No galambom, ma leverjük a diót. leszedjük a mogyorót. Szépen zsákba rakjuk, eltesszük télire.
És estére már egyetlen fán, egyetlen bokron se volt gyümölcs. Csak a sok levél barnult rajtuk; hiszen őszre járt, hűvösödtek az esték.
De Ferkó ezután sem feledkezett meg Huncutkáról. Vajon hol lehet most? — találgatta. — A rengeteg erdő melyik odújában? 
Egyszer kint üldögélt a kertben, és azt számolgatta: hány nap még a nyaralás?
S ahány nap volt hátra, annyi szem diót rakott maga elé a fűbe. Hirtelen halk ropogást hallott a feje fölött.
Huncutka volt az.
Ferkó majdnem felrikkantott örömében — de aztán mégse szólt.
Ott hagyta a fűben a diót, maga meg csendben eloldalgott. A tornác párkánya mögül figyelte': vajon most mit csinál Huncutka? Hát, úgy látszik, visszatért a bátorsága, mert nyomban leugrott a fűbe és törögetni kezdte a finom csemegét.
Aztán uzsgyi — visszairamodott az erdőbe.
De másnap megint visszajött. Most már nem is keresgélt az üres fákon — mindjárt a fűbe huppant le, s megint csak jóllakott. Így etette Ferkó Huncutkát napokon keresztül.
Csak nagyanyó nem értette sehogy: mért fogy a dió? És így szólt Ferkóhoz:
— Aki nyáron sokat eszik, télen nem eszik ám! — mondta. Ferkó elvörösödött. Nem torkosságból csente a diót, de azért mégiscsak csente.
És zavarában így motyogott:
— Reggel mindent megtud, nagyanyó, csak addig tessék várni. És másnap reggel nagyanyó bújt el a tornác kerítése mögött.
Azt hitte, nem jól lát a két öreg szemével!
A diófa alatt együtt falatozott Huncutka és Ferkó, mint két igazi jóbarát!
Fele diót a mókus ette meg, másik felét az ö ördöngös unokája!
— Ez aztán csuda... — ámuldozott nagyanyó; és azontúl ő mérte ki reggelenként a diót Huncutkának. Mert most már mindennapos vendég volt a kertben, együtt hancúrozott Ferkóval, még a vállára is felült.
Éppen csak Burkussal nem tudott sehogy se megbékülni. Ha csak közeledett feléje, felugrott a fára.
Egy nap ez is megváltozott.
Éppen a kútnál itatta Ferkó Huncutkát, amikor hirtelen szélvihar kerekedett, s megeredt az eső. Hideg, őszi eső — nem jó ilyenkor bőrig ázni. Ferkó rohant is mindjárt a szobájába, onnan kiáltozott Huncutkának:
— Gyere .. . gyere! Idebent jó meleg van!
Huncutka gondolt egy nagyot — beugrott az ablakon.
S kit talált odabent? — Burkust.
Elállt a lélegzete. Most bizony nemcsak a félszemét hunyta le, hanem mind a kettőt, mint aki elkészült rá: ez a nagy, fehér szörnyeteg most biztos megeszi...
De lám ... egyszer csak valami jó meleget érez a feje búbján! Burkus kutya nyalogatja barátságosan az ő ázott, vörös bundáját.
— No látod! — nevetett Ferkó. — Nem bánt a Burkus, ő is szeret téged. Most majd hárman leszünk jóbarátok!
S addig abba se hagyták a hancúrozást, amíg el nem állt az eső. Huncutka nem tudott betelni a sok látnivalóval. Ilyen nagy odút — mint a Ferkó szobája — még sohasem látott. Minden új volt benne és csodálatos. Különösen a lámpa tetszett meg Huncutkának. Ha ráugrott, úgy hintázott rajta, mint egy hajlékony faágon. Aztán a függöny az ablakon. Egy-kettŐre beletekerte magát, aztán megint kigöngyölte. Nagyszerű mulatság volt. Végül már Burkus hátára is fölmerészkedett, azon lovagolt.
Közben elállt az eső, de a nap mégsem sütött ki. Éppen beesteledett. Huncutka tanácstalanul pislogott ki a sötétbe, nem tudta, mitévő legyen. Ferkónak jó ötlete támadt.
— Tudod mit, mókuska? Ne menj most már sehová, aludj itt nálam.
S mindjárt ki is húzta az egyik szekrényfiókot, puha kendővel kibélelte, oda bújtatta Huncutkát. Persze, egy kicsi rést azért hagyott, hogy a mókuska kedvére ki-be- ugrálhasson.
Másnap Ferkó arra ébredt, hogy valami az orrát csiklandozza.
Huncutka ült az ágya szélén és ébresztgette.
— Úgy! Úgy! — mondta nagyanyó, aki éppen belépett az ajtón.
— Most már igazán ideje fölkelni.
És letette a reggelit az asztalra. Ferkónak egy bögre tejet, Huncutkának egy tányér diót, mogyorót, Burkus az ablak alatt ropogtatta a csontot, s időnként be-bedugta fejét az ablakon. így élt a három jóbarát kerek egy hétig.
Akkor hirtelen megváltozott az idő: hideg szelek fújtak, egész nap esett az eső. Ez már igazi ősz volt. Most már vége volt a nyaralásnak.
Nagyanyó csomagolni kezdett. És Ferkó is becsomagolta a nyáron gyűjtött kincseket: a színes kavicsokat, az erdőn talált fácántojásokat és egy gyönyörű nádbuzogányt. De a szíve mégis szomorú volt: Huncutkát nem vihette magával ...
De hát mit is csinálna Huncutka a villamosok és autók között, fák meg bokrok nélkül? Mit csinálna mókus pajtásai nélkül? Ferkó búcsúzóul megsimogatta Huncutkát, Burkus megnyalogatta a vörös bundáját, nagyanyó egy marék diót adott neki — aztán bezárult a kis ház kapuja.
Huncutka egyedül maradt.
Egyedül a kertben, a kopasz diófán, a hideg szélben, a zuhogó esőben. Mi mást tehetett? Visszament az erdőbe.
Az erdőben a mókusok rég azt hitték már, hogy Huncutka elpusztult valahol, széttépte a vadmacska.
S lám, most egyszerre ráakadtak!
Ott didergett Huncutka egy faágon. Köhögött, prüszkölt ... még sírt is egy kicsit, olyan szerencsétlennek érezte magát. Nagyon is hozzászokott már a kis kényes a meleg szobához, a puha ágyhoz.
A mókusok sietve hazavitték az odújába és felváltva melengették, dörzsölték, hogy meg ne fagyjon. Nem is lett semmi baja Huncutkának, — de azért megfogadta, hogy többé nem megy fiókba lakni, inkább az erdőben él majd, mint a többi mókus.

Csibe-kacsa

(Francia mese nyomán írta Jékely Zoltán)

Tyúkanyó ül, ül a fészkén; le-lehajlik, kotyog-motyog, a csőrével nagy gondosan forgatja maga alatt a hat szép, meleg tojást.
Odamegy hozzá a kakas és így szól:
— Ó, te szegény jó Kotkodács! Már vagy húsz napja kotlasz itt; alig eszel, alig iszol valamit; hoztam neked egy szem kukoricát! Ezzel már kibírod holnapig; letelik a huszonegy nap, s kikelnek a kiscsibék.
Még egy kicsit karácsolt neki, aztán mint ki jól végezte dolgát, kibillegett az udvarra.
Másnap reggel csakugyan kibújt a tojásból öt pelyhes kiscsibe. Gyönyörködött is bennük Kotkodács anyó; kotyogott- motyogott hozzájuk s a csibék is jókedvűen csipogtak: pi-pi-pi!
De a hatodik tojásból nem bújt ki semmi.
— Hogy-hogy-hogy? — ijedezett Kotkodács anyó; a kakas meghallotta s bebillegett.
Nézik, nézik, forgatják, hengergetik a tojást, míg — lássatok csodát — hirtelen kettéesik, s kibújik belőle valami csodabogár. Sárga mint a kikirics, nagy feje borzas, lába s csőre széles, mint a lábát s azt mondja: háp-háp-háp!
— Hát ez mi, micsoda? — néztek egymásra s dühösen kotyogtak-káráltak felette. Aztán a kakas nagy mérgesen kirohant, hátra se nézett.
A furcsa kis jövevényt elnevezték Csibe-Kacsának, mert kacsára hasonlított. Az öt csibe csúfolta, csípte, ahol érte. Kotkodács anyó rá se nézett. Soha egy jó szót, egy zabszemet sem adott neki, mindent a csibék kaptak. A kakas meg a fejebúbjára koppintott, amikor csak tehette.
Búsult is eleget szegény Csibe-Kacsa. Elbújt a nagy fűben, hogy senki se lássa.
— Háp-háp-háp — siránkozott, s csak úgy patakzott a könnye. Bezzeg az öt csibe boldogan jött-ment Kotkodács anyóval, alig győzték szedegetni a sok jó falatot.
Egy szép napon elindultak a vízimalom felé, mert ott mindig találtak elszórt búzaszemet. Csibe-Kacsa messziről totyogott utánuk. Hát egyszer csak nagy fekete madár jelent meg az égen, s az öt csibét Kotkodács anyó mindjárt a nagy szárnya alá vette. Futott, futott Csibe-Kacsa, hogy csak úgy dülöngélt bele, fejét bedugta Kotkodács anyó farka alá és addig mocorgott, esetlenkedett, amíg a Kánya — mert az volt a nagy fekete madár — fel nem figyelt mindannyiukra.
— Vigyen el a kánya! — mondta mérgében Kotkodács anyó, s csak a csibékkel törődött.
Csibe-Kacsa rémületében beugrott a patakba, s elbújt a sásban.
A kánya meg keringett egy darabig a fejük felett, aztán elrepült.
De Kotkodács ,anyó még sokáig nem merte kinyitni a szemét, nagy ijedelmében. Amikor végre kinyitotta, s körülnézett, hát sehol sincs Csibe-Kacsa!
— Jaj szegény fejének, tán csak nem vitte el a kánya? Vagy a patakba fulladt? — rémüldözött. Attól félt, hogy Csibe-Kacsa nem tud úszni.
De mit lát? Csibe-Kacsa vígan szeli a hullámokat; ha az úszást megunja, bukfencezik egyet, hogy csak azok a sárga lapát-lábacskái látszanak ki, aztán megint kibukkan, s úszkál, lubickol a patakban, mint egy jókedvű halacska. Nem csoda, hiszen Csibe-Kacsa igazi kacsa volt: kacsatojásból költötte ki véletlenül Kotkodács anyó. Most, hogy úszni látta, már ő is tudta ezt.
— Gyere ki onnan — rikoltotta Kotkodács anyó. — Ha száz kacsa bújt is beléd, azonnal gyere ki onnan!
De annak már rikoltozhatott, vidám hápogással búcsúzott el nevelőanyjától, s eltűnt a túlsó parti sásban.
Beesteledett, s hirtelen megszólaltak a békák. Olyan zenebonát csaptak, hogy Csibe-Kacsa majd megsüketült belé, pedig álmos volt,- aludni szeretett volna. De ki tud aludni ilyen egetverő brekegésben, kuruttyolgatásban?
Kikecmergett hát a partra. A bokrok között már sötétség volt, nagy madarak repdestek. Csibe-Kacsát félelmében a hideg rázta. Egyszer csak mit lát? Két csillogó szem világít rá, két hegyes fül mered felé: a róka! Nagy piros nyelvével szája szélét nyalogatja, ki villan hegyes szemfoga.
— Végem van — sóhajtotta Csibe-Kacsa, s ijedtében már se nem hallott, se nem látott, csak szíve dobogását érezte egész testében.
De hirtelen nagy recsegés-ropogás — a róka elillant, mintha ott sem lett volna. Csibe-Kacsa körülnéz. Hát kiket lát? A gazdasszonya és az öccse, nagy bottal a kezükben legelöl, mögöttük Kotkodács anyó, az öt csibe, s leghátul, nagy bőszen a kakas.
— Itt vagy, te ágrólszakadt! — hajolt föléje a gazdasszonykája.
— Kot-kot-kot! — pityergett örömében Kotkodács anyó.
— Kukurikú! — kurjantott fel a kakas, hogy csak úgy visszhangzott a berek, s hangja megcsuklott a nagy meghatottságtól.
— Pi-pi-pi — csipogtak a csibék s vidáman táncoltak körülötte. Kotkodács anyó kiterjesztette a szárnyát, lekuporodott, s most már Csibe-Kacsát is maga alá vette.
— Háp-háp-háp — hallatszott a meleg tollak alól.
— Kot-kot-kot — kotyogott Kotkodács anyó. — Látom már, kacsa vagy te csőröstül-bőröstül, de hát ha már ki- költöttelek, fel is nevellek. Csak meg ne szökjél többet, mert elkap a róka!
A gazdasszonyka nagy kosarába tette őket, s megindultak hazafelé.
— Kukuriku! Kukuriku! — kurjongatott leghátul a kakas.
— Kurutty-kurutty, brekekekeke — válaszoltak rá a békák. Valahol, a malom táján nagy ugatás, csaholás kezdődött: a kutyák hajtották a rókát.

Baleset az erdőn

(Vidor Miklós meséje)

Nagy, nagy csönd az erdőn, alszik még a szél is, nem zörgeti az ágakat. Aztán egy korai vadmadár-fütty. Valahonnan, távolból felelet rikkan rá.
Harkály kopog a fa kérgén. Odalenn, a gyökerek közt meg fürge gyík cikázik elő. S egyszerre átcsillan a teli lombokon az első éles napsugár. Megvirradt.
Mókus Marci dörzsöli a szemét odafönn az öreg tölgy tetején, nyújtózkodik s átugrik a másik ágra. Ott, a fa odvábán van az éléstára, kikapar egy szem duzzadt makkot, rágcsálni kezdi. Apró szeme villogva néz körül. Eszébe jut, hogy ilyenkor legkellemesebb a friss napocska, hát sebesen lekúszik a tölgyről, kifut az erdőszélre s egy magányosan álló cserfán folytatja a reggelijét. Ott jobban éri a nap, nem fogják el előle a sűrű lombok. Eszeget, és elégedett a világgal.
Hirtelen nehézkes léptek, súlyos csörtetés a bokrok közt. Mókus Marci már tudja, hogy Szaniszló, a vaddisznó is fölkelt s reggeli sétájára indult. Meghúzza magát odafönn az ágon, mert Szaniszlóval jobb nem találkozni. Hatalmaskodó, örök békétlen fickó. Kivált, ha olyan apró legény akad útjába, mint Mókus Marci, az előtt szívesen fitogtatja erejét. Már látni is a félelmetes, jól megtermett alakot, amint magában fújtatva elhalad a bokrok közt s szidja a világot.
Szaniszló már ilyen. Ha véletlenül jókedvűen ébredt is, nem mutatja, mert azt hiszi, ártana a tekintélyének. Maradjon ő csak a mihaszna erdei népség szemében zord, nagy haragú hatalmasság, akkor majd nem mernek komázni vele, mint az alázatos nyúllal, vagy a gyámoltalan kis sünnel.
Mókus Marci hát lapít a magasban. Talán észre se veszi Szaniszló. megy tovább.
Igen ám, de amint odafönn elmélkedik, a síkos makkhéj nem megcsúszik a körme között? S aztán zsupsz le, egyenest a fa alatt elhaladó vaddisznó orrára koppan.
— Mi volt ez? — hördül föl Szaniszló, és kurta nyakát a magasba szegi. Csak úgy reszket méltatlankodó haragjában. — Á, te vagy az? — veszi észre Marcit a levelek közt. — Te mersz velem kikötni? Onnan hajigálsz, te gazember? Megállj csak!
Marci egy reszketés. Alig jön ki hang összeszorult torkán: — Szaniszló ... bocsáss meg ... én nem hajigáltalak, csak kipottyant a kezemből egy árva szem makk ...
— Úgy? És épp az orromra, mi? Csúffá akarsz tenni, hogy aztán elhíreszteld mindenfelé, micsoda nagy hős vagy te! Azonnal gyere le, itt a földön légy vitéz!
— Fáj a lábam ... nem bírok lemenni... — nyögi Mókus Marci félénken.
— Csak fölmászni tudtál? Meg hajigálni?
Hiába itt minden szó, kifogás, bocsánatkérés! Szaniszló apró, mélyenülő szeme szikrázik a haragtól, és Mókus Marciban csak úgy didereg a félsz.
— Nem jössz le tüstént? — röffent föl még egyszer Szaniszló, s mikor látja, hogy Marci csak annál jobban odalapul a cserfa törzséhez, fölvillan félelmetes páros agyara.
— Nem jössz gaz fickó? Úgyis jó! — s azzal nekiesik a cser erős gyökérzetének, ássa, furkálja, szaggatja agyarával.
Szegény Marciban elhűl a vér. Ez a méregzsák még a végén kiássa a fát és megtámadja őt! Mit tegyen? Segítségért kiáltson? Ki olyan bolond, hogy Szaniszlóval szembeszálljon? Figyel lefelé, hogy túrja, fúrja a földet a gyökerek alatt a dühöngő ellenség.
Közben jókora földhányás veszi már körül a fát, az erős gyökérszálak kimerednek s Szaniszló nekiszánja magát, hogy leterítse a törzset. Aláilleszti agyarát a karvastagságú, szívós gyökérnek, megfeszül és ... reccs!
Marci csak ennyit hall odafönn, behunyja a szemét, várja, hogy most zuhan el vele a cserfa. De semmi. Csak egy iszonyú ordítás odalenn és Szaniszló a földre borulva üvölt.
Nem a gyökér reccsent ki, hanem a fél agyara. Bőg, jajong, átkozódik, sivalkodik éktelenül.
Nem telik bele két szemhunyorítás, már oda gyűlnek a riadalomra az erdő lakói. Csóválja lompos farkát a róka, hümmög a borz, hegyezi hosszú fülét a nyúl, de meg se nyikkan, úgy tiszteli vergődésében is Szaniszlót.
Csak a vidám rigó rikkantja el magát az ágon.
— Pórul járt a vaddisznó, félagyarú Szaniszló!
— Mi lesz velem? Mi lesz velem? — süvöltözik a földön Szaniszló, s most az egyszer meg se hallja a rigó gúnyolódását.
— Az lesz, hogy tüstént indulsz a fogorvoshoz... — recsegi száraz hangján a megmenekült cserfa alsó ágán himbálódzó harkály.
— Jaj, jaj... Mackó Bandihoz? — rémüldözik Szaniszló. — Nem megyek ...
— Miért ne mennél? Nem a lábad tört ki, csak az agyarad!
Nagy keservesen föltápászkodik hát Szaniszló s indul az erdő keleti végébe, Mackó Bandi barlangi rendelőjébe. Vele tart a jószívű sün, az alázatos nyúl pedig öccsével kettesben hurcolja utánuk a kitörött agyart. A harkály előttük röpül, s óvakodva, a fakoronák között ugrálva követi őket Mókus Marci is. Hiába akarta széttépni az előbb Szaniszló, azért most mégis sajnálja.
Mackó Bandi az egyetlen, akitől még Szaniszló  is fél. Nemcsak most, mikor betegként kocog hozzá, besavanyo dott képpel, de még akkor is tisztelte, mikor agyara teljes pompájában meredt elő a szájából.
Mackó Bandi, derék, öreg doktor. Hosszú ideig tanulta a városban a gyógyító mesterséget, s kampos fogóival, rejtelmes szerszámaival szívesen segít akármelyik erdei betegen. Csak épp az olyan örök verekedő, komisz frátereket nem kedveli, amilyen Szaniszló. Mikor meglátja, összefonja két karját széles, fehérköpenyes mellén.
— No, végre neked is ellátta a bajodat valaki? — bólogat rosszallón. — Ülj be ide, a székbe!
Szaniszló meg se nyikkan, csak lesi riadozva, mi következik most. Közben a betegkísérők elmondják a szigorú doktornak, hogy esett, mint esett, hogy Szaniszló agyara belereccsent a cserfába.
Vizsgálódik, kopogtat sokáig Mackó Bandi, még a pápa- szemét is fölrakja, aztán félrevonul, tanácskozni a másik doktorral, a harkállyal.
— Hát visszaragasztjuk az agyaradat, Szaniszló, most az egyszer még szerencséd volt. Hanem azt megmondom előre: ez a megjavított agyar már nem arra való, hogy verekedj, hadakozz, fákat döntögess vele! — hirdeti ki végül az ítéletet.
Szaniszló hálálkodva röfög. Rá sem ismerni már: mintha egy növendék-bárány lelke költözött volna beléje. S türelmesen, pissz nélkül állja, hogy Mackó Bandi friss fenyőgyantával megragassza, vékony hánccsal odarögzítse a helyére a levált agyarat. Mikor végre elkészült a műtét, reszkető inakkal tápászkodik föl, nem győzi köszöngetni a segítséget.
Mackó Bandi ránéz, szigorún:
— Amíg a gyanta meg nem szárad, addig mást, mint tejbekását nem ehetsz! Megértetted?
S ha elgondoljuk, a csúfságon kívül éppen elég nagy büntetés volt ez Szaniszlónak!

2015. február 2., hétfő

A szájhős

(Vándor Miklós meséje)

Húsvét közeledtével az öreg nyúl maga mellé ültette két fiát s így szólt hozzájuk:
— Itt az ideje, hogy nekilássunk a tojások díszítésének! Vasárnapra minden gyereknek meg kell kapnia az ajándékát.
— Te, Füles — mutatott az idősebbik fiúra —, idén már segíteni fogsz nekem a tojások kifestésében. Te meg, Tapsi, — bökött a kisebbikre — a szállítást intézed! Legjobb lesz, ha mindjárt el is indulsz Mackó Miskához s megrendeled nála a targoncát! Megmondod neki, olyan csinos, ügyes kis kocsit ácsoljon össze, mint a tavalyi volt!
Nagyot füllentene, aki azt állítaná, hogy Tapsi valami iszonyúan szedte a lábát az apai parancsra. Csak úgy immel-ámmal szedelőzködött, s vissza-visszanézett az erdőszélről irigykedve. Mennyivel jobb dolga van Fülesnek, az odahaza szöszmötölhet az ecsetekkel, kevergetheti a festéket, ő meg talpaljon el az örökösen dörmögő Mackó Miskához! De hát, hiába, ez az élet sorja, az öccsüket csak ilyen szaladj-ide-szaladj-oda munkára használják. Ha még egyszer születhetnék, csakis bátynak jönne a világra!
Mackó Miska a műhelyében dolgozott éppen: előtte szép, zöldszínű kötény, nehogy a faforgács a bundájába ragadjon, mancsában a jófogású kis szekerce, azzal aprította, faragta az előtte fekvő fatörzset. Épp bölcsőt készített hollóéknak, most született hat fiókájuk, azokat ringatják majd benne. Mackó Miska ugyanis ács volt, méghozzá mesterségét kitűnően értő, dolgos, megbízható legény. Munka közben dörmögve dúdolgatott, hogy könnyebben forgassa a szekercéjét.
— Adj isten, Miska bácsi! — makogta Tapsi.
— Szervusz, Tapsi öcsém, no, mi jót hoztál?
— Nem hoztam, hanem vinni szeretnék. Édesapám küldött, azt izeni Miska bácsinak, készítse el idejére a húsvéti tojásoknak való kiskocsit. De nem ám olyan hitvány, zörgős talicska legyen, mint a tavalyi, mert azzal ugyan nem kínlódunk! Hiszen lennék én csak ács, majd megmutatnám !
— Micsoda? — kapta föl bumfordi fejét haragosan Mackó
Miska. Nem volt hozzászokva, hogy a keze munkáját pocskolják, főképp ilyen hebehurgya mitugrásztól vette rossznéven. — Hát te talán hétfogatú hintón szeretnéd szállítani a pirostojást?
— Azon hát! Befognék hét bárányt, pattogós ostor a kezemben, huszárcsákó a fejemen, úgy hajtanék be a városba ! — düllesztette a mellét Tapsi. — Előttem meg két róka fújná a trombitát, hogy a gyerekek is tudják, mikor érkezem! Hát, ha a tehetséged is akkora, mint a képzeleted, öcskös, akkor még lehet belőled valami — brummogta Mackó Miska. — De azért egy kis tisztességtudást nem ártana magadra szedned! No, eredj haza, mondd meg apádnak, holnaputánra ott lesz a targonca: se jobb, se rosszabb a múltkorinál!
Tapsi megvonta a vállát, és elügetett. Hazafelé még eljátszadozott kicsit, a réten szállingózó pillangókkal fo- gócskázott, utána versenyt futott a lobogókendőjű széllel, s jókora kerülővel tért vissza apjához meg bátyjához. Azok mind a ketten szorgalmasan kevergették már a festékeket friss vízzel, a beszáradt ecseteket mosták, egyszóval teljes húsvéti készületben találta őket.
— No, beszéltél Mackó Miskával? — fogadta az öreg nyúl.
— Hogyne. Azt izeni, holnaputánra itt lesz a kiskocsi, csak édesapámék is tegyenek ki magukért jobban, mint legutóbb! Ne ám olyan sápatag, seszínű tojásokkal szégyenkezzünk megint a városban, mert azokat kár akkora hajcihővel bevinni!
Az öreg nyúl föltolta pápaszemét a homlokára, úgy vizsgálta meg jobban a tulajdon édes gyerekét:
— Hallod-e, ezt mondta volna a Mackó Miska?
— Ezt, ezt — lebegtette a fülét Tapsi —, de igaza is van, mert azok a tavalyi tojások aztán sehogyse sikerültek. Látom, most is hígítják a festéket, ezek is úgy szomorkodnak majd, haloványan, mintha egyenest a kórházba kívánkoznának! Bezzeg, ha ilyen régi mester lennék, mint apám, megnézhetnék a kezem munkáját!
Édesapja rosszallón csóválta a fejét. Világéletében szerény nyúl volt, hanem a tojásfestő-tudományát nem adta volna egy fél káposztáskertért. Még a szomszéd erdőből is hozzá jártak át a növendék nyulak, hogy eltanulják tőle, hogyan kell élénkpiros alapszínnel bevonni a húsvéti tojást, aztán ezüstszínű hullámvonallal finoman körbefuttatni, meg kék színű csillagokat, napsárga virágokat rajzolni rájuk! Épp csak Mackó Miskának nem tetszik, amit csinál?
— Furcsa, furcsa... — dünnyögte fejcsóválva. — No, majd meglátjuk. Hanem még napszállta előtt iramodj el Tyúkanyóhoz is, kérdezd meg, hány tojást rakott félre húsvétra?
— Oda már csak menjen a bátyám! — csapta csáléra a fülét hetykén Tapsi. 
— Szívesen ... — hangzott a festékes kádtól Füles szava.
De az apjuk nem tűrte a tréfát. Ráförmedt kisebbik fiára:
— Azt mondtam, te mégy, és punktum! Lódulás! Füles, te meg végezd a magadét!
Ha Mackó Miskához nem szívesen ügetett el Tapsi, a faluvégre Tyúkanyóhoz meg éppenséggel a fogát szíva cammogott. De nem baj, vigasztalta magát, majd kiosztja a részét annak a vén kotlósnak is, amiért folyton őt zargatják!
Tyúkanyó a fészerben ült épp, a sarokban meg katonás rendben sorakoztak egymás mellett a húsvétra szánt, jó előre megtojt tojások. Azokat számolgatta, amikor Tapsi besuttyant a fészerbe:
— Adj isten, Tyúkanyó!
— Te vagy az, Tapsi? No, már vártam, mikor jöttök!
— Ahogy szoktunk, húsvét előtt! Apám kérdezteti, megvannak- e a tojások?
— Ott a sarokban, láthatod magad is!
A hetyke nyúlfi végighordozta tekintetét a tojásregimenten, aztán fitymálva megszólalt:
— No, ezek se különbek a tavalyiaknál!
— Miért lennének különbek? Azok is épp oly gyönyörű tojások voltak, mint ezek itt! Nézd meg akármelyiket, milyen szabályos, egyenletes!
— Hiszen épp az a baj! — bólogatott tudós képpel Tapsi.
— Én nem értem, hogy ezer év alatt még egyetlenegy tyúknak se jutott eszébe, hogy ideje már egy kicsit változatosabbá tennie a tojásokat! Mindig ugyanolyanokat tojnak!
— Hát milyet kellene? — kérdezte megütődve Tyúk- anyó.
— Hiába, magukban semmi ötlet sincsen! — magyarázta bölcsen Tapsi. — Majd én megmutatnám, ha tyúk lennék! Nálam minden tojásnak más lenne a formája: az egyik, akár az alma, olyan kerek, a másik hajlított, akár a holdsarló, a harmadik perecalakú, a negyedik, mint a csillag...
Ezt már nem hallgathatta tovább tyúkanyó. Kárálva ráförmedt:
— Hanem most már elég legyen a leckéből! Bolondgombát ettél talán, hogy gömbölyű meg perecformájú tojást kívánnál! Még ilyet!... — csattogtatta méltatlankodva szárnyát. — Legjobb, ha elkotródol s megmondod apádnak, jöhetnek a tojásért, de a bátyádat küldje, téged meg írasson be tyúknak inkább! — S mikor Tapsi már rég elinalt, még mindig döbbenten kotkodácsolta maga elé: — Perecformájú tojást... nohát, ilyet még az öreganyám se hallott!
Nem is esett aztán semmi különös egészen addig, amíg harmadnap Mackó Miska be nem állított nyúlékhoz a kis kézitargoncával. Igazán csinos jószág volt, ő maga tolta végig az erdei úton, futott is az simán a négy kerekén, nem nyekergett, meg se döccent, a fogója is épp kézbe illett. Hanem maga a derék ács mord képpel méregette az öreg nyulat, mikor átadta neki:
— Tessék, itt van. Most aztán jöhet a kifogás!
— Miféle kifogás? — pislogott ki a szemüvege fölött gyanakvón az öreg nyúl. — Tudtommal te ócsároltad az én munkámat!
Ilyen barátságtalanul sem állt még szembe soha az erdei ács, meg a tojásfestőmester.
— Még hogy én? — dörmögött Mackó Miska. — Hát ezt honnét veszed?
— Furcsa, furcsa... — makogta a nyúl. — És neked ki mondta, hogy lecsepültelek?
— Ki? Hát a te fiad: Tapsi!
— Úgy? No, várj csak egy percig!
Alighogy előkerítették Tapsit, már újabb veszedelem gyűlt a fejére: a falu felől messziről kárálva közeledett Tyúkanyó. A nagyreményű nyúlfinak egyszeriben lekonyult a füle s enyhe reszketés futott végig rajta.
— Két napja nem tudok tojni az izgalomtól! — csapkodta szárnyát Tyúkanyó. — Miket nem vágott a fejemhez ez a zöldfülű! — mutogatott földúltan a fatörzs mellett lapító Tapsira: — Hogy csúfak a tojásaim! Hogy nincsen bennem semmi ötlet! Hát akkor ne is küldjetek hozzám húsvétkor tojásért. Forduljatok talán máshoz, aki csillagalakú, meg perecformájú tojást tojik! No! Legalább meg- mondtam a magamét! — fújta ki dühét.
— Ezt merted mondani Tyúkanyónak? — förmedt fiára az öreg nyúl. — Te komisz, nagyszájú kölyök! És Mackó Miska bácsi előtt mivel rágalmaztál meg?
Tapsi néma maradt. Csak a reszketése hullámzott mind erősebben.
— Én meg mit mondtam apád tojásfestő művészetére?
Ismételd csak meg, öcskös! -— támadt rá az ács is.
Füles rémülten meredt öccsére. Ekkora kavarodást fölidézni épp húsvét előtt, mikor legégetőbb a munka!
— No, most legalább láthatjátok, micsoda jeles mákvirágot neveltem én itt, az erdő kellős közepén! — fordult Tyúkanyóhoz, meg Mackó Miskához az öreg nyúl. — Hanem ennek megadod az árát, cudar! Ketrecbe az ilyen nagyszájúval, aki maga semmihez sem ért, csak a más munkájában talál hibát! Addig ki nem jössz, míg különb kis targoncát nem faragsz Mackó Miskánál, szebb tojást nem tojsz Tyúkanyónál!. ..
— De perecalakút ám! — rikkantott közbe felháborodottan a tyúk.
— ... és díszesebben ki nem pingálod apádnál! — fejezte be a szigorú ítéletet az öreg. Így került ketrecbe Tapsi. Jól rácsattantották az ajtót, s nehogy elbízza magát, édesapja még visszaszólt elmentében:
— Aztán addig egy árva falatot sem kapsz, míg meg nem mutatod, mit tudsz!
— De hiszen ... én nem tudok tojást tojni, édesapám ... — rimánkodott Tapsi — én nem vagyok tyúk!
— De szemtelen az tudtál lenni, ugye?!
— És ács-mesterséget se tanultam! — keresett újabb mentséget a fogságra ítélt nyúlfi.
— Majd most gyakorolod kicsit!
— Jaj... jaj... — eredtek el a könnyei Tapsinak. — A tojásfestést még sose mutatta meg nekem, édesapám!
— Hiszen te anélkül is művésze vagy, majd te megmutatod nekem! No, ebből elég volt, sok a dolgom! — és sietett vissza az öreg mester a festékeshordóihoz.
Tapsinak még telt az idejéből, hogy eltöprengjen sorsán.
Megpróbálkozott szegény feje az ácsolással, de sehogy sem akart sikerülni, még a kezét is jól összevagdosta a kisbaltával. Aztán könyörgött a csíznek, ajándékozza meg legalább egy mogyorónyi tojással, hogy kifesthesse, de az iá megfelelt neki:
— Hogyne! Hogy hálából elhíreszteld rólam, milyen rút kis tojásokra futja csak a tehetségemből! Lássuk előbb a te művedet, akkor majd hozzád járunk iskolába mindannyian !
Így hát a tojásfestésre sor se kerülhetett. Bizony, beszáradt Tapsi ketrecében a festékescsésze, de másnapra már úgy érezte, mintha a gyomra is beszáradna a koplalástól. A jószívű Füles megszánta ugyan s becsempészett neki a rácsok közt egy kis füvet, de arra már hiába kérte, hogy egy szépen kidíszített húsvéti tojást is lopjon számára.
Húsvét vasárnap reggelén, mikor nyúl apó, meg Füles indulni készült a targoncával be a városba, eljött látogatóba Mackó Miska, meg Tyúkanyó. Egyikük sem volt olyan keményszívű, hogy tovább nézte volna, mint sínylődik Tapsi.
— Ereszd már ki ezt a rakoncátlan gyereket, megfizetett a szájaskodásáért! — ajánlották az öreg nyúlnak.
Nagynehezen rá is vették. Alig tudott elővánszorogni Tapsi, mire végre elcsattant a retesz a ketrec ajtaján. Lekuporodott a fűben, kétségbeesetten hunyorgott az elin- dúló kocsi után. Csak úgy ragyogtak rajta a szebbnél szebb piros tojások.
Mackó Miska és Tyúkanyó elégedetten szemlélte a pompás rakományt. Derék munka volt mindnyájuké, hiába!
— No, isten veled — búcsúztak Tapsitól —, aztán máskor előbb járjon az eszed, mint a szád, megértetted?
De ő csak bólogatott. Nagyon csöndes fiú lett egyszerre. Azóta is hallgat. Úgy hívja az egész erdő: néma Tapsi. Nem baj, tojásfestő-legénynek így is jó lesz! Mert az öreg nyúl szeme igen romlik s azt beszélik, jövő húsvétra már Füles veszi át tőle a műhelyt. Tapsi meg majd a festéket kever- geti, az ecseteket mossa mellette nagy buzgón, szótlanul.

Farsangi mondókák

Azért varrták a csizmát,
Hogy táncoljunk benne,
Ha rongyos is, ha foltos is,
Illik a tánc benne.

Jancsi Bohóc becses nevem,
lapátfülem nem szeretem,
de ha vékony a pokrócom,
 fülemmel betakarózom.
Orromat sem adnám másnak,
jó lesz krumplipaprikásnak!
Bukfencezem, hasra esem,
kenyeremet így keresem.

Figyelem, figyelem!
 Közhírré tétetik,
a farsangi ünnep,
most elkezdődik.
Ide gyűljön apraja, nagyja,
aki a maskarákat,
látni akarja!
Aki itt van,
haza ne menjen,
aki nincs itt,
az is megjelenjen!

 Elmúlt farsang el, el, el,
Kinek használt, kinek nem.
Nekem használt, neked nem,
Én táncoltam, te meg nem.

Fruskák, Zsuzskák, Dorottyák,
Járják a bolondját,
Dínom-dánom, vigalom,
Nincs a táncra tilalom!
Maskarások, bolondok,
Rázzátok a kolompot,
Vonuljon mar el a tél,
Örvendezzen, aki él!

 Elmúlott a rövid farsang,
De mi azt nem bánjuk,
Sirassák a lányok,
Itthon maradásuk.
Kiknek a nagy méreg miatt,
Ráncos az orcájuk.

Csizma mondóka
Nyáron a szandál, télen a csizma,
Jaj lesz annak, ki fordítva húzza.
Megsül a lába, megfagy a lába,
Hogy megy majd el a farsangi bálba?

Hóemberke bálba menne 
Havas erdő közepén botorkál
egy fura rém.
Hóemberke nem is rém!
Eltévedt a szegény.
A farsangi bálba menne,
hogyha el tudna,
De a hó az ösvényt előle eldugta.

 Hóemberke toporog,
az utat keresi.
Akármerre ténfereg,
az ösvényt nem leli.
Szél úrfi nyargal,
a havat elhordja,
Hóemberke vigyorog,
rátalált az útra!

(Forrás : Óvónők kincsestára)

2015. február 1., vasárnap

A rakoncátlan kisgida

(Angol népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Gidus, a kicsi szürke kecske, a földkerekség legfurább állatkája volt. Görbe szarva fülét verte, kurta farka pen- deredett, a szakálla hegyes, selymes, mint valami öreg tudósé, körme pedig oly hatalmas, hogy mulatság volt ránézni.
Hát még milyen rakoncátlan volt! Elrágcsált üres konzervdobozt, kerítéscölöpöt — de ez még hagyján — megette asszonykája ingét, harisnyáját is a szárítókötélen. Néha leszegte a fejét, megöklelte a villany póznát vagy a fatörzset, sőt, ha szerét ejthette, nekiment az embereknek is.
Egyszer éppen a saját gazdáját öklelte fel, hogy hanyatt esett a jóember.
Máskor pedig, hogy gazdája fia kicsi szekerébe fogta, nagyot ugrott a huncut Gidus, s a fiúcska almástul-szeke- restül a gyepre huppant.
— Te vagy a földkerekség legbutább kecskéje — nyöszörgött a fiúcska, amint mérgesen szedegette össze a szétgurult almát. De Gidus csak rázogatta a szakállát (mert mint tudjuk, szép, tudós szakálla volt neki), s vicsorgottvigyorgott apró fogaival.
Történt egyszer, hogy gazdája vadonatúj szalmakalapját felakasztotta az almafára. Gidus lopva odasettenkedett, felágaskodott, s a gazdája háta mögött szépen körülrágcsálta a drága kalapot, hogy csak a teteje maradt meg.
— Ez a világ leggonoszabb állata! — mordult fel a gazda, s fölkapott egy karót. De Gidusnak már csak a nyomát üthette. Mérgében azon törte a fejét, hogyan szabaduljon meg a rakoncátlan kecskétől.
Egy szép napon különös formájú autó állt meg a ház előtt; de az utasai voltak még csak igazán különösek! Elő ször is egy hosszú, sovány férfiú szállt ki belőle. Ruhája kockás, mint a sakktábla, kalapja likacsos, mint valami szűrő, a lábán kunkori orrú sárga cipő. A hölgy kicsi, s vastag fején olyan cifra kalap, mint egy virágoskert; még egy kitömött madárka is ékeskedett rajta.
A fiúcska nadrágjának egyik szára hosszú volt, a másik rövid, egyik lábán cipő, a másikon semmi.
A leányka haja négy fonatban táncolt, s mindegyik copf végén más színű szalag.
— Hallottuk, hogy van itt egy huncut, kicsi kecske — mondotta a hosszú, sovány férfiú. — Éppen ilyen kellene a mi cirkuszunkba.
— Olcsón adjuk — felelte a gazda.
— Nem adjuk drágán — toldotta meg a felesége.
— Ingyen is odaadjuk, csak vigyék — kiáltotta a kisfiú.
Gidust meg sem kérdezték; se szó, se beszéd, betették az ütött-kopott kicsi autóba, új gazdái mellé.
Új gazdái sorra bemutatkoztak Gidusnak, illendőképpen.
— Kokó Dudus vagyok — mondta a felemás-nadrágszárú fiúcska.
— Meee — válaszolt Gidus, s méltóságteljesen biccentett azzal a szakállas-szarvas fejével.
— Kokó Titi vagyok — mondta a négycopfos kisleány. S a kecske rámekegett.
— Kokó Konrád vagyok — emelte meg likacsos kalapját a sakktáblaruhás férfiú, és Gidus neki is mekegett egy cifrát.
— Kokó Konrádné vagyok — mondta a kövér asszonyság, de már kapta is el a fejét, mert Gidus most nem mekegett, hanem barátságosan beleharapott abba a virágoskertbe, melyet Kokóné a kalapján viselt.
Elindultak. Az autócska vígan pöfögve vitte, vitte őket a girbe-gurba, kacskaringós úton, hegyen át, völgyön át, míg egyszer csak meg nem állt a világ legfurcsább házikója előtt.
Olyan volt ez a házikó, mintha bolondok építették vo lna. Eleje a hátulján volt, a hátulja az elején. A zongora künt volt a tornácon, s a kutyaketrec bent a szobában. A méhek a kéményen jártak ki s be, a kakas a rádión kukorékolt.
— Megérkeztünk — kiáltotta egyszerre a Kokó család.
Gidusnak egy ketrecben adtak szállást. Kidugta a fejét a rácson s megelégedetten mekegett:
— Meee! Kedves nekem ebben a ketrecben! Me-ee! — S vidáman rázogatta a szakállát.
Eljött a vacsoraidő; Gidus már éppen a rácsot kezdte rágni, amikor jött Dudus és Titi, s — milyen szörnyű csalódás! — szamártövist hoztak neki. 
— Meee! — tiltakozott Gidus. — Nem kell nekem ez a keserves eledel! Meee!
— Ma már késő van, nem tudok mást adni — magyarázkodott Titi.
Mire Gidus olyan mérgesen szegte le a fejét, s a szemét oly bőszen forgatta, hogy a két gyermek jobbnak látta eltakarodni. Másnap Gidust kicsapták a kertbe, a ház mögé. Ehetett volna, amennyi beléje fér, füvet, zöld levelet — de egyszer csak olyasmit látott, amitől rögtön elment az étvágya. Kokóék disznója turkált egy fa tövében — és láss csudát világ — kék volt, mint a búzavirág.
— Hát veled mi történt? — fordult a disznóhoz nagy ijedten.
— Jaj nekem — nyöszörgött a disznó —, szép kicsi malac voltam valaha, de Kokóék kékre festettek.
Gidus nemsokára megpillantotta Kokóék zöld tehenét is.
— Fehéret, feketét, pirosat, tarkát, tehénben eleget láttam, de zöldet, amióta az eszemet tudom, még soha — ámuldozott Gidus.
— Szép piros borjú voltam valaha — felelte sírva a szegény pára —, de ezek a Kokóék zöldre festettek!
Messzebb, a sövény mellett, búsan legelészett Kokóék rózsaszínű lova.
— Fehéret, feketét, sárgát, szürkét, még tarkát is eleget láttam, de rózsaszínű lovat még soha! — hüledezett Gidus.
— Szép fehér csikó voltam — zokogott a ló —, de ezek a Kokóék rózsaszínűre mázoltak.
S akárhova nézett Gidus, mindenütt egy-egy szokatlan színű állat tűnt a szemébe: tyúk, réce, pulyka, házinyúl
— egytől egyig valami lehetetlen színben viselte tollát, bőrét, szőrét.
Ahogy ott rosszat sejtve tűnődik magában, hát egyszer csak ott terem a két Kokó-csemete, kezükben vérpiros festékes-veder, irdatlan nagy ecset, s Gidust közrefogják.
Dudus bemártja az ecsetet, keveri-kavarja a vastag festéket, Titi pedig megragadja a Gidus farkát.
Több se kellett neki! — Meee! — mekegett egy irtózatosat, hogy egy vén bakkecskének is becsületére vált volna, fejét leszegte, s azzal neki a két gyereknek. A veder felborult és zsupsz, mind a két gyerek belepottyant a kiömlött festékbe. Azzal hipp-hopp, átszökött a kerítésen. Nekiiramodott, hogy csak úgy kopogott a körme a kavicsos ösvényen.
— Állj meg, Gidus! Holnap szerepelsz a cirkuszban! Te leszel a Trombitáló Bakkecske az állatzenekarban! — kiáltott utána kétségbeesve a két gyerek.
De Gidus akkor már árkon-bokron is túl volt, s hegyen át, völgyön át addig futott, míg a régi gazdája házához nem ért.
— Nini! — kiáltott fel a gazda fia —, hazajött ez a buta kecske!
— Úgy látszik, nem bírt megmaradni a cirkuszistáknál — vélekedett a gazda is.
— Ej, pedig nem bántam volna, ha Kokóéknál marad! — sóhajtott a gazdasszony.
— Meee — nyilatkozott Gidus, s afeletti örömében, hogy régi gazdái közt lehet, hirtelen leszegte a fejét, s azzal hopp! nekiugrott a kapufélfának.
— Furcsa — mondta a gazda —, máskor engem döfött volna meg, még ha száz cölöp lett volna is körülötte.
Gidus a nagy szaladásban szörnyen megéhezett. Éppen nagymosás napja volt s harisnya, ing, párnahaj ott lengedezett tarkán a kötélen. Gidus megállt alattuk, nézte, nézegette őket, mintha csak vizsgálgatná, elég tiszták-e a ruhák — de csodák csodája — még csak egy fél harisnyát sem evett meg, hanem elkezdett ropogtatni egy elhullaj- tott káposztalevelet.
— Furcsa — mondta az asszony —, máskor három pár harisnyámat falta volna fel, semhogy káposztalevelet rágicsáljon. Erre már a fiúcska is felbátorodott, kihúzta a színből a kicsi kocsit, s Gidus mellé állította. Csodák csodája, Gidus magától állt a rúdja mellé, s kezesen tűrte, hogy rátegyék a hámot; szépen elindult, amerre a fiú hajtotta.
— Ez igazán furcsa! — kiáltott fel a fiúcska. — Máskor felborított volna!
A gazda s a gazdáné is nagyot néztek, nem hittek a szemüknek. — Hallod-e, hátha nem is Gidus ez a kecske?
— Nézd csak a szarvát! — mondta a fiúcska.
— Nézd csak azt a kurta farkát! — mondta az asszony.
— S óriási körmét! — mondták egyszerre mind a hárman, s boldogan bólogottak. — Ez bizony a mi Gidusunk!
— Megetetem a drágát — mondta a fiúcska; elszaladt a csűrbe, s nemsokára egy nyaláb illatos lóherével tért vissza.
— Meeee!... kedvenc eledelem! — ujjongott Gidus, s nekiesett a finom takarmánynak.
— Ugye megtartjuk? — kérdezte a fiúcska, miközben Gidus selymes hátát simogatta.
— Ha jól viseli magát — mondta a gazda, s ő is vakar- gatni kezdte Gidus oldalát.
— Ha nem eszi meg többet a harisnyámat! — mondta az asszony, s megveregette Gidus nyakát.
— Neeem, neeem! — mekegte Gidus, megrázta a szakállát, s úgy nevetett a boldogságtól, hogy minden foga kilátszott.

Lassan járj - tovább érsz

(Lengyel népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Teknősbékáné elhatározta, hogy húsos lepényt süt. Nekilátott — de nincs kovásza.
— Ébredj, Teknősbéka apó, eleget aludtál! Szaladj el Nyuszi komaaszonyhoz, kérj tőle kovászt.
Teknősbéka apó félálomban nyögött valamit, álmos szemét éppen hogy kinyitotta egy kicsit s morcosán kérdezte :
— Mit akarsz?
— Mondom, szaladj el kovászért Nyuszi komaasszonyhoz!
— Én még életemben soha, sehova nem szaladtam. De menni, mehetek — mormogta Teknősbéka apó. Leült, gondolkozott, majd nyögve, nagy óvatosan lemászott a kemencepadkáról.
— Siess már egy kicsit, a lusta mindenedet! — sürgette
Teknősbékáné az urát.
— Minek úgy sietni? Talán bizony hiába mondják, hogy lassan járj — tovább érsz?
De amíg lekecmergett, amíg a posztócsizmát felránci- gálta, amíg bebújt a ködmönébe és a sapkáját a fülére húzta — egy nap eltelt bele.
— Hát te mit topogsz egy helyben, te világ lustája! Az idő eljár, s megszárad a kenyértésztám!
— Sehol se találom az övemet! Ügy látszik, elkallódott — dörmögött Teknősbéka apó.
— Ismerlek már! — kiáltott fel Teknősbékáné és maga kezdte keresgélni az elkallódott holmit.
Amíg keresték, még egy nap telt bele.
Végre felcsatolta Teknősbéka apó az övét, a gallérját felhajtotta, átemelte az egyik lábát a küszöbön, majd utána a másikat — aztán a harmadikat, végül a negyediket, s így szerencsésen kiért az útra.
— Aztán csak ne húzd az időt, hiszen vendégeket hívtam a lepényre! — kiáltott utána a küszöbről Teknősbéka anyó.
— Tudom, tudom ...
— Hát edényt viszel-e magaddal?
— Ejnye, egészen elfelejtettem — kapott a homlokához Teknősbéka apó —, hozd már ide, nincs kedvem visszafordulni.
— Bezzeg a Nyúl izibe megfordult volna! Te meg csak egy helyben topogsz, akár a medve a méhkas körül — szólt Teknősbéka anyó és odaadta neki a kovászos edényt.
— Megint azzal az ugrifüles Nyúllal állsz elő! — mormogta Teknősbéka apó. — Ugrik ide, ugrik oda, ez az egész tudománya. Én hozzá képest mégiscsak tekintélyes gazda vagyok: akárhova megyek, a háztető mindig itt van a fejem fölött! Ezt próbálja utánam az a tapsifüles!
A kovászosedényt kényelmesen a hóna alá fogta, a sapkáját egészen a szemére húzta és elindult Nyúl anyóhoz.
Míg Teknősbéka apó odajárt, Teknősbéka anyó mind színezgette magában a vendégséget: hogy eszik magukat tele a vendégek az ízletes káposztával s hagymával, hússal töltött foszlós lepénnyel!
És hozzákezdett a töltelék elkészítéséhez. Közben egészen besötétedett, már legfőbb ideje volt, hogy Teknősbéka apó visszatérjen, de még híre-hamva sem volt. A vendégség megérkezett, de, sajnos, nem kóstolhatták meg Teknősbéka anyó lepényét. Nyámoghattak a tölteléken . . .
Elmúlt egy nap, elmúlt kettő — de se kovász, se Teknősbéka apó.
Elmúlt egy hét, el kettő, el három is. Úgy eltűnt Teknősbéka apó, mintha a föld nyelte volna el.
— De vajon hova tűnhetett el? — tűnődött Teknősbéka anyó.
— Még ha messzire küldtem volna! De hisz csak egy ugrásnyira küldtem, a falu végére!... Várta, várta, de hiába várta. Eltelt még négy hét.
— Megyek s megnézem, nem ragadt-e ott Nyúl komaasszonynál — gondolta Teknősbéka anyó.
Kendőt kötött és kinyitotta az ajtót. Hát, lássatok csodát, Teknősbéka apó jön, jön az úton, döcög, döcög nagy sietősen, s a kovászos edényt szorosan, nagy vigyázattal a hóna alá fogja.
— No, végre! — örvendezett Teknősbéka anyó és gyorsan kitárta az ajtót.
Egy óra sem telt el, befordult Teknősbéka apó az udvarra, odaért az ajtóhoz és a küszöbön megállt, hadd szusszanjon egyet. Végre kiszuszogta magát, s az egyik lábát szerencsésen átemelte a küszöbön. Éppen emelin- tette a másikat is, de szakadt posztócsizmájában elbotlott és zsupsz, szépen hasraesett. A feje már a kunyhóban volt, de a lába kívül maradt. Az edény pozdorjává tört, a kovász meg — placcs! — szétfolyt a szoba földjén.
— Hej, te szerencsétlen! — sipítozott fölötte Teknősbéka anyó.
— Hét hétig hoztad a kovászt, de a kunyhóba csak nem értél el vele! Csak pazaroltad a drága időt!
— Bizony, bizony ... — morgott Teknősbéka apó. — Nem mondtam neked, hogy ne siettess, mert abból csak baj lesz? Így is történt! Nemhiába mondják: lassan járj — tovább érsz!...




A két béka

(Pantyelejev meséje, fordította Zsombor János)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két béka. Barátok voltak és ugyanabban az árokban laktak. Csak az egyik volt igazi erdei béka — bátor, erős és vidám —, a másik se ilyen, se olyan. Gyávácska volt bizony egy kicsit, lustácska is. Azt is mesélték róla, hogy állítólag nem is az erdőben, hanem valahol a városi parkban született. No, mindegy, együtt éltek ezek a békák. Egy éjjel elmentek sétálni. Mennek, mendegélnek az erdei úton, egyszerre csak látják ám: ház áll előttük. A ház mellett meg pince. S ebből a pincéből ínycsiklandó illatok szálltak feléjük: finom penészszag, nyirokszag, mohaszag meg gombák szaga. Éppen ez az, amit a békák szeretnek. Bemásztak hát gyorsan a pincébe és ott futkároztak, meg ugráltak. Ugrálnak, ugrálnak s egyszer csak váratlanul belepottyannak a tejfölös köcsögbe. Merülni kezdtek.
Elmerülni persze nem szerettek volna. Erre aztán kapálózni kezdtek, meg úszni. A mázas köcsögnek azonban igen magas és csúszós volt a belső fala, úgyhogy a békák semmiképp sem tudtak felvergődni a peremére. Az a béka, amelyik lustácska volt, úszott egy keveset, kapálózott egy kicsit, majd azt gondolta:
— Most már mindegy, innen ugyan ki nem evickélek. Hát akkor meg minek kapálózzam? Csak az erőmet fo gyasztom vele. Jobb lesz, ha mindjárt el is merülök.
Így gondolkozott, aztán abbahagyta a kapálózást, és elmerült.
A másik béka azonban nem ilyen béka volt, és azt gondolta:
— Nem, testvér, elmerülni még mindig ráérsz. De azt már mégsem teszem. Inkább kapálózom! Inkább úszom! Ki tudja, talán sikerül!
De bizony nem sikerült semmi sem. Akárhogy úszkált, nem jutott messzire. A köcsög fala csúszós volt, a béka nem tudott kimászni a tejfölből.
De csak nem adja meg magát?! Nem, ő nem csügged!
— Nem tesz semmit — gondolta —, amíg erővel bírom, kapálózom. Hiszen még élek, tehát élnem kell. Aztán — majd meglátjuk!
S íme, már végső erejével küzd a mi bátor békánk a békahalállal. Öntudatát kezdi elveszíteni. Már-már kifullad, valami húzza, vonja a mélybe. De nem adja meg magát most sem! Szinte eszméletlenül dolgozik a talpaival. Tapos, tapos és azt gondolja:
— Nem! Nem adom meg magam! Takarodj innen békahalál ! . . .
S egyszerre csak — hát ez meg mi? Érzi ám a mi békánk, hogy a lába alatt már nem tejföl van, hanem valami szilárd, erős, valami biztonságos dolog, olyan, mint a talaj. Csodálkozott a béka, megnézi, látja ám: egy csepp tejföl sincs már a köcsögben. Kemény vaj van alatta.
— Hát ez mi? — gondolja a béka. — Hogyan került ide a vaj?
Csodálkozott, de aztán rájött: hiszen a folyékony tejfölből ő maga köpült a lábaival kemény vajat.
— Hát akkor — gondolta a béka —, mégis jól tettem, hogy nem merültem el mindjárt. Így gondolkozott, aztán kiugrott a köcsögből, pihent egyet és hazaszökellt az erdőbe.
A másik béka pedig ott maradt a köcsögben.
S bizony, sohasem látta meg többé a napvilágot. Sohasem ugrált, sohasem brekegett többé. Így van ez bizony. Az igazat megvallva, te vagy a hibás, kis béka. Amíg élet van, remény is van. Ha nem csüggedsz el oly hamar és bátran küzdesz, nem haltál volna meg idő előtt.

A kisfiú, a kiskutya, a kismacska és a kisbéka története

(Bolgár népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Egy asszonynak volt egy fiacskája. Minden reggel, mikor a fiúcska elindult az iskolába, anyja két krajcárt adott neki és azt mondta:
— Nesze fiacskám, két krajcár, végy rajta magadnak fehér cipócskát!
Egy szép napon, amint a fiúcska ment-ment az iskola felé, látja, hogy három rossz fiú egy kiskutyát ver bottal.
— Hé! — kiabál rájuk. — Miért veritek ezt a kiskutyát?
— Semmi közöd hozzá! Eredj az utadra, mert még neked is ellátjuk a bajodat — fenyegetőztek a rossz fiúk.
A kiskutya panaszosan nyöszörgött. A kisfiú odakiáltott:
— Adjátok nekem a kiskutyát, halljátok-e! Odaadom érte ezt a két krajcárt, vegyetek rajta magatoknak kis cipót.
— Jól van — mondta az egyik fiú —, add ide a pénzt!
A fiúcska odaadta a pénzét és elvitte a kiskutyát. Aznap cipócska nélkül maradt. Amikor hazament s az anyja meglátta a kiskutyát, elkomorodott, de nem szólt semmit.
Másnap az anya újból adott fiacskájának két krajcárt, amikor elindította az iskolába. Hát amint a fiúcska átment a hídon, látja, hogy ugyanazok a rossz fiúk egy kismacskát kínoznak: a nyakára követ kötöttek és éppen be akarják dobni a folyóba, s a kismacska nyávog, ahogy a torkán kifér.
A fiúcska megsajnálta a kismacskát és odakiáltott:
— Megálljatok! Ne dobjátok a vízbe! Inkább adjátok el nekem!
— Ide a pénzt! — kiáltották a rossz fiúk, s odaadták a kismacskát.
A fiúcska leoldozta a nagy követ a kismacska nyakáról, a szegény kis jószágot betette a táskájába, elment az iskolába s aznap megint nem evett cipót. Aztán hazament. Amikor az anyja meglátta a kismacskát, még jobban elkomorodott, de most sem szólt semmit a fiának.
A harmadik napon a fiúcska egy kisbékát vett meg: éppen meg akarták sütni azok a rossz fiúk. S aznap megint nem evett cipót. Aztán hazament a fiúcska és a kisbékát odatette a gyékényre, a kiskutya és a kismacska mellé.
De már ennek a fele se tréfa, haragudott meg az anyja:
— Hát ez meg micsoda? Miért hordasz haza mindenféle szörnyeteget? Ki fogja őket etetni? Vagy nem tudod, hogy magunknak is alig van mit ennünk?
— Ne haragudj, édesanyám — szólt a fiúcska —, hadd éljenek ezek is!
— Dobd ki őket a házból, amíg ki nem seprűzöm valamennyit! — fenyegetőzött az anyja.
— Jól van, de akkor én is velük megyek! — gondolta magában a fiúcska. Azzal titokban fogta az állatait és elment hazulról.
Ment-ment a fiúcska az országúton, nyomában a kiskutya, a kismacska, meg a kisbéka. Addig mentek, mendegéltek, amíg egy város határába nem értek.
Leültek megpihenni. Ül-ül a fiúcska és nagyot sóhajt.
— Mi bajod van, édes gazdám? — kérdezi a kisbéka. — Miért sóhajtottál?
— Nehéz a szívem. Hiszen nincs kenyerünk.
— Majd keresünk! — mondta a kisbéka.
— De hogyan?
— Megmondom én, hogyan. Én majd énekelek — hiszen szép, zengő hangom van, a kiskutya pedig a kismacskával táncol reá. Szórakoztatjuk a kisgyerekeket és ők pénzt dobálnak nekünk. Azon meg kenyeret vásárolunk... Gyere, megpróbáljuk!
Felszedelőzködtek, újra útnak indultak. Bementek a városba, egyenesen az iskolaudvarba. A kisbéka rázendített a nótájára, a kiskutya meg táncra perdült a kismacskával. És olyan hetykén ropták a táncot, hogy az iskolások alig tudtak betelni a látásával. A fiúcska sapkáját teledobálták pénzzel. Hogy örült a fiúcska! Vett magának egy kerek kenyeret, a kisbékának egy egész doboz legyet, a kiskutyának egy darab húst, a kismacskának meg egy halat. Addig ettek, míg jól nem laktak, aztán lefeküdtek aludni egy szénaboglyában. Reggel továbbmentek egy másik városba; ott újra énekeltek és táncoltak és így keresték meg a kenyerüket.
Így mentek-mentek, mendegéltek, városról városra, faluról falura. Sok falut és várost bejártak. Telt-múlt az idő, a kisbéka hangja még zengőbbé vált, a kismacskából ügyes kandúr, a kiskutyából erős, nagy kutya lett, és a fiúcskának már pelyhedzett a bajuszkája. Már nem is volt fiúcska, hanem derék legény. Úgy gondolta, eleget kószált már a világban, legfőbb ideje volna hazamenni.
Talán az édesanyja is megbocsátott azóta...
— Hazamegyünk — mondta állatainak. De azok nem nagyon lelkesedtek, fejüket összedugták, tanakodtak.
Végre a macska — ez volt köztük a legokosabb — megszólalt:
— Attól tartunk, hogy anyád megint felkapja a seprűt, ha meglát bennünket.
Te csak eredj haza, megleszünk mi ezután nélküled is.
De a fiú erről hallani sem akart. Váltig bizonygatta, hogy az anyja örömkönnyekkel, boldogságtól repesve fogadja majd őket.
Az állatok ógtak-mógtak még egy kicsit, aztán ímmel-ámmal ugyan, mégiscsak megindultak a gazdájuk után.
Addig mentek, mendegéltek, míg a fiú szülőfalujába nem értek.
Megérkeztek a ház elé, benéztek.
De bár be se néztek volna! Mert igen-igen szomorú látvány fogadta őket. A ház gerince beroppant, a kémény féloldalra billent, a vakolat lehullt; az udvart gyom veri fel, a kerítés foghíjas, kidűlt-bedűlt, idegen kutyák járkálnak ki s be rajta.
— Hajtsd el őket! — uszította rájuk nagy, erős kutyáját a fiú.
Nem kellett annak kétszer mondani. Nekiesett a kóbor kutyáknak s egy perc alatt a falu túlsó végére kergette őket.
— Jól van — dicsérte meg a fiú. — Most pedig gyertek, menjünk be a házba.
— Csak menj előre — biztatták az állatok, maguk pedig óvatosan hátramaradtak.
A kemencepadkán öreg anyóka ült s éppen tollat fosztott. A fiú alig ismert rá édesanyjára. Arca csupa ránc, válla roskadt, bizony csúnyán elbánt vele az idő.
— Édesanyám! — borult eléje a fiú.
— Lelkem fiam! Csakhogy megjöttél valahára! — ölelte keblére az anyja, s bizony elsírta magát nagy boldogságában.
Erre a látványra már az állatok is felbátorodtak s egyenként beóvakodtak a házba: elöl a kutya, utána a macska, s leghátul a béka. — Most aztán mi lesz? — kérdezték magukban.
Abban a pillanatban végigfut egy egér a szoba földjén, nyomában egy másik, egy harmadik, mint a vásárosok. Uccu neki, vesd el magad! Nagyot ugrik a macska s elkap egyet, elkap kettőt, el hármat s egyenként odateszi őket az asszony lába elé.
— Derék állat — simogatja meg az asszony —, még szerencse, hogy megjöttetek, mert már megesznek az egerek!
A szobában csend van; a kutya komolyan, illedelmesen ül a hátsó lábán, a legény az anyja kezét simogatja a padkán, a macska már ott dorombol az asszony ölében — csak a béka nem tudja, mit csináljon. Egyszer csak mit lát? A kicsi ablakon valóságos vásárt csapnak a legyek. A fal is tele van velük, az edényeket is megülik, hogy csak úgy feketéllnek tőle.
A béka megfeszül, azzal hopp! — fent van az ablakon. Idekap, odakap, s egy szempillantás alatt mind megeszi azt a sok legyet.
— Derék állat — mondja az asszony —, még szerencse, hogy megjöttetek, mert már megesznek a legyek! S a házunk tája olyan sivár, hogy nem győzök restelkedni az emberek előtt. De hát öreg vagyok, erőm elhagyott...
— Sose búsuljon, édesanyám, majd én rendbehozom a házunk táját — mondta a fiú.
— Derék fiú vagy — mondta az asszony. — Szerencse, hogy megjöttetek, mert már felveti a telket a gaz!
A fiú ásott, kapált, házfalat tapasztott, kerítést javított; a kutya őrködött éjjel-nappal; a macska buzgón egerészett; a béka a legyeket pusztította, az asszony szőtt-font, főzött, mosott — s a házatája nemsokára takarosabb lett a bíróénál.
Esténként, munka után, szépen kiültek a kapu elé. A fiú simogatta az anyja öreg kezét, a macska az asszony ölében dorombolt, a kutya a küszöbön strázsált, a béka pedig egy nagy lapun hűsölt s egyet-egyet brekegett jókedvében ...

Meseország állatkertje

  A PIM oldalán nagyon hasznos mese, vers válogatás található a következő állatokról.



Meseország állatkertje
 

 »

Meseország állatkertje
 

Macska

 »

Meseország állatkertje
 

Madarak

 »

Meseország állatkertje
 

Medve

 »

Meseország állatkertje
 

Kutya

 »

Meseország állatkertje
 

Oroszlán

 »

Meseország állatkertje
 

Nyúl

 »

Meseország állatkertje
 

Egér

 »

Meseország állatkertje
 

Mókus

 »

Meseország állatkertje
 

Bogarak

 »

Meseország állatkertje
 

Vakond

 »

Meseország állatkertje
 

Sárkány

 »

Meseország állatkertje
 

Béka

 »

Meseország állatkertje
 

Halak

 »

Meseország állatkertje
 

Majom

 »

Zelk Zoltán: Mackó a városban

Az öreg medve így oktatta kisfiát:
- Szeresd az erdőt, mert az a te hazád!
Igen ám, de a madarak mind tudták, hogy az öreg medve híres táncos volt fiatal korában, s annyi városban járt a cirkusszal, hogy megszámlálni sem tudta. Tőle tanulták ezt a nótát is:

Minden város aranybánya,
a vad erdőt vigye kánya!

Így aztán nem csoda, ha a kis medvebocs sokkal inkább hitt a madaraknak. Hiszen az erdőre nem lehetett kíváncsi, benne élt estétől reggelig: de a várost sohasem látta még.
- Mesélj valamit a városról - kérte egy nap az öreg medvét.
- Rá ne gondolj! - óvta a kisfiát. - Ezer veszedelem fenyeget ott minden medvét. Örülök én is, hogy még idejében megszöktem onnan.
Többet aztán nem is mondott soha sem a városról, sem magáról. De a kis medvebocs annál kíváncsibb lett. El is határozta, hogy akármi lesz, de ő bizony elmegy és megkeresi a várost.
Nem sokat töprengett. Egy holdvilágos éjszaka megszökött a barlangból. "Minden város aranybánya, a vad erdőt vigye kánya!" - dúdolgatta vidáman.
Másnapra a város határába ért.
Most már biztosan meglátom a várost - örvendezett magában. Éppen azon töprengett, merre forduljon, mikor egy nyúl szaladt el mellette, be az erdőbe. Nagyot nevetett a nyúl gyávaságán, de az egyszerre csak hátraszólt:
- Aki utoljára nevet, az nevet igazán! - De a kis medve rá sem hederített semmire, csak ment egyenesen a város felé.
Minden jól ment, semmi baj nem érte. Így jutott el egy fényes, nagy üzletig. Hogy táncolt az üvegablakokon a napsugár! Ó, ilyen szépet nem is látott még soha. Közelebb ment hozzá, az orrát a csillogó üveghez érintette: hát szemközt véle egy kismackó éppen akkor nyomta az orrát szintén az üveghez. Megörült a kis medvebocs: lám, még pajtása is akad. Kinyújtotta a mancsát feléje, hát az is nyújtotta őfelé. Erre már elnevette magát, de nicsak, amaz is nevetett. Nem is gondolkozott sokat, hanem benyitott az üzletbe.
De mekkora csalódás érte: nem volt ott egy fia mackó se. Más volt ott, amitől majdnem kővé vált.
Az egyik sarokban nagy medvebőr volt kiterítve. A másikban egy nyúl bőre. Még a hideg is kirázta a kis medvebocsot. "Mi lesz velem" - reszketett félelmében. Csak egy reménye volt, hogy a kismackó, akit kívülről látott, talán megmenti őt. Reménykedve nézett arrafelé, ahol először pillantotta meg, de most látta csak, hogy aki vele szembenézett, senki más nem volt, mint a saját tükörképe, mely most a másik üvegablakból reszketve nézett vele farkasszemet.
A kismackónak sem kellett több. Úgy kiszaladt a fényes boltból, mintha a szél fújta ki volna onnan. Meg se állt az erdő széléig.
De itt a kisnyúl nevetett rá.
- Hová sietsz olyan nagyon?
- Jaj, ne is kérdezd! Jaj, ne is kérdezd!
Szegény öreg medve azt se tudta, hova legyen bánatában. Nem tudta, merre, hol keresse fiacskáját: a hegyszakadékban-e vagy az erdőn túl. Épp jókor ért haza a kismackó, mert már készült világgá menni.
Nem is kérte ezután az öreg medvét, hogy meséljen a városról. Ott élt mindig az erdőben, s még a végrendeletébe is azt íratta a bagollyal:

A város csak nagy kaloda,
medve sose menjen oda!

A sün meg a borz

(Sztelmah meséje nyomán írta Jékely Zoltán)

Egyszer a jó öreg sün elindult cserkészni. Amint a domboldalon kaptat felfelé, valami nyöszörgés üti meg a fülét. Körülnéz, s mit lát! Egy görcsös bükkfa tövében ott kuporog borz anyó, állkapcsa felkötve babos keszkenővel, fejét fogja, s nyög, nyögdicsél nagy keservesen.
— Hát téged mi lelt, szomszédasszony? — kérdi a sün, s odadöcög a borzlyukhoz, a görcsös fa tövébe.
— Jaj, ne is kérdezd, kedves szomszéd — óbégat borz anyó, hogy csak úgy potyog a könnye.
 — Beletört a szemfogam egy átkozott dióba, s most kéket-zöldet látok a szörnyű fájdalomtól!
— Ó, te szegény teremtés — sopánkodik a jó öreg sün —, hát miért nem teszel rá ezerjófüvet?
— Tennék én, elhiheted, de honnan? A patakpart messze, s nem hagyhatom itt ártatlan porontyaimat!
Ahogy ezt mondja, mindjárt két boglyas szürke buksi jelenik meg a borzlyukban, pislognak, hunyorognak a napvilágtól, aztán egyszerre kezdenek olyan nyivákolásba, hogy a szegény jó öreg sünnek majd megszakad a dobhártyája:
— Jaj, anyám, ehetném, jaj anyám, ehetném — mind ezt fújták.
— Mikor hozol már egy kis vadalmát?
— Látod — mondja a borz a sünnek —, a szívem szakad meg érettük, de hát hogy hagyjam őket egyedül? Elvinné szegényeket a rézfülű bagoly!
— Ne búsulj, szomszédasszony! — vigasztalta a sün —, majd hozok én neked ezerjófüvet s vadalmát a csemetéidnek, amennyi beléjük fér!
Azzal a borz hálálkodását meg se várva, gyorsan összegombolyodott, s mint egy kerek kő, legurult a domboldalon. Addig gurult, míg a patak partjára nem ért. Ott kigombolyodott, megtalálta az ezerjófüvet, szakított belőle egy csokrocskával, aztán tovább indult a patak mentén, s nemsokára megérkezett a vadalmafához. Az alja tele volt szép sárga hullott almával.
A sün megint összegömbölyödött, s addig hempergett a vadalmákon, míg tüskéire fel nem akadt vagy egy tucat, aztán szép lassan elkezdett kapaszkodni nagy terhével felfelé, egyenesen a borzlyuk elé.
Bezzeg szakadt róla a verejték, mire megérkezett.
De volt öröm a borzéknál, gondolhatjátok!
Borz anyó rögtön a fogára rakta az ezerjófüvet, a pulyák pedig kétkézt kapkodták lefelé a sok szép almácskát a sün tüskés hátáról.
— Amíg élek, el nem felejtem a jóságodat, sün koma! — hálálkodott a borz anyó, miközben a sün boldog mo solygással figyelte, hogy lakmároznak a borz kicsinyei.
— Nyugodalmas jó éjszakát — köszönt el. — Aztán holnap is elnézek, hadd lám, nincs-e valamire szükséged.
Azzal összegömbölyödött, s egy szempillantás alatt elgurigázott a szemük elől.
Másnap estefelé megint arra járt. Megint hallja a nyöszörgést. — No — gondolta — nem használt az ezerjófű a komaasszonynak.
Borz anyó csakugyan ott kuporgott az egyik gyökéren, s erősen nyomogatta az állát.
— Hát nem szűnt a fogfájás? — kérdezte a sün.
— Jaj, ez a kutya fog! — sopánkodott borz anyó. — Már harmadnapja se éjjelem, se nappalom miatta. Alkalmasint zsálya kellene reá, langyos zsálya-borogatás. Mennék is, hogy szedjek, de ki visel addig gondot neveletlen porontyaimra?
Ahogy ezt mondja, a két buksi már ott is van, vinnyog- makog a lyuk szélén:
— Jaj, anyám, ehetném! Mikor hozol egy kis varkörtét? Megszólalt a sün:
— Ne búsuljon, komámasszony, majd hozok én zsályát is, ennivalót is. Térülök-fordulok, mindjárt itt vagyok.
A borznak annyi ideje sem volt, hogy bár egy köszönömöt sóhajtott volna utána, olyan gyorsan gurigázott el a patak felé. Szedett egy csokor zsályát, elment a vackorfához, meghempergőzött a hullott körtében, s aztán nagy terhével megindult felfelé a domboldalon. Megérkezett, s volt ott nagy öröm, hálálkodás.
— Holnap megint elnézek — búcsúzkodott a sün, és elgurigázott.
Másnap megint felbotorkált a borzlyukhoz, harmadszor is. De most, hogy-hogy nem, a domb másik oldaláról érkezett, méghozzá korábban, mint azelőtt. Hát mit lát? Borz anyó, mintha a foga sohasem fájt volna, vígan rágcsál egy diót, a babos kendő ledobva, s a porontyok teli hassal, jókedvűen hancúroznak körülötte. — Meggyógyult a jó lélek — gondolta a sün, de nem szólt semmit, csak nézte-nézte boldogan a kis családot egy bokor alól. S egyszer csak megszólalt borz anyó:
— No, gyerekek, most be a lyukba, én pedig felkötöm a kendőt, mert mindjárt jön az a bolond sün. Hadd higgye azt, hogy fáj a fogam.
— Vagy úgy! — kapott észbe a sün. — Ezek bolonddá tartanak engem? De megállj, huncut, majd megtanítlak én!
Azzal szépen előóvakodott a bokor alól:
— Hát nem múlt el a fogfájás? — kérdezte. — Most már igazán nem tudom, mit hozzak...
— Jaj, ez a kutya fog! Már negyednap se éjjelem, se nappalom miatta — sopánkodott borz anyó. — Ártatlan porontyaim pedig éhen vesznek itt maholnap.
— Sose búsulj, komámasszony — mondta a sün. — Majd hozok én neked egy kis kígyóhájat, azzal majd kenegetheted a fájós fogadat. Porontyaidnak pedig kerítek gránátalmát, aszalt szilvát, s úti mazsolát, amennyi beléjük fér.
— Amíg élek, nem felejtem el jóságodat, sün koma — hálálkodott borz anyó. Azzal a sün nyakába borult. Az sem volt rest, megölelte, hogy csak úgy ropogott a csontja, s vagy hat tüske szúrt bele egyszerre a nyakába.
— Jaj, de szúrós vagy, sün koma! — szisszent fel, s ugrott hátra — nem szeretnék a feleséged lenni!
A sün nem szólt semmit, csak somolygott a bajusza alatt, aztán szép csendesen eldöcögött a bozót felé.
— Ugye, holnap ismét eljössz? — kiáltotta utána borz anyó — s elhozod mind, amit ígértél!
— Azt ugyan várhatod! — gondolta a sün, s becsörtetett a bozótba. Ment a maga dolga után, utóvégre neki is volt néhány neveletlen porontya.
S a borzék másnap hiába várták. Esze ágában sem volt felkeresni őket. Várták, várták, még ma is várják, ha észbe nem kaptak ...

A hős egér

(Eszkimó népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Egyszer nagyot gondolt a kisegér, s kíváncsian kikukkantott a lyukból. Szép nap volt, se meleg, se hideg, éppen arra való, hogy sétálgasson, aki sétálni szeret. A mi kisegerünk pedig nagyon szeretett sétálni.
Szólt is mindjárt a nagyanyjának:
— Nagyanyókám, sétálni mennék!
Egér-nagyanyó beleegyezett:
— Nem bánom, elmehetsz, de ebédre itthon légy!
A kisegér elindult. Amint ment, mendegélt, egy tó partjára érkezett.
A kisegér körüljárta a tavat, aztán azt gondolta:
— Nagy tó, nem kicsike, de azért én átúszom rajta.
Azzal nekirugaszkodott, és átúszott a túlsó partra. Igen büszke volt rá, hogy ilyen ügyes. Hanem mikor hátranézett, csudálkozva látta, hogy a tó nem is tó. Hát akkor micsoda? Nagyanyó lábanyoma, belefolyt az esővíz ...
Kíváncsian tovább bandukolt. Nézelődött, cincogott — egyszer csak egy nagy, magas hegybe ütközött.
A kisegér most se várt sokáig, hanem azt gondolta:
— Nagy hegy, nem kicsike, de azért én mégis átugrom! Aztán hopp! — nekifutott, átugrotta a hegyet.
De alighogy hátranézett, megint csak elcsudálkozott: a hegy nem is hegy, hanem csak egy száraz fűcsomó...
Most már csak azért is tovább baktatott.
Jó messze járt már, mikor hirtelen két medvét pillantott meg. Verték, püfölték egymást.
A kisegér egy darabig nézte őket, aztán azt gondolta:
— Vad állatok, nem szelídek, de azért én mégis átcsusszanok közöttük!
Azzal bátran nekilódult és átcsusszant a két verekedő állat közt.
Most csudái kozott el csak igazán! Mikor hátranézett, látta, hogy nem is medvék verekednek, csak két kicsi hörcsög ...
Nem is sétált tovább, hanem sietve hazament, s amit látott-tapasztalt, elmesélte a nagyanyjának. Az pedig jót nevetett rajta.
— Butuska kisegér vagy, hallod-e! Látszik, hogy még nem kunkori a farkad!
Azóta a kisegérből nagy egér lett, a farka is kunkori lett, ő maga is bizonyosan sokkal okosabb lett.

Hogyan keresett barátot a kutya?

(Nyenyec népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Valaha a kutya egyedül élt az erdőben. Igen-igen megunta a magányosságot, s elindult, hogy barátot keressen magának. Ment, mendegélt. Egyszer csak szembe fut vele egy nyúl. Azt mondja a kutya:
— Nyulam-bulam, gyere, lakjunk együtt.
— Miért ne! — szólt a nyúl. — Gyerünk!
Találtak egy zugocskát az erdőben, s amikor beesteledett, lefeküdtek aludni. A nyúl elaludt, de a kutya nem volt álmos, elkezdett ugatni. A nyúlnak egyszerre kiment az álom a szeméből.
Felugrott, s így szólt a kutyához:
— Miért ugatsz? Még meghallja a farkas, idejön és felfal mindkettőnket!
A kutya elhallgatott, de azt gondolta magában:
— Rossz barátot találtam. Gyáva szívű ez a nyúl! Bezzeg a farkas! Az senkitől sem fél, bizonyosan!
Azzal ott is hagyta a nyulat, s elindult, hogy megkeresse a farkast. Ment, mendegélt az erdőben. Egyszerre csak szembe fut vele egy farkas. Azt mondja a kutya a farkasnak:
— Farkas-barkas, gyere, lakjunk együtt.
Azt mondja a farkas:
— Miért ne? Kettesben vidámabb.
Beesteledett, aludni készültek. Elaludt a farkas, és a kutya is lefeküdt. De éjfélkor felébredt a kutya, és elkezdett ugatni. Megijedt a farkas, majd elállt a szívverése, és elkezdte szidni a kutyát:
— Miért ugatsz? Meghallja a medve és megöl mindkettőnket!
— Hű — gondolta a kutya —, úgy látszik, a farkas se valami nagyon erős, ha így fél a medvétől. De bezzeg, a morcos mackó mindenkinél erősebb!
Otthagyta a kutya a farkast és elindult, hogy megkeresse a medvét. Ment, mendegélt az erdőben, hát egyszerre csak szembejön vele a medve. A kutya odament hozzá, és így szólt:
— Morcos Mackó, gyere, lakjunk együtt.
A medve beleegyezett. A napot együtt töltötték. Aztán leszállt az éjszaka, s a medve elszunnyadt. A kutya pedig pontban éjfélkor megint csak elkezdett ugatni. Felébredt a medve, s oly félelem fogta el, hogy a foga is vacogott.
— Elhallgass — mordult a kutyára. — Miért ugatsz? Meghallja az ember, idejön és megöl mindkettőnket!
— Lám, lám — gondolta a kutya —, ez is gyáva. Elmegyek, megkeresem hát az embert.
Azzal otthagyta a medvét. Futott, futott, az egész erdőt átfutotta, de sehol se találta az embert. Kiért végre az erdő tisztására, s leült pihenni. Az ember meg éppen az erdőbe készült fáért. A kutya odafutott az emberhez, és így szólt:
— Ember, gyere, lakjunk együtt. Az ember így válaszolt:
— Miért ne! Gyere velem!
És az ember hazavitte a kutyát a házába.
Amikor beesteledett, az ember elaludt. Éjfélkor a kutya elkezdett ugatni. De az ember nem ébredt fel. A kutya még hangosabban kezdett ugatni. Erre már felébredt az ember és rákiabált a kutyára:
— Ejnye, kiskutyám, ha éhes vagy, egyél, de ne zavard az álmomat.
A kutya látta, hogy az ember nem fél, elhallgatott, evett valamit és lefeküdt aludni. De ott maradt, s máig is az embernél lakik.