2015. április 18., szombat

Mentovics Éva: Anyák napján

Május első vasárnapján
mit mondhatnék tenéked?
Ami e szép naphoz illik:
valamilyen meséset.

Mint rózsa a kiskertünkben,
orcád legyen olyan szép,
s szemed mindig oly csillogó,
akár a csillagos ég.

Kacagásod oly gyöngyöző,
mint erdőn a kispatak,
dalolj mindig olyan szépen,
mint a dalos madarak.

Bánat sose érje lelked,
legyél boldog és vidám.
Ezt kívánom én most néked,
édes, drága Anyukám.

Mivel semmi más gondolat
nem jut most az eszembe -
átölellek, hozzád bújuk,
s azt suttogom: SZERETLEK!

Mentovics Éva: Elmesélem, hogy szeretlek

Mikor járni tanítottál,
lehajoltál hozzám.
Azt súgtad, hogy: drága kincsem…
s megcsókoltad orcám.

Ölelgettél, cirógattál,
ápoltad a lelkem.
Kedves szóval terelgettél
– bármi rosszat tettem.

Oly sok éjjel virrasztottál
kívánságom lesve,
álmot hozó meséd nélkül
sose múlt el este.

Beszédre is tanítottál –
szívesen mesélek.
Elmesélem e szép napon,
hogy szeretlek téged.

Ahogyan a barna mackók
szeretik a mézet,
édes, drága jó Anyácskám
úgy szeretlek téged.

Mentovics Éva: Katicabogár

Virágoskert közepén,
illatozó rózsa...
Olyan, mintha kelyhében
kis bogárka volna.

Apró, piros szárnyain
hét kis pötty elszórva...
Ott tölti az éjszakát
a rózsabokorba'.

Mentovics Éva: Itt a kikelet

Tavaszi Nap kicsalogat
füvet, rügyeket,
s azt hirdeti mosolyával:
itt a kikelet!

Duzzadnak az apró rügyek,
halványkék az ég,
füstifecskék víg nótája
hangzik már feléd.

Tavaszillat száll a légben,
mint a kismadár,
mely a bodzabokorra szállt,
s most párjára vár.

Mese a piros kalapos békáról

(Lengyel mese, átdolgozta: Sebők Éva)


Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykuruty, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett...

Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet meg a saját zöld kabátját.

- Csúnya a kabátom! - nyafogta durcásan.

- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.

- Az is zöld, mint minden. Jaj, de unalmas!

- Tudod,mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak van piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!

Kiakasztották a meghívót. Nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.

- Hát ez meg mire jó? - csóválta a fejét. - Vendégség...

- Hogy jól mulassunk!

- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette őket az öreg.

De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott, különleges, fehér pontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen, sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót, remekül mulattak. De jaj - miféle hang zavarja meg vidámságukat?

- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvűen a gólya. - Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságtokon!

Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz! - fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, piros kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.

Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:

- Jaj, csak baj ne legyen belőle!

A gólya meg a fészkéről belátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat. "Magától sétáló kalapok?" - csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.

- No, már most nem bújtok el előlem! - rivallt rájuk. - Idepiroslik a kalapotok!

Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:

- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!

- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.

Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kisbéka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.

- Hová lettek? - bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!

A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld víz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe. Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!



http://egyszervolt.hu/anim/piroskalaposbekak.html

2015. április 10., péntek

Mentovics Éva: Iskolatáska

Táskát veszünk anyukámmal:
hátra valót – de szépet!
Olyant, melybe betehetek
sok szép könyvet, festéket...

Büszkén hordom majd a táskám:
- Barátaim, látjátok?
Szeptembertől, mint a nagyok
én is suliba járok.

Mentovics Éva: Bodzasátor

Bodzabokor integet,
bókol minden ága.
Mézillatot áraszt szét
esernyős virága.

Elbújhatunk alatta,
olyan, mint egy sátor.
Hogyha csendben maradunk,
kereshetnek bárhol.

Mentovics Éva: Ki csente el a színeket?

Kora reggel volt. A nyári Nap ébredező sugarai még csak éppen hogy kibújtak horizont peremén nyújtózkodó dombok mögül.
- Azt hiszem, ma ismét csodálatos napunk lesz - mosolygott csillogó tekintettel a Napocska.
Körbepillantott a hegyes-dombos vidéken, majd arrébb terelt néhány - már kora reggel rakoncátlanul ficánkoló - felhőgyereket.
- Sem eső, sem pedig zivatarfelhőt nem látok közeledni – azzal kibújt a bárányfelhő-paplan alól és szép komótosan elindult, hogy ismét mosolyt varázsoljon az emberek arcára.
Amikor felkelt a Nap, Harmat Tündér már javában serénykedett.
Lenge kis ruhácskájában olyan légiesen reppent egyik kertből a másikba, hogy még a pillangók is megirigyelhették volna a mozdulatait.
Látszott rajta, hogy kedvét leli abban, hogy minden hajnalban bejárja az egész környéket és kecses ívű kis kancsójából parányi harmatcseppeket hint mindenfelé. Nyomában már ébredeztek a növények, a virágok kelyhében összegyűlt harmatcseppekben pedig a korán kelő kis bogárkák mosták ki szemeikből az álmot.
Harmat Tündér nem győzött betelni az ébredő táj látványával.
- Nem telik el úgy nap, hogy ne csodálkoznék rá valami újdonságra –lelkendezett, amint megpillantotta barátnőjét, a kis Hajnal Tündért.
- Legjobban azt élvezem, amikor odaérkezem ahhoz, az erdő közelében lévő házhoz. A kertjében kora tavasztól késő őszig pompáznak a szebbnél szebb virágok. Némelyiknek olyan kellemes, bódító illata van, hogy még Szellő Tündér is örömét leli benne. Felkapja a virágokat körüllengő illatfelhőt és repíti, repíti… szeretné, ha mások élvezhetnék ezeket a finom illatokat. Gyere velem! Megmutatom neked is azt a pompás kertet.
- Szívesen megnézem, hiszen én is nagy rajongója vagyok a virágoknak – mondta örömmel Tavasz Tündér, miközben barátnője után reppent.
- Igazán jó emberek élhetnek ott, hiszen szeretettel, és odaadással gondozzák a növényeiket. A két kisgyermek pedig boldogan segít a szüleinek minden kerti munkában. Az is előfordul, hogy teljesen egyedül serénykednek a virágok körül. Hunyd csak be a szemed és szippants jó mélyet a levegőből! Érzed? Arra kell repülünk, ahonnan ezek a pompás illatok áradnak.
Miközben az erdő felé repültek, Harmat tündér egyfolytában szórta, szórta a körülöttük lévő növényekre az üdítő, hűs harmatcseppeket.
- Már ide is érkeztünk – mutatott egy ház felé a kis tündér.
- Jaj, mi ez a szörnyűség? - kapott rémülten a fejéhez és ijedtében még a harmatvizes korsót is majdnem kiejtette a kezéből.
- Hol vannak a pompás virágok, fák, bokrok? És hol van a szép, zöld, süppedős pázsit? Ez borzasztó! Eltűntek a színek… csupa fekete minden.
- Ki művelhetett ilyen gonoszságot? Mi lesz, ha felébrednek a gyerekek? Biztosan nagyon el lesznek keseredve, hogy mi lett a gondosan ápolt kertjükből – hüledezett a barátnője is.
Éppen akkor ért oda Szellő Tündér.
- Nahát! Miféle gonosz manó művelhetett ilyen csúfságot? – ámuldozott, hiszen ő is örömmel látogatta meg a szép, gondozott kertet naponta többször is.
- Gonosz manó? Mintha te tudnál valamit… - vonta össze gyanakvón a szemöldökét Hajnal Tündér.
- Tudni ugyan nem tudom, de sejtem. Tegnap délután éppen a szomszédos erdőben muzsikáltam egy öreg tölgyfa ágain, amikor tanúja voltam egy beszélgetésnek. Néhány huncut kis koboldgyerek arról beszélgetett, hogy vezetőt választanának maguk közül. Természetesen mindenki saját magát szerette volna megszavaztatni vezérnek, így hát nem tudtak dönteni. Annyiban maradtak, hogy a vezetőnek ötletesnek, rafináltnak, huncutnak kell lennie, így azt fogják megválasztani e fontos posztra, aki ma estig a legnagyobb huncutságot követi el.
- Jó, jó. De ebből hogyan következtetsz arra, hogy ezt a gonoszságot közülük követte el valaki? – faggatta izgatottan Tavasz Tündér.
- Egyszerű. Tegnap este láttam az egyik kis koboldot, amint az erdő mélyén csordogáló pataknál ücsörgött. Nagyon izgatottan és elmélyülten tanulmányozott egy ősrégi könyvet, melynek a címe az volt, hogy: Varázskeverékek átváltoztató varázslatokhoz. Akkor még nem is tulajdonítottam neki komolyabb jelentőséget. De reggel ismét találkoztam a kis kobolddal, amint ebből az irányból szaladt, kezében egy sötét, festékes doboznak tűnő valamivel. Néhány perc múlva pedig, amikor megpillantottalak benneteket, már ez a rettenetes látvány tárult a szemem elé.
- Igaza van Szellő Tündérnek. Ez nem lehet véletlen – bólogatott Tavasz Tündér, majd jelentőségteljesen egymásra pillantottak és elreppentek a szomszédos erdő felé. Meglepetten tapasztalták, hogy a vén tölgy alatt már javában tanácskoztak a kópé kis koboldok.
Kacarászva mesélték egymásnak, hogy ki milyen csínyt követett el. Ám nem maradtak sokáig titokban a huncutságok. A haszontalan kis lurkóknak még a hang is a torkukon akadt, amint megpillantották a feléjük közeledő idős koboldokat.
- Ugye nem szeretnétek, ha a gonosz varázslataitok miatt el kellene hagynunk az otthonunkat? Több száz éve élünk már itt békességben, az emberek szomszédságában. Gormon, a főkobold éppen most indult útra, hogy visszaváltoztassa az erdő mellett lévő virágoskertet. Valljátok be őszintén, ki volt az, aki elcsente a könyvtárból az Átváltoztató varázslatok könyvét?
A kis koboldok lehajtott fejjel, megszeppenve álltak, de senki nem vállalta magára a gonosz varázslatot.
- Úgy, szóval nem jelentkezik önszántából a bűnös. Akkor kénytelen vagyok valami fondorlattal rájönni. Ne izguljatok, nem történik semmi furcsaság. Legalábbis annak biztos nem lesz meglepő, aki elkövette azt a gonosz csínyt – figyelmeztette őket és már emelte is a magasba apró kezeit, majd a kis koboldok felé mutatva rákezdte:

- Piros, fehér, lila sárga -
potyogjon le mind a sárba!
Cipőd kékje, ruhád zöldje -
hulljon alá mind a földre!
Ne higgyétek, hogy ez átok…
fekete színt küldök rátok

Amikor az utolsó szó is elhagyta az ajkát, az összes kis koboldról eltűntek a színek. A ruhájuk, cipőjük, hajuk, de még az arcuk is fekete lett.
Amint észrevették, mindannyian keserves zokogásban törtek ki. Legnagyobb rémületükre még az arcukon végigcsordogáló könnycseppjeik is koromfekete színűek voltak.
- Ugye, nem is olyan mókás dolog feketének lenni? - szólalt meg Darmin, a rangidős kobold.
- Most legalább láthatjátok, hogy egy-egy gonosz varázslattal mekkora keserűséget tudtok okozni valakinek. A kezdeti rémület után azért elmondom, nem fogtok örökké így maradni. Egy kis idő múltán visszatérnek rátok a színek. Na persze nem mindenkire - egy valaki sajnos továbbra is fekete marad. Az, aki elkövette ezt a rosszaságot – pillantott rájuk komor tekintettel.
Igaza volt Darminnak. Néhány perc elteltével Arion kivételével az összes kis kobold szép lassan elkezdte visszanyerni korábbi színeit.
- No, most már látom, hogy ki volt a bűnös. Éjfélkor összeül a Kobold Tanács. Ott fogjuk eldönteni, hogy milyen büntetést szabjunk ki rád. Addig is ilyen fekete maradsz. Utána pedig csak akkor térnek vissza rád a színek, amikor letöltötted a büntetésed és őszintén megbánod, amit tettél.
A kis tündérek megkönnyebbülten egymásra mosolyogtak, majd visszareppentek az elcsúfított virágoskert felé. Mire odaértek, a kert - Gormonnak, a főkoboldnak köszönhetően - már ismét a régi színeiben pompázott.
Hajnal Tündér boldogan hintette szét felette a napfényben megcsillanó harmatcseppeket. Még éppen időben, hiszen a két kisgyermek vidám kacagással szaladt ki, hogy ezen a verőfényes reggelen ismét köszöntsék kedvenc növényeiket.
Szellő Tündér is mosolyogva, lágy fuvallattal cirógatta végig a fák zöldellő lombjait és a virágok tarka színekben tündöklő, illatozó szirmait.
Arion pedig valóban megbánta az általa csak apró huncutságnak gondolt koboldcsínyt. Ugyan megmaradt annak a kis huncut, pajkos koboldnak, aki korábban is volt, de ezután soha többé nem kísérletezett olyan csínytevéssel, amivel másnak szomorúságot okozott volna.

Mentovics Éva: Havas eső

Havas eső hull a tájra,
szomorú is, aki látja.
Ki keverte össze őket?
Esőfelhőt, hófelhőket...

Eső essen inkább nyáron,
télen én a havat várom.
Borítson be erdőt, tavat,
roppanjon csak talpam alatt.

Mentovics Éva: Milyen lehet az óvoda?

Milyen lehet az óvoda?
Sok kisgyerek jár majd oda?
Ugye lesz majd ott sok kislány,
s játékokból sem lesz hiány?

Mesekönyv is lesz a polcon,
s társasjáték - úgy, mint otthon?
Jól felszerelt babakonyha,
ahol sülhet habos torta?

Homokozó, mérleghinta,
esetleg egy jó nagy csúszda?
Kisautó, dömper, vonat,
s garázs, melybe beparkolhat?

Mi lesz majd az ovis jelem,
s ki alszik délután velem?
Ki fog szép mesét olvasni,
édes álomba ringatni?

Holnap lesz az első napom,
akkor mindezt megtudhatom.
Felöltözöm majd csinosan,
s indulok is hamarosan.

Vár sok gyerek és sok játék…
ezt mesélték az anyáék.
Hogyha úgy lesz, ahogy mondták,
szeretem majd az óvodát.

Mentovics Éva: Tarka csokor

Harangvirág, kék nefelejcs,
illatozó rózsa...
Olyan ez a tarka csokor,
mintha szívünk volna.

Nem tanulni hív a csengő -
pedagógus napra.
Téged köszönt ma óvodánk
apraja, és nagyja.

Mentovics Éva: Tavasztól télig

Bohókás szél borzolgatja
vígan a tavat…
Bokrok alján kék ibolya
várja a tavaszt.

Orgonaág hajladozva
hinti illatát…
Kiskertekben bókol már a
nárcisz, gyöngyvirág. Vége van az iskolának,
kezdődik a nyár…
Tó partján a magas csúszda
csakis reánk vár.

Erdőt járunk, hegyet mászunk,
vidám a dalunk…
Táborozunk, sátorozunk,
végre nyaralunk!

Sárgulnak a szőlőszemek,
mint a napsugár…
Aranylik a levele is,
véget ért a nyár.

Seregélyek hada repked,
őrködik a csősz…
Falevelet reptet a szél,
suttog már az ősz.

Hófelhőket repít felénk
süvöltve a szél…
Hótakarót borít reánk
morcosan a tél.

Szánkónk siklik a friss havon,
messzire szalad…
Hóbortos szél épít nekünk
magas hófalat.

2015. április 8., szerda

Tavasztündér


Schodeinde Dorka dala
Énekel: Molnár Orsi


Dalszöveg: 
Idelent még álmos a zöld rét, a hűvös szellő is még egyszer szétnéz.
Aztán búcsút int a tavasznak, s teret ad a gyerekzsivajnak.
Miénk a mező szaladjunk messze, keresztül erdőn el a végtelenbe.
Már a bújó rügyek sem dideregnek, a napsütésben fecskék csicseregnek.
Tavasz van újra, tavasz van érzem, tárul a hét határ.

Napsugár létrán érkezik az égből, színes világot varázsol e télből.
Ő a Tavasztündér, paripája szél, koronája fűzből s jókedvet ígér.
Napsugár létrán érkezik az égből, színes világot varázsol e télből.
Ő a Tavasztündér, paripája szél, koronája fűzből s jókedvet ígér.

Színes virágtól illatos minden, együtt osztozunk a pompázó kincsben.
Enyém a völgy, Tiéd a labda, még a pillangó is velünk szalad ma.
Fogd a kezem, ugorjunk messze, egészen távol fel a fellegekbe.
Aztán egy léggömbön szálljunk haza, altasson el a Tündér szava.
Tavasz van újra, tavasz van érzem, tárul a hét határ.

Napsugár létrán érkezik az égből, színes világot varázsol e télből.
Ő a Tavasztündér, paripája szél, koronája fűzből s jókedvet ígér.
Napsugár létrán érkezik az égből, színes világot varázsol e télből.
Ő a Tavasztündér, paripája szél, koronája fűzből s jókedvet ígér.

Távolból érkezik egy fáradt gólya, tarka tehénre büszkén néz a borja.
Sebesen zubog egy kis patak, sziklák rejtekében a fák alatt.

Napsugár létrán érkezik az égből, színes világot varázsol e télből.
Ő a Tavasztündér, paripája szél, koronája fűzből s jókedvet ígér.
Napsugár létrán érkezik az égből, színes világot varázsol e télből.
Ő a Tavasztündér, paripája szél, koronája fűzből s jókedvet ígér..

Kutyás mondóka

Mit csinálsz ma kiskutyus?
-Rágcsálom a csontot.
És holnap majd mit teszel?
-Szétrázom a rongyot.

Holnapután mihez fogsz?
-Kergetem a tollat.
És ha azt is megunod?
-Ugatom a Holdat.

2015. április 4., szombat

Enyedi György: Tojásfestés - bökkenőkkel


Pár nappal húsvét előtt jókora plakátot szegeztek ki a Kerekerdő közepén álló bikkfa törzsére:

FIGYELEM, FIGYELEM!

NAGY HÚSVÉTI TOJÁSFESTŐVERSENYT

RENDEZÜNK KEREKERDŐ

VALAMENNYI TAPSIFÜLES NYUSZIJA RÉSZÉRE.

A LEGSIKERÜLTEBB HÚSVÉTI TOJÁST

MALOMKERÉK-NAGYSÁGÚ KÁPOSZTAFEJJEL

JUTALMAZZA A VERSENYBIZOTTSÁG.


- Ejha! – álmélkodott Tapsi Lajkó, amikor elolvasta a plakátot. – Hallod, Miska? – fordult a pajtásához. – A legsikerültebb tojást malomkerék-nagyságú káposztafejjel jutalmazzák!

- Hallom, hallom – bólogatott Makmak Miska.

- Nevezzünk be mi is a versenyre! – indítványozta Tapsi Lajkó.

- Hát nevezzünk!

- Az ám! De valami nagyszerű ötlet kéne!

- Úgy bizony!

- Hopp! – rikkantott fel ekkor Tapsi Lajkó. – Kitaláltam valamit: fessünk virágokat a tojásokra!

- Virágokat?! – meresztett nagy szemeket Makmak Miska.

- Hát persze! Virágokat! Ez teljesen eredeti ötlet! – lelkendezett Tapsi Lajkó. – Virágos tojásokról még sosem hallottam.

- Én sem – ismerte be Makmak Miska.

- Fogjunk hát nyomban hozzá a festéshez!

- A legelső tojásra harmatos rózsaszálat pingálok! – jelentette ki Tapsi Lajkó, mihelyt hazaértek és előszedték az ecsetet meg a festékesbögréket.

- - Jó! – egyezett bele Makmak Miska, és az ecsetet bemártotta a piros festékbe.

- Így ni! – mondta elégedetten Tapsi Lajkó, amikor elkészült a rózsával.

- Most még szárat festek neki – két levélkével! … Addsza a zöld festéket!

- Máris adom! – készségeskedett Makmak Miska, és a zöldfestékes bögre után nyúlt. – Azazhogy mégsem … Sajnos, nincs zöld festékünk! Kifogyott! – motyogott szomorúan.

- Micsoda-a-a-a? Kifogyott a zöld festék?! – ijedt meg Tapsi Lajkó.

- Egy csepp sincs a bögrében!

- Akkor hogyan fessek szárat a rózsának? Nem mondanád meg?! – fortyant fel Tapsi Lajkó.

- Nem tudom – nyögte Makmak Miska.

- Telefonálnunk kell a festékgyárba, hogy küldjenek sürgősen zöld festéket … Irány a posta! – pattant fel Tapsi Lajkó.

- Halló! Tarkabarka Festékgyár?! – lihegett bele a kagylóba a futástól kifulladva.

- Igen! Itt a Tarkabarka Festékgyár beszél!

- Küldjenek kérem sürgősen egy bögre zöld festéket Tapsi Lajkó címére a Kerekerdőbe …

- Sajnos, egy szemernyi zöld festékünk sincs raktáron – hallatszott akkor a kagylóból. Egy jó tanáccsal azonban szolgálhatunk: keverjen a krrk-krk-katt festékhez krrrk-katt festéket, és olyan szép zöld színt nyer, hogy no!

- Halló! Halló! Ismételje meg, kérem, amit mondott, mert recsegett a készülék! – kiáltott bele Tapsi Lajkó izgatottan a kagylóba.

Akkor azonban nagyot kattant valami, és a telefon elnémult.

- Letette – dadogta Tapsi Lajkó kétségbeesve. – Csak annyit hallottam, hogy valamilyen festéket kell keverni valamilyen festékhez, és szép zöld színt nyerek.

- Akkor nincs más hátra, minthogy végigpróbáljuk valamennyi festéket – csillant fel Makmak Miska szemecskéje.

- Mondasz valamit! – rikkantott fel erre Tapsi Lajkó. – Futás haza!

Otthon legelőször is piros festéket kevertek a sárgához, és narancsszínt kapta. Aztán kékkel elegyítették a pirosat, aztán lila színt nyertek. Majd a piros festékhez kevertek fehéret, és az eredmény rózsaszín lett. Végül a fehérrel és a feketével próbálkoztak, zöld helyett azonban hamuszürkét kaptak.

Már egészen elszontyolodtak, amikor Makmak Miskának mentőötlete támadt.

- Te Lajkó! – kiáltott fel izgatottan. – A sárgához még nem kevertünk kék festéket!

- Az ám! – kapott a fejéhez Tapsi Lajkó, és kék meg sárga festéket löttyintett hirtelen egy tálacskába, majd amikor az ecsetjét végighúzta egy hófehér tojáson, nagyot ugrott örömében:

- Hurrá!!! Megvan a zöld festék! – és nyomban nekilátott, hogy megfesse a piros rózsa hiányzó szárát és levélkéit.

De pingált még a tojásokra másféle virágokat, kék nefelejcset, lila orgonaágat, és olyan gyönyörűre sikerült valamennyi, hogy cseppet sem csodálkoznék, ha a versenybizottság neki ítélné oda a malomkerék-nagyságú káposztafejet

2015. április 3., péntek

Döbrentey Ildikó: Húsvéti mese

Hol volt, hol nem, a Zsámbék melletti zsombékos réten élt három festőnyúl: Sára, Karcsi és Piroska. Sára sárga festőköpenyben sárga tojásokat festett, Karcsi kék köpenyben kékeket, Piroska piros köpenyben pirosakat.

Szorgalmasan dolgoztak, mert közeledett a húsvét. A zsámbéki tyúkok, nehogy odalegyen a becsület, kosárszám hordták nekik a tojást. A tyúkok mögött naposcsibék masíroztak. Apró csőrükkel ők is tojásokat görgettek.

A festőnyulak meg festettek, festettek és festettek.

Lassan az egész rét megtelt száradó színes tojásokkal. Minden állat gyönyörködve nézte. A zsombékok alól békák bámulták boldogan, a füvek hegyéről csigák lesték lelkesen, az ég tetejéről röpködő madarak számlálták önfeledten.

– Hess innen! – kergette Sára a kíváncsiskodókat. – Meg ne lássam, hogy valamelyiktek hozzáér a tojásokhoz!

Nem is esett baja egyetlen tojásnak sem. Rendben ment minden – egészen addig, amíg Piroska csuklani nem kezdett.

Úgy kezdődött, hogy Piroska elmerülten dolgozott. Egyszer csak megállt a kezében az ecset, annyit mondott, hogy: – Hukk! – és egy nagyot ugrott. Aztán visszahuppant, és akkor azt lehetett hallani, hogy: RECCS!

– Jaj, oda egy tojás! Egy szép piros tojás! – jajveszékelt Sára. Karcsi döbbenten hallgatott.

Piroska mondani akart valamit, de csak annyit tudott szólni, hogy: – Hukk! – és ugrott egy újabbat. Megint visszahuppant, és megint csak azt lehetett hallani, hogy: RECCS!

Aztán megint: – Hukk! – és megint: RECCS! És: – Hukk! – és: RECCS!

– Állítsd meg, Karcsikám! – könyörgött Sára. – Csinálj már valamit!

Karcsi rohant, és hozta Nyúl doktort.

A doktor máris vizsgálta volna Piroskát:

– Semmi baj, mondd szépen, hogy: – Á! – ám Piroska egyre ugrált. Szegény doktor kénytelen volt együtt szökdécselni vele. Mikor Piroska azt mondta, hogy: – Hukk! – arra mind a ketten felugrottak. A levegőben a doktor megnézte Piroska torkát: – Semmi baj, mondd szépen, hogy: – Á! – Aztán mind a ketten visszahuppantak: RECCS-RECCS! RECCS-RECCS!

– Semmi baj – lihegte a doktor. – Csak egy kis csuklás! – és elszelelt.

Piroska meg folytatta: – Hukk! – RECCS!... – Hukk! – RECCS!...

– Jaj nekünk, nem marad tojás! – siránkozott Sára. – Ilyen szégyent! Csinálj valamit, Karcsikám!

Karcsi a homlokára csapott: – Sót ide! – mert a nagymamájától hallotta egyszer, hogy a só jó a csuklás ellen.

– És citromot ide! – kapott észbe Sára is, mert a dédmamájától hallotta, hogy a citrom jó a csuklás ellen.

Karcsi elfutott a zsámbéki öregtemplomhoz. A harangozótól kapott egy kis sót. Fordult, és nyargalt vissza máris a zsombékos rétre.

Sára elrobogott a zsámbéki Lámpamúzeumba. A gondnoknénitől kapott egy fél citromot. Rohant vissza ő is Piroskához.

Piroska megnyalta a sót, és csak annyit mondott, hogy: – Hukk! – majd ugrott egyet: RECCS!

Aztán megkóstolta a citromot, és megint csak annyit mondott, hogy: – Hukk! – és megint ugrott egyet: RECCS!

– Ó, egek! – keseredett el Sára.

– Végünk van! – jelentette ki Karcsi.

Arra sompolygott a róka. Megérezte a nyúlszagot. Elrejtőzött a bokrok között, és bajszát nyalogatva figyelt.

– Melyik nyulat szeressem a három közül?... A kéket?... Az túl izmos! A pirosat?... Az túl ugrálós! A sárgát?... Az az ijedtségtől egészen elgyöngült... Az jó lesz! – és kúszni kezdett Sára felé.

– Sára éppen könyörgőre fogta a dolgot: – Állj meg, állj meg, Piroskám! – Állj meg, mert megesz a szégyen!

– Miért a szégyen? Inkább majd én! – vigyorodott el a róka. Abban a pillanatban Piroska minden addiginál magasabbra ugrott és meglátta a rejtőzködő ravaszdit.

– Róka! Róka! – kiáltotta, és az ijedségtől menten elállt a csuklása.

– Menekülni! – kiáltotta Karcsi, mire mindhárman futni kezdtek. Zsámbék felé vették az irányt.

A róka nem merte a városig követni őket, mert félt, hogy a zsámbéki polgárok kiporolják a bundáját.

– Illa berek, nádak erek, legjobb, hogyha hazamegyek! – gondolta, és sebtében eltakarodott.

Sára, Karcsi, a zsámbéki tyúkok meg a naposcsibék akkor vállukra ültették Piroskát, és úgy vitték vissza a zsombékos rétre, mint a nap hősét. Piroska már nem csuklott, csak örömében szipogott egy kicsit.

Ha a Zsámbék melletti zsombékos réten jártok, különösen húsvét táján, nézzetek jól körül: talán meglátjátok a három festőnyulat. De óvatosan keresgéljetek, nehogy egy száradó színes tojásra lépjetek!


2015. március 18., szerda

Március 15-ei mondóka

Lovon járok, huszár lettem,
A fejemre csákót tettem;
Feszül rajtam nadrág, mente;
Nincs is szebb a regimentbe.

2015. március 6., péntek

Matos Maja: Madáretető

Építettem egy kis házat.
Minden madár ki-bejárhat.
Jönnek is a kis cinegék,
Hogy a magot mind kiegyék.

Szórtam belé napraforgót,
Nem is csuktam be az ajtót.
Tárva, nyitva vendéget vár,
Ahány madár, mind idejár.

Ázva, fázva bekopognak,
Ablakomban toporognak.
Csipegetnek, eszegetnek,
Jóllakottan tovább mennek.

2015. február 19., csütörtök

Zelk Zoltán: A bútorok lázadása

Minek is tagadjuk, haszontalan lurkó volt Peti. Nem használt a szép szó, mindig csínyeken törte a fejét. Az iskolában ákombákomokkal rajzolta tele a táblát, papírgolyókkal dobálta társait óra közben – de nem is győzném felsorolni, mi minden rosszat követett el. Éppen ilyen haszontalan volt odahaza is, s egyszer, amikor fűrészporral töltötte meg nagyapa pipáját, elhatározták szülei, hogy most már aztán szigorúan megbüntetik.

Minden vasárnap, ebéd után sétálni vitték Petit, de most otthonhagyták. Megmondták neki, ha nem javul meg, többé sosem viszik magukkal – és rázárták az ajtót.

No hiszen, lett is erre sírás, de hát az ajtót csak kulccsal lehet kinyitni, nem pedig rossz fiúk zokogásával. Kulcsa pedig nem volt Petinek. Erre dühében a nagy ébenfa asztalt kezdte rugdosni. De ijedten abbahagyta, mert recsegve-ropogva megszólalt az asztal:

– Miért rugdalsz engem? Hát bántottalak én téged?

Hogy még nagyobb legyen Peti ijedtsége, hirtelen megszólalt a szekrény is:

– Bizony, engem is végigkarcolt a múlt héten egy üvegcseréppel, még most se hegedt be a karcolás nyoma.

Úgy látszik, az ablakkal se volt minden rendjén, mert Peti arra pislogott. Kisvártatva el is kezdte az ablak a szidást:

– Énrólam meg mind leszedte a gittet, és most örök remegés az életem. Attól félek, hogy az első szél az utcára repít.

Képzelhetitek, hogy megijedt ez a haszontalan Peti. Sohase hitte volna, hogy a bútorok beszélni tudjanak, de ha már így van, akkor talán még meg is verhetik! Könyörögni akart már, és minden jót megígérni, mikor az ágy is nyikorogni kezdett, és kiáltozott:

– No, ha te ilyen rosszcsont vagy, akkor nem engedem, hogy belém feküdj! Aludj a díványon!

– Már hogy aludna rajtam! – pattantak mérgesen a díványrugók –, még közelembe se jöjjön az a haszontalan! A földön van az ilyennek a helye!

– Engedelmet kérek – mondta csendesen a padló –, épp elég baj az nekem, ha rajtam lépked, nemhogy még aludjon is!

– Hát akkor nincs más hátra, kint fog aludni az udvaron! – mondta az asztal, mire a többiek is így kiáltottak:

– Ott, ott, az udvaron!

Az asztal volt a legöregebb és a legbölcsebb a bútorok között, még a szekrénynél is tekintélyesebb, így hát amit ő mondott, azt valamennyien helyeselték.

Peti ott szepegett a sarokban, szólni próbált, de hiába szólott, oly nagy volt a lárma, hogy ő maga is alig hallotta a hangját. Ahány bútor volt a szobában, mind recsegett, nyikorgott, ropogott: versenyt szidták Petit!

Szerencséjére kinyílt az ajtó, hazajöttek Peti szülei. Őket pedig annyira tisztelték a bútorok, hogy abbahagyták a szidást, veszekedést. De nem folytatták másnap sem, amikor Peti megint egyedül maradt otthon. Mert úgy megijedt a bútorok fenyegetődzésétől, hogy még arra is vigyázott, hogy könyökével se érjen többé a szekrényhez vagy az ágyhoz. Így aztán még ma is a legjobb barátságban él a bölcs öreg asztallal, a kis hokedlivel és a még kisebb sámlival.

2015. február 7., szombat

Pápai Ildikó: Tavaszköszöntő

Februárban, farsang felé
elkergetjük a telet,
bár szép volt a nagykarácsony,
fáztunk éppen eleget,
kérünk egy kis meleget!

Jelmezt öltünk, síppal-dobbal
lármázunk egy keveset,
hogy a hosszú, szürke álom
érjen véget, ha lehet,
s ne hozzon több hideget.

Így várjuk a langyos tavaszt
számláljuk a perceket,
reggel-este, napról-napra,
a kedvünk is kedvesebb,
ha az égbolt derűsebb.

Tarbay Ede: Farsangi maskarák

Három lyukas,
vicsori-fogas
kivájt bélű sárgatök:
mi volnánk az ördögök.

Három fehér,
tollas, pucér,
inges, réklis szárnyasok:
mi lennénk az angyalok.

Azt kívánjuk:
este, reggel,
vidám kedvvel
feküdjenek, keljenek
e házban az emberek.

Fazekakban
pulyka, kappan,
mindenféle jó főjön,
kéményük is füstöljön.

 Kolbász, sonka,
csülök, borda,
diós, mákos, mind jöhet.
Itt a zsákunk,
töltsétek meg!

Péter Erika: Gombóc bohóc

Gombóc bohóc vigyorog,
pingpong orra fintorog.
Buggyos nadrágot visel,
jó nagy cipőt, pertlivel.

Bő kabátján foltzsebek,
Meglepetést rejtenek.
Kockás rajta a ruha,
piros kóc a frizura.

Fején pomponos kalap,
bukfenc közben fenn marad.
Tótágast áll, kézen jár,
résen légy, mert megtréfál!

Péter Erika: Farsangi örömök

Vízkereszttől
negyven napig
Mulatoznánk pirkadatig!
Farsang faggyal érkezett,
Tánccal temettük a telet.
Farsang fánkja illatozik,
Orrunk, gyomrunk vágyakozik.
Nagyböjt előtt
"farsang farka",
Hacacáré három napra!
Kövércsütörtökre már
Véget ér a karnevál.
Nagyböjt után fogyókúra,
Jövőre meg kezdjük újra!

2015. február 3., kedd

Huncutka

(Mayer Klára meséje, átdolgozta Mészöly Miklós)

Huncutkát, a mókust, mindenki ismeri az erdőben. Villámgyorsan ugrál fáról fára, szép vörös bundája csak úgy villog a zöld lombok között.
Hogy ti is megismerjétek, bemutatom nektek.
Huncutka se nem nagy, se nem kicsi, akkora,' mint egy kiscica. Csak éppen hogy egészen másmilyen, mint a kis- cica. A szeme pici, fényes és fekete, akár a cipőgomb. De annál nagyobb a bozontos farka. Ha akarná, kényelmesen be is takarózhatnék vele. A mókusok mind ilyenek.
De Huncutka különösképpen arról híres, hogy az ő farka a legbozontosabb, és arról, hogy — ezt már a nevéből is sejthetitek — ő a legcsintalanabb.
Az étvágya azonban még a huncutságánál is nagyobb.
Legszívesebben olyan diófán laknék, amelyiken télen- nyáron szüntelen terem a dió. De hát ilyen fára sehol sem akadt még, pedig bejárta már az egész erdőt.
Egyszer elmerészkedett az erdőszélre is.
Ott aztán nagyot dobbant a szíve: kicsi faházat pillantott meg, s a ház kertjében három hatalmas diófát, három gyönyörű mogyoróbokrot.
Huncutka nem volt irigy — nyomban visszasietett a társaihoz és elmesélte a nagy újságot:
— Megtaláltam! Megtaláltam! — harsogta messziről.
— Micsodát? — kérdezték a pajtásai.
— Hát az örökké-termő fát!
— Olyan nincs — mondta a legöregebb mókus.
— Pedig van — nevetett Huncutka. — Nem is egy, hanem sok.
— Hol? Hol? — faggatták kíváncsian.
— Az erdőszélen, a patakon túl, a kerítésen túl, egy ház mellett. Annyi mogyoró meg dió van ott, hogy a fogunk elvásik, amire feltörjük.
A mókusok egyszeribe elszontyolodtak.
— Oda mi nem megyünk — mondták. — És jobb lesz, ha te sem mész. Ember lakik ott, az embernek pedig puskája van.
— Gyávák vagytok! — szólt hetykén Huncutka, s mint egy igazi mókus-hőshöz illik, meglengette a farkát. — Ha nem jöttök, megyek magam!
És fogta magát, visszasietett az erdőszélre, belopódzott a kertbe. Persze, óvatosan, hogy senki meg ne lássa. Szerencsére senki nem járt a kertben. Igaz ugyan, hogy a kémény füstölt — de ki ijed meg egy kis kósza füsttől? Huncutka nem.
Előbb a diófákon lakmározott jóétvággyal, aztán a mogyoróbokrokon. Ügy jóllakott, mint a duda. Csupán csak egy baj volt: szörnyen megszomjazott utána.
Nézegette, hol ihatnék egy kortyocska vizet. A kert végében észrevett egy kutat.
Lopva odasurrant — de az itatóvályú üres volt. Huncutka meg egyre szomjasabb. Végül felkapaszkodott a kút oldalára, és belekandikált a vödörbe: az éppen tele volt! Csak rá kellett ugorni a szélére és egy jót kortyolni belőle.
Csakhogy...
A vödör lánca akkorát csikordult, mintha legalábbis puska csattant volna.
Huncutka egy szempillantás alatt visszakúszott a fára. Ott kezdte tapogatni magát, hogy él-e még. Hát élni élt... de úgy reszketett, mint a kocsonya.
Hát még, mikor a házikó ajtaja is kinyílt! Akkor már mozdulni sem mert, csak a szemét hunyta be, hogy inkább ne is lássa:
De vajon micsodát? Mit gondoltok, ki lépett ki az ajtón?
Egy kisfiú.
Se nem nagy, se nem kicsi — éppen akkora, mint ti. Ferkónak hívták. Ö lakott a faházikóban a nagymamájával; minden évben ott nyaralt, míg csak be nem köszöntött a rossz idő.
Most éppen lepkevadászatra indult. De alig lépett párat, hirtelen megállt.
— Nagyanyó! — kiáltotta. — Valaki jár itt... mozog a kútvödör!
Nagyanyó kinézett a konyhaajtón.
— Ugyan már, ki járna itt? — csóválta a fejét. — Bizonyosan egy szomjas kismadár ivott belőle.
Ferkót azonban tovább furdalta a kíváncsiság: egy kismadár nem tudja megbillenteni a vödröt, itt valami más titok lappang!
És elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Csendben leült az egyik diófa alá, elkezdett fülelni.
Egyszer csak halk reccsenést hallott.
Gyorsan felnézett a fára — s hát, ki ül ott? Huncutka. De olyan nyugodtan ám, mintha az előbb meg sem ijedt volna. Mert — hogy igazat szóljunk — előbb csak a félszemét hunyta be, a másikkal mindent jól látott. Így azt is, hogy a kisfiúnál nincsen puska — akkor pedig nagy baj nem lehet. Így aztán békésen tovább falatozott.
Ferkó még soha nem látott ilyen közelről mókust. S most egyszeribe úgy szerette volna ölbe venni, megsimogatni ... Igen, igen, mi lenne, ha egyszer megsimogatná a bozontos, vörös farkát? De hogyan? Hogy szelídítse meg? Barátságosan megszólította:
Mókuska, mókuska,
Jer velem a házunkba!
Huncutkának tetszett a szíves fogadtatás. Már-már azon gondolkozott, hogy lejjebb kúszik, a kisfiú feje fölé — mikor a ház mögül hirtelen egy rettentő nagy fehér kutya szaladt elő és ugatni kezdett.
Burkus volt, Ferkó legjobb barátja.
De ezt Huncutka nem tudta.
Rémületében még a félig elrágott diót is kiejtette a szájából — aztán uzsgyi, elillant.
Ferkó sokáig nézett utána.
— Ezt se látjuk többé... — sóhajtotta szomorúan.
És a hűséges Burkus együtt búsult vele. Hiszen nem akart ő rosszat, csak örömében ugatott. De ezt már nem volt kinek megmagyarázni.
Ettől fogva Ferkó szüntelen Huncutkát leste. De hiába, nem jött az se másnap, se harmadnap, még egy hét múlva sem. Egy reggel aztán így szólt nagyanyó:
— No galambom, ma leverjük a diót. leszedjük a mogyorót. Szépen zsákba rakjuk, eltesszük télire.
És estére már egyetlen fán, egyetlen bokron se volt gyümölcs. Csak a sok levél barnult rajtuk; hiszen őszre járt, hűvösödtek az esték.
De Ferkó ezután sem feledkezett meg Huncutkáról. Vajon hol lehet most? — találgatta. — A rengeteg erdő melyik odújában? 
Egyszer kint üldögélt a kertben, és azt számolgatta: hány nap még a nyaralás?
S ahány nap volt hátra, annyi szem diót rakott maga elé a fűbe. Hirtelen halk ropogást hallott a feje fölött.
Huncutka volt az.
Ferkó majdnem felrikkantott örömében — de aztán mégse szólt.
Ott hagyta a fűben a diót, maga meg csendben eloldalgott. A tornác párkánya mögül figyelte': vajon most mit csinál Huncutka? Hát, úgy látszik, visszatért a bátorsága, mert nyomban leugrott a fűbe és törögetni kezdte a finom csemegét.
Aztán uzsgyi — visszairamodott az erdőbe.
De másnap megint visszajött. Most már nem is keresgélt az üres fákon — mindjárt a fűbe huppant le, s megint csak jóllakott. Így etette Ferkó Huncutkát napokon keresztül.
Csak nagyanyó nem értette sehogy: mért fogy a dió? És így szólt Ferkóhoz:
— Aki nyáron sokat eszik, télen nem eszik ám! — mondta. Ferkó elvörösödött. Nem torkosságból csente a diót, de azért mégiscsak csente.
És zavarában így motyogott:
— Reggel mindent megtud, nagyanyó, csak addig tessék várni. És másnap reggel nagyanyó bújt el a tornác kerítése mögött.
Azt hitte, nem jól lát a két öreg szemével!
A diófa alatt együtt falatozott Huncutka és Ferkó, mint két igazi jóbarát!
Fele diót a mókus ette meg, másik felét az ö ördöngös unokája!
— Ez aztán csuda... — ámuldozott nagyanyó; és azontúl ő mérte ki reggelenként a diót Huncutkának. Mert most már mindennapos vendég volt a kertben, együtt hancúrozott Ferkóval, még a vállára is felült.
Éppen csak Burkussal nem tudott sehogy se megbékülni. Ha csak közeledett feléje, felugrott a fára.
Egy nap ez is megváltozott.
Éppen a kútnál itatta Ferkó Huncutkát, amikor hirtelen szélvihar kerekedett, s megeredt az eső. Hideg, őszi eső — nem jó ilyenkor bőrig ázni. Ferkó rohant is mindjárt a szobájába, onnan kiáltozott Huncutkának:
— Gyere .. . gyere! Idebent jó meleg van!
Huncutka gondolt egy nagyot — beugrott az ablakon.
S kit talált odabent? — Burkust.
Elállt a lélegzete. Most bizony nemcsak a félszemét hunyta le, hanem mind a kettőt, mint aki elkészült rá: ez a nagy, fehér szörnyeteg most biztos megeszi...
De lám ... egyszer csak valami jó meleget érez a feje búbján! Burkus kutya nyalogatja barátságosan az ő ázott, vörös bundáját.
— No látod! — nevetett Ferkó. — Nem bánt a Burkus, ő is szeret téged. Most majd hárman leszünk jóbarátok!
S addig abba se hagyták a hancúrozást, amíg el nem állt az eső. Huncutka nem tudott betelni a sok látnivalóval. Ilyen nagy odút — mint a Ferkó szobája — még sohasem látott. Minden új volt benne és csodálatos. Különösen a lámpa tetszett meg Huncutkának. Ha ráugrott, úgy hintázott rajta, mint egy hajlékony faágon. Aztán a függöny az ablakon. Egy-kettŐre beletekerte magát, aztán megint kigöngyölte. Nagyszerű mulatság volt. Végül már Burkus hátára is fölmerészkedett, azon lovagolt.
Közben elállt az eső, de a nap mégsem sütött ki. Éppen beesteledett. Huncutka tanácstalanul pislogott ki a sötétbe, nem tudta, mitévő legyen. Ferkónak jó ötlete támadt.
— Tudod mit, mókuska? Ne menj most már sehová, aludj itt nálam.
S mindjárt ki is húzta az egyik szekrényfiókot, puha kendővel kibélelte, oda bújtatta Huncutkát. Persze, egy kicsi rést azért hagyott, hogy a mókuska kedvére ki-be- ugrálhasson.
Másnap Ferkó arra ébredt, hogy valami az orrát csiklandozza.
Huncutka ült az ágya szélén és ébresztgette.
— Úgy! Úgy! — mondta nagyanyó, aki éppen belépett az ajtón.
— Most már igazán ideje fölkelni.
És letette a reggelit az asztalra. Ferkónak egy bögre tejet, Huncutkának egy tányér diót, mogyorót, Burkus az ablak alatt ropogtatta a csontot, s időnként be-bedugta fejét az ablakon. így élt a három jóbarát kerek egy hétig.
Akkor hirtelen megváltozott az idő: hideg szelek fújtak, egész nap esett az eső. Ez már igazi ősz volt. Most már vége volt a nyaralásnak.
Nagyanyó csomagolni kezdett. És Ferkó is becsomagolta a nyáron gyűjtött kincseket: a színes kavicsokat, az erdőn talált fácántojásokat és egy gyönyörű nádbuzogányt. De a szíve mégis szomorú volt: Huncutkát nem vihette magával ...
De hát mit is csinálna Huncutka a villamosok és autók között, fák meg bokrok nélkül? Mit csinálna mókus pajtásai nélkül? Ferkó búcsúzóul megsimogatta Huncutkát, Burkus megnyalogatta a vörös bundáját, nagyanyó egy marék diót adott neki — aztán bezárult a kis ház kapuja.
Huncutka egyedül maradt.
Egyedül a kertben, a kopasz diófán, a hideg szélben, a zuhogó esőben. Mi mást tehetett? Visszament az erdőbe.
Az erdőben a mókusok rég azt hitték már, hogy Huncutka elpusztult valahol, széttépte a vadmacska.
S lám, most egyszerre ráakadtak!
Ott didergett Huncutka egy faágon. Köhögött, prüszkölt ... még sírt is egy kicsit, olyan szerencsétlennek érezte magát. Nagyon is hozzászokott már a kis kényes a meleg szobához, a puha ágyhoz.
A mókusok sietve hazavitték az odújába és felváltva melengették, dörzsölték, hogy meg ne fagyjon. Nem is lett semmi baja Huncutkának, — de azért megfogadta, hogy többé nem megy fiókba lakni, inkább az erdőben él majd, mint a többi mókus.

Csibe-kacsa

(Francia mese nyomán írta Jékely Zoltán)

Tyúkanyó ül, ül a fészkén; le-lehajlik, kotyog-motyog, a csőrével nagy gondosan forgatja maga alatt a hat szép, meleg tojást.
Odamegy hozzá a kakas és így szól:
— Ó, te szegény jó Kotkodács! Már vagy húsz napja kotlasz itt; alig eszel, alig iszol valamit; hoztam neked egy szem kukoricát! Ezzel már kibírod holnapig; letelik a huszonegy nap, s kikelnek a kiscsibék.
Még egy kicsit karácsolt neki, aztán mint ki jól végezte dolgát, kibillegett az udvarra.
Másnap reggel csakugyan kibújt a tojásból öt pelyhes kiscsibe. Gyönyörködött is bennük Kotkodács anyó; kotyogott- motyogott hozzájuk s a csibék is jókedvűen csipogtak: pi-pi-pi!
De a hatodik tojásból nem bújt ki semmi.
— Hogy-hogy-hogy? — ijedezett Kotkodács anyó; a kakas meghallotta s bebillegett.
Nézik, nézik, forgatják, hengergetik a tojást, míg — lássatok csodát — hirtelen kettéesik, s kibújik belőle valami csodabogár. Sárga mint a kikirics, nagy feje borzas, lába s csőre széles, mint a lábát s azt mondja: háp-háp-háp!
— Hát ez mi, micsoda? — néztek egymásra s dühösen kotyogtak-káráltak felette. Aztán a kakas nagy mérgesen kirohant, hátra se nézett.
A furcsa kis jövevényt elnevezték Csibe-Kacsának, mert kacsára hasonlított. Az öt csibe csúfolta, csípte, ahol érte. Kotkodács anyó rá se nézett. Soha egy jó szót, egy zabszemet sem adott neki, mindent a csibék kaptak. A kakas meg a fejebúbjára koppintott, amikor csak tehette.
Búsult is eleget szegény Csibe-Kacsa. Elbújt a nagy fűben, hogy senki se lássa.
— Háp-háp-háp — siránkozott, s csak úgy patakzott a könnye. Bezzeg az öt csibe boldogan jött-ment Kotkodács anyóval, alig győzték szedegetni a sok jó falatot.
Egy szép napon elindultak a vízimalom felé, mert ott mindig találtak elszórt búzaszemet. Csibe-Kacsa messziről totyogott utánuk. Hát egyszer csak nagy fekete madár jelent meg az égen, s az öt csibét Kotkodács anyó mindjárt a nagy szárnya alá vette. Futott, futott Csibe-Kacsa, hogy csak úgy dülöngélt bele, fejét bedugta Kotkodács anyó farka alá és addig mocorgott, esetlenkedett, amíg a Kánya — mert az volt a nagy fekete madár — fel nem figyelt mindannyiukra.
— Vigyen el a kánya! — mondta mérgében Kotkodács anyó, s csak a csibékkel törődött.
Csibe-Kacsa rémületében beugrott a patakba, s elbújt a sásban.
A kánya meg keringett egy darabig a fejük felett, aztán elrepült.
De Kotkodács ,anyó még sokáig nem merte kinyitni a szemét, nagy ijedelmében. Amikor végre kinyitotta, s körülnézett, hát sehol sincs Csibe-Kacsa!
— Jaj szegény fejének, tán csak nem vitte el a kánya? Vagy a patakba fulladt? — rémüldözött. Attól félt, hogy Csibe-Kacsa nem tud úszni.
De mit lát? Csibe-Kacsa vígan szeli a hullámokat; ha az úszást megunja, bukfencezik egyet, hogy csak azok a sárga lapát-lábacskái látszanak ki, aztán megint kibukkan, s úszkál, lubickol a patakban, mint egy jókedvű halacska. Nem csoda, hiszen Csibe-Kacsa igazi kacsa volt: kacsatojásból költötte ki véletlenül Kotkodács anyó. Most, hogy úszni látta, már ő is tudta ezt.
— Gyere ki onnan — rikoltotta Kotkodács anyó. — Ha száz kacsa bújt is beléd, azonnal gyere ki onnan!
De annak már rikoltozhatott, vidám hápogással búcsúzott el nevelőanyjától, s eltűnt a túlsó parti sásban.
Beesteledett, s hirtelen megszólaltak a békák. Olyan zenebonát csaptak, hogy Csibe-Kacsa majd megsüketült belé, pedig álmos volt,- aludni szeretett volna. De ki tud aludni ilyen egetverő brekegésben, kuruttyolgatásban?
Kikecmergett hát a partra. A bokrok között már sötétség volt, nagy madarak repdestek. Csibe-Kacsát félelmében a hideg rázta. Egyszer csak mit lát? Két csillogó szem világít rá, két hegyes fül mered felé: a róka! Nagy piros nyelvével szája szélét nyalogatja, ki villan hegyes szemfoga.
— Végem van — sóhajtotta Csibe-Kacsa, s ijedtében már se nem hallott, se nem látott, csak szíve dobogását érezte egész testében.
De hirtelen nagy recsegés-ropogás — a róka elillant, mintha ott sem lett volna. Csibe-Kacsa körülnéz. Hát kiket lát? A gazdasszonya és az öccse, nagy bottal a kezükben legelöl, mögöttük Kotkodács anyó, az öt csibe, s leghátul, nagy bőszen a kakas.
— Itt vagy, te ágrólszakadt! — hajolt föléje a gazdasszonykája.
— Kot-kot-kot! — pityergett örömében Kotkodács anyó.
— Kukurikú! — kurjantott fel a kakas, hogy csak úgy visszhangzott a berek, s hangja megcsuklott a nagy meghatottságtól.
— Pi-pi-pi — csipogtak a csibék s vidáman táncoltak körülötte. Kotkodács anyó kiterjesztette a szárnyát, lekuporodott, s most már Csibe-Kacsát is maga alá vette.
— Háp-háp-háp — hallatszott a meleg tollak alól.
— Kot-kot-kot — kotyogott Kotkodács anyó. — Látom már, kacsa vagy te csőröstül-bőröstül, de hát ha már ki- költöttelek, fel is nevellek. Csak meg ne szökjél többet, mert elkap a róka!
A gazdasszonyka nagy kosarába tette őket, s megindultak hazafelé.
— Kukuriku! Kukuriku! — kurjongatott leghátul a kakas.
— Kurutty-kurutty, brekekekeke — válaszoltak rá a békák. Valahol, a malom táján nagy ugatás, csaholás kezdődött: a kutyák hajtották a rókát.

Baleset az erdőn

(Vidor Miklós meséje)

Nagy, nagy csönd az erdőn, alszik még a szél is, nem zörgeti az ágakat. Aztán egy korai vadmadár-fütty. Valahonnan, távolból felelet rikkan rá.
Harkály kopog a fa kérgén. Odalenn, a gyökerek közt meg fürge gyík cikázik elő. S egyszerre átcsillan a teli lombokon az első éles napsugár. Megvirradt.
Mókus Marci dörzsöli a szemét odafönn az öreg tölgy tetején, nyújtózkodik s átugrik a másik ágra. Ott, a fa odvábán van az éléstára, kikapar egy szem duzzadt makkot, rágcsálni kezdi. Apró szeme villogva néz körül. Eszébe jut, hogy ilyenkor legkellemesebb a friss napocska, hát sebesen lekúszik a tölgyről, kifut az erdőszélre s egy magányosan álló cserfán folytatja a reggelijét. Ott jobban éri a nap, nem fogják el előle a sűrű lombok. Eszeget, és elégedett a világgal.
Hirtelen nehézkes léptek, súlyos csörtetés a bokrok közt. Mókus Marci már tudja, hogy Szaniszló, a vaddisznó is fölkelt s reggeli sétájára indult. Meghúzza magát odafönn az ágon, mert Szaniszlóval jobb nem találkozni. Hatalmaskodó, örök békétlen fickó. Kivált, ha olyan apró legény akad útjába, mint Mókus Marci, az előtt szívesen fitogtatja erejét. Már látni is a félelmetes, jól megtermett alakot, amint magában fújtatva elhalad a bokrok közt s szidja a világot.
Szaniszló már ilyen. Ha véletlenül jókedvűen ébredt is, nem mutatja, mert azt hiszi, ártana a tekintélyének. Maradjon ő csak a mihaszna erdei népség szemében zord, nagy haragú hatalmasság, akkor majd nem mernek komázni vele, mint az alázatos nyúllal, vagy a gyámoltalan kis sünnel.
Mókus Marci hát lapít a magasban. Talán észre se veszi Szaniszló. megy tovább.
Igen ám, de amint odafönn elmélkedik, a síkos makkhéj nem megcsúszik a körme között? S aztán zsupsz le, egyenest a fa alatt elhaladó vaddisznó orrára koppan.
— Mi volt ez? — hördül föl Szaniszló, és kurta nyakát a magasba szegi. Csak úgy reszket méltatlankodó haragjában. — Á, te vagy az? — veszi észre Marcit a levelek közt. — Te mersz velem kikötni? Onnan hajigálsz, te gazember? Megállj csak!
Marci egy reszketés. Alig jön ki hang összeszorult torkán: — Szaniszló ... bocsáss meg ... én nem hajigáltalak, csak kipottyant a kezemből egy árva szem makk ...
— Úgy? És épp az orromra, mi? Csúffá akarsz tenni, hogy aztán elhíreszteld mindenfelé, micsoda nagy hős vagy te! Azonnal gyere le, itt a földön légy vitéz!
— Fáj a lábam ... nem bírok lemenni... — nyögi Mókus Marci félénken.
— Csak fölmászni tudtál? Meg hajigálni?
Hiába itt minden szó, kifogás, bocsánatkérés! Szaniszló apró, mélyenülő szeme szikrázik a haragtól, és Mókus Marciban csak úgy didereg a félsz.
— Nem jössz le tüstént? — röffent föl még egyszer Szaniszló, s mikor látja, hogy Marci csak annál jobban odalapul a cserfa törzséhez, fölvillan félelmetes páros agyara.
— Nem jössz gaz fickó? Úgyis jó! — s azzal nekiesik a cser erős gyökérzetének, ássa, furkálja, szaggatja agyarával.
Szegény Marciban elhűl a vér. Ez a méregzsák még a végén kiássa a fát és megtámadja őt! Mit tegyen? Segítségért kiáltson? Ki olyan bolond, hogy Szaniszlóval szembeszálljon? Figyel lefelé, hogy túrja, fúrja a földet a gyökerek alatt a dühöngő ellenség.
Közben jókora földhányás veszi már körül a fát, az erős gyökérszálak kimerednek s Szaniszló nekiszánja magát, hogy leterítse a törzset. Aláilleszti agyarát a karvastagságú, szívós gyökérnek, megfeszül és ... reccs!
Marci csak ennyit hall odafönn, behunyja a szemét, várja, hogy most zuhan el vele a cserfa. De semmi. Csak egy iszonyú ordítás odalenn és Szaniszló a földre borulva üvölt.
Nem a gyökér reccsent ki, hanem a fél agyara. Bőg, jajong, átkozódik, sivalkodik éktelenül.
Nem telik bele két szemhunyorítás, már oda gyűlnek a riadalomra az erdő lakói. Csóválja lompos farkát a róka, hümmög a borz, hegyezi hosszú fülét a nyúl, de meg se nyikkan, úgy tiszteli vergődésében is Szaniszlót.
Csak a vidám rigó rikkantja el magát az ágon.
— Pórul járt a vaddisznó, félagyarú Szaniszló!
— Mi lesz velem? Mi lesz velem? — süvöltözik a földön Szaniszló, s most az egyszer meg se hallja a rigó gúnyolódását.
— Az lesz, hogy tüstént indulsz a fogorvoshoz... — recsegi száraz hangján a megmenekült cserfa alsó ágán himbálódzó harkály.
— Jaj, jaj... Mackó Bandihoz? — rémüldözik Szaniszló. — Nem megyek ...
— Miért ne mennél? Nem a lábad tört ki, csak az agyarad!
Nagy keservesen föltápászkodik hát Szaniszló s indul az erdő keleti végébe, Mackó Bandi barlangi rendelőjébe. Vele tart a jószívű sün, az alázatos nyúl pedig öccsével kettesben hurcolja utánuk a kitörött agyart. A harkály előttük röpül, s óvakodva, a fakoronák között ugrálva követi őket Mókus Marci is. Hiába akarta széttépni az előbb Szaniszló, azért most mégis sajnálja.
Mackó Bandi az egyetlen, akitől még Szaniszló  is fél. Nemcsak most, mikor betegként kocog hozzá, besavanyo dott képpel, de még akkor is tisztelte, mikor agyara teljes pompájában meredt elő a szájából.
Mackó Bandi, derék, öreg doktor. Hosszú ideig tanulta a városban a gyógyító mesterséget, s kampos fogóival, rejtelmes szerszámaival szívesen segít akármelyik erdei betegen. Csak épp az olyan örök verekedő, komisz frátereket nem kedveli, amilyen Szaniszló. Mikor meglátja, összefonja két karját széles, fehérköpenyes mellén.
— No, végre neked is ellátta a bajodat valaki? — bólogat rosszallón. — Ülj be ide, a székbe!
Szaniszló meg se nyikkan, csak lesi riadozva, mi következik most. Közben a betegkísérők elmondják a szigorú doktornak, hogy esett, mint esett, hogy Szaniszló agyara belereccsent a cserfába.
Vizsgálódik, kopogtat sokáig Mackó Bandi, még a pápa- szemét is fölrakja, aztán félrevonul, tanácskozni a másik doktorral, a harkállyal.
— Hát visszaragasztjuk az agyaradat, Szaniszló, most az egyszer még szerencséd volt. Hanem azt megmondom előre: ez a megjavított agyar már nem arra való, hogy verekedj, hadakozz, fákat döntögess vele! — hirdeti ki végül az ítéletet.
Szaniszló hálálkodva röfög. Rá sem ismerni már: mintha egy növendék-bárány lelke költözött volna beléje. S türelmesen, pissz nélkül állja, hogy Mackó Bandi friss fenyőgyantával megragassza, vékony hánccsal odarögzítse a helyére a levált agyarat. Mikor végre elkészült a műtét, reszkető inakkal tápászkodik föl, nem győzi köszöngetni a segítséget.
Mackó Bandi ránéz, szigorún:
— Amíg a gyanta meg nem szárad, addig mást, mint tejbekását nem ehetsz! Megértetted?
S ha elgondoljuk, a csúfságon kívül éppen elég nagy büntetés volt ez Szaniszlónak!