2014. április 4., péntek

Sarkadi Sándor: Katicabogár

Habselyem a rokolyája
Nyitva piros kis kabátja
Tenyeremen vígan sétál
Hét a pöttyöd, szép a röptöd
Szállj el, szállj el, katicabogár.

2014. március 27., csütörtök

Zöldségfélékről szóló mondókák

Piros retek, fehér retek,
szereti azt minden gyerek.

Répa, retek, mogyoró,
ritkán rikkant korán reggel a rigó.

Nyuszi fülét hegyezi,
nagy bajuszát pödöri,
répát eszik rop-rop-rop,
Nagyot ugrik, hopp,hopp,hopp.

Nyuszi, nyuszi, nyulacskám,
ne félj tőlem, nincs puskám.
Nincsen nekem egyebem,
zöld saláta levelem.

Gyékény, gyákány,
Gyün Gyuri bátyám,
Tököt visz a hátán,
Ha nehéz, leteszi,
Ha éhes, megeszi.

Paradicsom, paprika,
Ettől hízik Palkó,
Petrezselyem, karfiol,
Sárgarépa, vadkapor,
Zeller, hagyma, kolompér,
Mégis üres a kondér.

Hagymát eszünk vacsorára,
gumója jó, nem a szára.
Kissé csípős, mégis édes,
attól leszek egészséges.

Paradicsom, padlizsán,
zöldséget falj, kiskomám!

Volt egyszer egy paprika,
Paprikából Jancsika.
Jancsikából kiskirály,
kis királyból tulipán.

2014. március 3., hétfő

Majtényi Erik: Nőnapi köszöntő

Egy szál virág kettő
bársony szirom feslő.
Két szál virág három,
karcsú zsenge száron.

Négy szál virág öt,
zöld levél között.
Minden virág gyönge
szirma édesanyám néked nyit ma.

Erdő-mező bokrétája,
néked virít nők napjára.

Kányádi Sándor: Köszöntő március 8-ra

Tavaszodik, virág nyílik:
hóvirág, ibolya.
Összeszedtem, mit csak leltem,
ebbe a kis csokorba.

Tavaszodik, a hegyekről
patakokba fut a hó.
Soká éljen, édesanyám,
S még száz évet nagyanyó!

Szalai Borbála: Nőnapi üzenet

Mostanában hangosabban
zengenek a cinegék,
nefelejcsszín köntösében
tavaszt ígér már az ég.
S bár a nap még gyéren hinti
melengető sugarát,
fehér bársony ünneplőbe
öltözött a hóvirág.
Kökörcsin is bontja szirmát,
felébredt a tőzike …
Érzik, tudják: itt a tavasz
legkedvesebb ünnepe.
S márciusnak ezen a szép
napsugaras ünnepén
valamennyi pajtásomtól
üzenetet hoztam én.
Tinektek szól, édesanyák,
a nőnapi üzenet:
boldogságot,
békességet,
sok örömet,
hosszú éltet
kíván minden kisgyerek!

2014. március 1., szombat

Zelk Zoltán : Gólymadár, gólyahír

Tudjátok-e, mi a hír?
Kinyílott a gólyahír!
Gólyahír virít a réten,
gólya repül fenn, a légben.

Most jött a tengeren túlról,
Afrikából, messzi útról,
nincs a vállán tarisznyája,
ezért nincs is vacsorája.

No de azért majd csak akad,
hogyha talál egy mocsarat,
szegény békák bánatára
lesz bőséges vacsorája.

Tudjátok-e, mi a hír?
Kinyílott a gólyahír!
A rét mellett, egy kis tóba'
békacombot tart a gólya.

Udud István: A gólya

Én vagyok a Kelep Elek,
kéményeken kelepelek.
Eső esik,
akkor ázom,
békát, szöcskét vacsorázom.

Szalai borbála : A gólya csizmája

Jaj, de csinos,
de szép piros
a gólya csizmája!
Mért megy benne
térdig bele
pocsolyába, sárba?!

Sose bánjad
a csizmámat! -
feleli a gólya.
- Minden este,
szép fényesre,
mosom én a tóban!

Pósa Lajos : Gólya

Gólya, gólya, kelepelő,
De magas a kéménytető!
Szeretem én a magasat,
Belátom a nádas tavat.
Délibábos nagy rónát,
Bólingató vadrózsát.

Palotai Gyöngyvér: Mondóka

Hosszú lábú gólya
Álldogál a tóba!
Csőre ki se látszik,
Békát vacsorázik.

Osvát Erzsébet : Gólya a réten

Tágas réten egymagába,
mintha volna rét királya,
fehértollú gólya lépked -
keres, kutat eleséget
két éhes kis kelepének.
Csőrében a csemegével
nagykevélyen tekint széjjel.
Egy szarkaláb mosolyog
rá kék szemével.

Osvát Erzsébet : Gólya

Kelep! Kelep!
Kelepel egy gólyapár.
Fészkük felé jó falattal
száll, száll, száll.
Három éhes fiókájuk
csőrét tátva,
Gólyamamát, gólyapapát
Hazavárja.

Benedek Elek: Gólya, gólya, gólya

Gólya, gólya, gólya,
Házunknak lakója,
Mondd meg, honnét jöttél?
Ahol soha nincs tél.

Ugye, most itt maradsz,
Többet el sem is hagysz?
Ne hagyd itt fészkedet.
Adunk szállást neked.

Kelep, kelep, kelep,
Jó gyermek, nem lehet,
Én csak úgy élhetek,
Ha szabad lehetek.

Éhes volt az öreg gólya...

Éhes volt az öreg gólya,
békát fogni ment a tóra.
Ám a béka sem volt rest,
Vízbe ugrott egyenest.

Gólya viszi a fiát...

Gólya viszi a fiát,
hol felveszi, hol leteszi,
Viszi, viszi,
itt leteszi, hopp!

Hosszú lábú gólya bácsi...

Hosszú lábú gólya bácsi,
Mit akar kend vacsorálni?

Békahúst, brekeke.
Ejnye, bizony jólesni!

Tessék hát belőle!
Mind elugrik előle.

2014. február 27., csütörtök

Zelk Zoltán: Hóvirág

Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág –
zúzmarás a fán az ág.

Ám télúton egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.

Öröm rezzen ágról ágra:
itt a tavasz nemsokára,
kizöldülnek mind a fák –
Isten hozott, hóvirág!

Gazdag Erzsi: A hóvirág éneke

Kinyílott a hóvirág,
Vidámabb lett a világ …
Itt a tavasz, megy a tél,
Kis magban a csíra kél.
Szikrázik a napsugár,
Nyakát nyújtja a gúnár,
Táncot jár a víz fodra,
Tavaszi szél forgatja.
Itt a tavasz, gyerekek,
Kacagnak a verebek.

Lászlóffy Aladár: Csírázás

A hó alatt, a föld alatt
az idő télen is haladt,
s áprilisban, pirkadatkor
csergőóra vagy egy traktor
olyan zengő lármát csapott:
mind felébredtek a magok.

A hó alatt, a föld alatt
élet vize el nem apadt.
Amikor eljut a vízig,
minden mag dagadtra hízik,
s nyuszifülek mintájára
csíra nő a homlokára.

Kicsi mag a föld alatt...

Kicsi mag a föld alatt Két öklünket egymás felé fordítva összetapasztjuk.
Napsugarat hívogat.
Ha a tavasz közeleg, Az egyik kéz mutatóujjával eljátsszuk a csíra növekedését.
Pici csíra növöget. Másik kezünkkel, ujjainkat lefelé fordítva mutatjuk, hogyan
Kapaszkodik a gyökér, kapaszkodik a gyökér.
Kis növényke fényre ér, A csírából zárt tenyérrel levélke lesz.
Nő a szára, levele, Karunkkal fölfele kúszunk.
Nyújtózkodik fölfele.
Bimbót ringat, szirmot nyit, Nyújtott ujjainkat összezárva bimbót formálunk,
Illatával beborít. azután lassan kinyitjuk tenyerünket, ujjainkat széttárjuk.

Megfogtam egy magocskát...

Megfogtam egy magocskát, ( összecsippentjük az egyik kezünk mutatóujját )
Fúrok neki lyukacskát, ( másik kezünk mutatóujjával lyukat fúrunk magunk elé a földre ) beleteszem, ( beletevés imitálása )
betemetem, ( előbb az egyik aztán a másik kezünkkel betemető mozdulatot végzünk, a „ lyuk” felett )
gereblyézem, ( egyik kezünk ujjait behajlítva végezzük a gereblyéző mozdulatot )
öntözgetem ( öntöző mozdulatok )
Megsüti a napocska.
( két kezünkkel karikát rajzolunk a levegőbe )
Kibújik, ( hüvelyujjunk kibújik az öklünkből felfelé )
nő a szára, ( kinyújtjuk a többi ujjunkat, majd összezárjuk a tenyerünket és virágformára szétnyitjuk )
akkor a szél megfújja, ( ráfújunk a képzeletbeli virágra )
elrepül a magocska. ( ujjainkat mozgatjuk felfelé )

2014. február 25., kedd

Csalimese

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, meg az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani, s amint egyet fordul, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú:
- Nézze, apámuram, nézze, egy kulcsot találtam.
- Az ám, egy kulcs - mondja a szegény ember. - Ejnye, de jó volna, ha egy ládát is találnál hozzá!
Na, ez annyiban maradt.
Tovább szántanak, kettőt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú:
- Nézze, édesapám, megtaláltam a ládát is.
Próbálják a kulcsot, hát jól belétalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurta farkú egerecske.
Ha az egérnek hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Benedek Elek - Többsincs királyfi és más mesék

2014. február 21., péntek

Gárdonyi Géza: Bolond Istók generális

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bolond Istók nevű legény. Egyik nap gondolt egy nagyot, és elhatározta, hogy beáll katonának.

El is ment a kaszárnyába és jelentkezett a főkapitánynál.

- Főkapitányúr! Bolond Istók alázattal jelentkezik katonának.

Be is vették, de harmadnapra hazaeresztették.

Mert mindent fordítva csinált, amit mondtak.

Ha azt mondták: jobbra fordulj! – ő balra fordult.

Ha azt mondták: állj! –akkor ő leült a földre.

Ha azt mondták: előre! – akkor Bolond Istók visszahátrált.

Eleinte pofozgatták, bezárták, koplaltatták. Utóbb aztán megkérdezték tőle, hogy miért csinál mindent fordítva.

- Azért – mondta büszkén Bolond Istók-, hogy az ellenség megzavarodjon.

- Mert ha az ellenség meghallja, hogy nekünk jobbra kell mennünk, akkor ők minden puskával jobbra fognak lőni. De ha és fordítva teszek mindent, akkor az ellenség nem bír követni és összezavarodik.

Ez egyáltalán nem tetszett sem a főkapitánynak, sem pedig a többi katonának.

Ezért hát elküldték.

Gondolta Istók: azért mégis megmutatom, hogy nekem van igazam.

Hazament a falujába és összehívta a cimboráit.

- Csináljunk – mondotta – olyan hadsereget, amilyen még sose volt a világon.

- Én leszek a generális.

Amit én mondok ti mindig fordítva teljesítsétek.

Azzal elkiáltja magát: - kezeket le!

Erre mindenki felemelte a kezét.

- Jobbra nézz! Erre meg mindenki balra nézett

- Előre – mindta Istók! Mindenki hárta felé ment.

Egyszer a főkapitány és a serege Bolond Istók falujában masírozott. Amint meglátták Istók furcsa hadseregét majd megpukkadtak a nevetéstől.

Krúdy Gyula : A törpe trombitás

A Krimóczy huszárszázadnak elesett a trombitása a szabadságharcban. Ilyesmi bizony előfordul máshol is, nemcsak a Krimóczy-huszároknál.
Az öreg Pap János, a marcona őrmester ilyenkor keservesen kiáltott fel:
- Fiúk, huszárok, jobban vigyázzatok magatokra! Még megérem, hogy egymagam maradok az egész dicsőséges századból!
Egyszer éppen a trombitás hiányzott. Hiába szólongatta csata után a nevénél Pap őrmester, a trombitás nem jelentkezett.
- Elment trombitálni, őrmester uram, a túlvilági hadseregbe - jegyezte meg egy vén huszár.
De hát most már azon kellett lenni, hogy hamarosan másik trombitást szerezzenek a huszároknak. A huszár trombitás nélkül félember. A trombitaszó tanítja meg arra, hogy mit kell tennie. Ha rohamra indul, mint a fergeteg, a trombitás fújja hozzá az indulót. Ha meg pihenőre tér este, a trombita mellett hunyja le fáradt szemét. Még a paripák is értik már a trombitajeleket. Hát mármost hol vegyenek alkalmatos trombitást a Krimóczy-huszárok?
Éppen egy rengeteg tölgyfaerdőn haladtak keresztül, amikor a fák közül tülökhangot vitt feléjük a szél. Pap őrmester hallgatta egy darabig a tülökhangot.
- Jól fújja - mondta. Hatalmas tüdejű gyerek lehet. Hozzátok csak ide azt a kondást!
Egy huszár kiugrott a sorból, aztán vitte nagy nevetve az erdőből a disznópásztort. Biz' az furcsa figura volt. Fiatal volt-e, vagy öreg? Ki tudná megmondani? Az arcát benőtte a szőr. Kék inge, gatyája egy gyermeknek is kicsiny lett volna, mert a kondás egy cseppel sem volt nagyobb, mint egy kisebbfajta törpe.
A vén őrmester is mosolygott a bajusza alatt.
- Te fújtad a tülköt? - kérdezte.
- Én hát - felelte hetykén a törpe kondás.
- Hát a huszártrombitát tudnád-e fújni?
- Tudnám hát! Már hogyne tudnám, mikor tudom!
Pap őrmester megcsóválta a fejét. A kis kondás csak körülnézett.
- Hol az a trombita?
Adtak neki egy trombitát. A szájába vette és belefújt. Hej, hogy zendült föl egyszerre az erdő! A huszárparipák kényesen emelgették a lábukat, még a huszárok is vígan mosolyogtak a bajuszuk alatt.
- Így még nem is hallottam fújni - dörmögte az őrmester. - Hogy hívnak, öcsém?
- Vad Marci a nevem.
- No hát, Vad Marci! Akarsz-e huszár lenni?
- Már hogyne akarnék - felelte boldogan a kondás -, mikor akarok! Csak úgy ragyogott az arca a nagy gyönyörűségtől. - Mentem volna már magamtól is, de mindenütt kinevettek. Sehol se kellettem.
- No hát, velünk meglehetsz.
Lenyírták bozontos haját, szakállát. Huszárgúnyát húztak rá. Így lett huszár a törpe disznópásztorból. Hanem hát hiába fújta olyan gyönyörűen Vad Marci a trombitát, azért a huszárok mégis évődtek vele folyton-folyvást. A délceg, szálas legények nagyon lenézték a törpe huszárt. Ahány tréfát elkövettek a világ kezdete óta, azt mind elkövették Vad Marcival. A trombitás pedig búsult, búsult.
- Megálljatok, majd megmutatom én egyszer, hogy ki vagyok!
Egyszer a Felvidéken járt a Krimóczy-huszárok százada. Az előőrsök alkonyatkor azzal tértek vissza, hogy nem lehet továbbmenni, mert az útba eső várost megszállva tartja az ellenség.
- Mennyi az ellenség? - kérdezte Pap János.
- Legalább tízszer annyian vannak, mint mi.
- No, akkor vissza kell fordulnunk.
Éjszakára lepihentek az erdőben. Vad Marci még elfújta nekik trombitáján az esti takarodót, aztán titkon elhagyta az erdőt. Szakadt az eső, zúgott a szél, lován csendesen baktatott a sáros országúton a város felé, ahol az ellenség tanyázott. Mikor pedig a város első házához ért, sarkantyúba kapta lovát, és belefújt a huszártrombitájába. Fújta, teli tüdőből fújta azt az indulót, amellyel a huszárok rohamra szoktak indulni. Végignyargalt a városon, és egy percig sem hagyta abba a zengő trombitálást.
A vaksötét éjszakában riadtan ébredt föl az ellenség.
- Itt vannak a huszárok! - kiabálták mindenfelé.
A trombita pedig recsegett, mintha egy hadseregre való huszár jött volna valahonnan. Az ellenség fejveszetten szaladgált jobbra-balra. Futott mindenki arra, amerre tudott, kifelé a városból.
A törpe trombitás hajnalban azzal költötte fel Pap Jánost:
- Őrmester uram, kitakarodott az ellenség a városból. Menjünk be addig, amíg észre nem veszik a cselfogást.
Így szólt Vad Marci, és elmondta az éjszakai huszárrohamot, amit egymaga rendezett a trombitájával.
A vén őrmester csak megölelte a törpe trombitást.
- Fiúk!- kiáltotta dörgő hangon. - Ne bántsátok többé ezt a gyereket! Aki bántja, vasra veretem! Igazi Krimóczy-huszár ez!

2014. február 13., csütörtök

Mihail Pljackovszkij: Lecke barátságból

Volt egyszer két veréb: Csip és Csirip. Egyszer Csip csomagot kapott a nagymamájától. Egy egész
láda kölest. Csip azonban egy szót sem szólt erről barátjának. „Ha elosztogatom a kölest, nekem
semmi sem marad” – gondolta. Így aztán egyedül csipegette fel. Amikor pedig a ládát kidobta,
néhány szem köles még szét is szóródott a földön. Megtalálta a kölesszemeket Csirip. Be is
csomagolta szépen egy falevélbe, és a kicsiny csomaggal elrepült barátjához, Csiphez.
- Szervusz, Csip! Találtam ma tíz szem kölest. Osztozzunk meg rajta testvériesen!
- Ugyan már… hogy gondolod? – legyintett szárnyával Csip. – Te találtad meg – a tied.
Nyugodtan megeheted egyedül!
- De hiszen barátok vagyunk! – mondta Csirip. – A barátoknak pedig mindenen meg kell
osztozniuk. Vagy talán nincs igazam?
- De persze igazad van – felelte Csirip.
És nagyon elszégyellte magát. Hiszen ő egymaga csipegette fel az egész láda kölest, a barátjának
pedig egy szem nem sok, annyit sem adott. De ha visszautasítja a barátja ajándékát, ezzel
megsérti.
Így Csip elvett öt szem kölest, és így szólt:
- Köszönöm Csirip! A kölest is… meg azt is, hogy leckét adtál nekem barátságból!

Kiss Ottó: Végtelen

A madzagnak két vége van,
de ha összekötöm őket,
akkor a madzagból egy kör lesz,
és a körnek egyetlen vége sincsen,
de úgy is lehet mondani,
hogy a kör végtelen.

És még egy dolog van, ami végtelen,
az pedig az Emese és az én barátságom,
mert mi is összekötöttük a sorsunkat,
és olyan szorosra kötöttük össze,
hogy azt már soha többé nem lehet eloldozni.

Jónás Orsolya: Mese a hóemberről, aki barátokat keresett

Régen történt, egy nagyon zimankós téli napon, az erdő állatai elhatározták, hogy építenek egy hóembert. A medve és a farkas jó nagy pocakot gyúrtak ki a hóból. A nyuszi éléskamrájából kerített egy szép sárgarépát. Ez lett az orra. Róka koma egy piros fazekat hozott. Ez lett a fejfedője. A széncinegék szénnel rakták ki a szemét, száját és a gomblyukakat. Őz mama egy piros sálat és egy régi, rozoga seprűt hozott. Nagyon szép lett a hóember és a kis állatok is megcsodálták a munkájukat. Játszottak vele egy kicsit, és este ki-ki hazament a maga lakhelyére.

A hóember egyedül maradt a sötét éjszakában. Nagyon búsult. A holdfény, rávilágított a hóemberre, és az hirtelen megelevenedett. Elindult, hogy barátokat keressen. Találkozott egy didergő nyuszival.

Azt mondta neki:

- Én egy magányos hóember vagyok, barátot keresek. Leszel a barátom?

A nyuszika így felelt:

- Igen, leszek a barátod.

Elindultak, hogy még több barátra leljenek. Ahogy mentek, mendegéltek, találkoztak egy melegszívű mackóval. Mondja nekik a maci:

- Én egy melegszívű maci vagyok, de a termetem végett mindenki fél tőlem, ezért egy kicsit félek, és magányos vagyok.

- Ne szomorkodj! - mondta a hóember. - Mi éppen új barátokat keresünk. Gyere te is velünk!

Most már hárman mentek tovább. Nem messze találkoztak egy kis kenguruval. Őt is barátjukká fogadták.

Mentek, mendegéltek, és elérkeztek egy fenyves erdőbe. Azt mondta a didergő nyuszi:

- Ha már a fenyvesben vagyunk, játsszunk egy jót!

- Jó játsszunk! - helyeselték a többiek is.

Hógolyóztak, fogócskáztak, bújócskáztak. Jót mulattak. Éppen arra ment a farkas, aki segített az erdő állatainak megépíteni a hóembert. Látta, hogy él a hóember. Szeme, szája elállott a nagy csodálkozástól.

Hazaszaladt, és elújságolta az erdő lakóinak, hogy eleven lett a hóember, amit együtt építettek. Szaladtak az állatok, és ők is játszani kezdtek a hóemberrel.

Így történt, hogy tavaszig, minden éjszaka eleven lett a hóember, és az állatok sokat mókáztak vele. Tavasszal aztán kisütött a napocska, és a hóember olvadni kezdett. Míg végül teljesen elolvadt. A helyén csak a sálja, a piros fazék, a széndarabok, a seprű, és egy fonnyadt sárgarépa maradt.

A kis állatok sajnálták és megsiratták a barátjukat. De a szívükben emléket állítottak a hóembernek, aki mindenkinek az igaz barátja volt.

A repülő teknőc

(Indiai mese a barátságról)

Élt egyszer egy tóban egy teknőc. Odajárt a tóhoz inni két hattyú. Lassacskán a teknőc és a két hattyú megismerkedtek, és mély barátság alakult ki köztük. Nem telt el nap, hogy ne találkoztak volna. Míg nem volt alkalmuk közösen megbeszélni az aznapi dolgokat, nem volt nyugtuk.

Nagy szerencsétlenségükre egyszer úgy telt el egy év, hogy egy csepp eső sem sok, annyi sem esett. Mind a hármójukon úrrá lett az aggódás. Valami megoldáson kezdtek töprengeni. Merthogy a tó bizony ki fog száradni. Találni kellene egy másik tavat.

A teknőc nagyon elgondolkodott, és szomorú hangon szólt a két hattyúhoz:

- Barátaim, ti könnyen találtok másik tavat, ahol szomjatokat olthatjátok. De nekem megpecsételődött a sorsom. Ha nem lesz víz, ahol úszkálhatok, gyorsan el fogok pusztulni.

Erre a két hattyú azt válaszolta:

- Teknőc barátunk, ne aggódj! Keresünk egy tavat, és visszajövünk érted. Valahogy csak elviszünk téged is a tóig!

E szavakat hallva a teknőc kicsit megnyugodott, és búcsút vett a két hattyútól. Másnap a hattyúk egész nap csak repültek, keresték a tavat. Messze jártak, mikor hirtelen megpillantottak egy hatalmas víztükröt. Leszálltak, szomjukat oltották, és vidáman úszkáltak a vízen. Az egész napos repülés fáradalmai egy pillanat alatt eltűntek. Nagy boldogan, kiáltozva, énekelve szálltak visszafelé. Aztán eszükbe jutott a teknőc: hogyan is segíthetnének neki idáig eljutni? Messze van biz' ez a tó. Erre jól elszomorodtak. Aztán elgondolkodtak, és kisütötték a megoldást.

Másnap reggel elmentek a teknőchöz, és elmesélték neki az új tavat. Mondják a teknőcnek:

- Már tudjuk is, hogy hogyan fogunk téged odaszállítani.

- Odaszállítani? Hogyan? - kérdezte a teknőc.

- Fogunk egy botot. Én megtartom a csőrömben az egyik végét, ő a másikat. A közepét neked kell erősen elkapnod a szájaddal. Rá kell harapnod, de ne feledd: út közben nem szabad kinyitnod a szád, nem szabad beszélned, mert lepottyansz! - magyarázták a hattyúk.

Erre mosolyogva válaszolta a teknőc:

- Barátaim, bolondnak néztek? Gondoljátok, hogy repülés közben elengedem a botot?

Ezt hallva megnyugodtak a hattyúk Körülnéztek, és hoztak egy erősnek látszó botot. A közepére ráharapott a teknőc. Az egyik végét az egyik hattyú vette a csőrébe, a másikat a másik, és felrepültek az égbe.

Csak repültek és repültek, míg egy falu fölé nem értek. Látják az emberek a repülő teknőcöt, és nagyon elcsodálkoznak. Látja a teknőc, hogy mindenki őt nézi. Nagyon tetszett ez a teknőcnek. Elöntötte a büszkeség. Nagy büszkeségében elfelejtette a hattyúk intelmét, és megszólalt:

- Látjátok barátaim, mindenki engem néz!

De be sem fejezhette, és már zuhant is lefelé. A két hattyú nagyon elszomorodott. Látták, hogy nincs mit tenni. Keserves sírások közepette érkeztek meg a tóhoz.

A teknőcnek viszont szerencséje volt. A hátára, a páncéljára esett, és egy karcolás sem esett rajta. A falusiak a lábára állították, és elvitték ugyanahhoz a tóhoz, ahol barátai keseregtek a szerencsétlenségen.

Nagyon megörültek egymásnak. A teknőc megígérte, hogy ezentúl mindig hallgat barátai tanácsára. Máig is nagy barátságban élnek.

2014. február 12., szerda

Csoóri Sándor: Mitugrász

Papucs-anyó öreg már,
öregebb, mint hat szandál.

Tipeg, topog, totyorász,
nem húzná föl Mitugrász.

Mitugrásznak csizma kell,
kiverve rézszögekkel.

Dehogy csizma – gólyaláb,
nem adja ő már alább.

Csoóri Sándor: Lekvárcirkusz bohócai

Piros a som,
a csipetke,
dér sógor megcsípte:
kerek kosárba szedjük
marékkal,
lekvárt főzünk
három fazékkal.
Jövőre,
jövőre,
sokat eszünk belőle.
Lekvárbajuszt pödrünk
s nevetünk,
lekvárcirkusz bohócai
mi leszünk,
mi leszünk.

2014. február 9., vasárnap

Gianni Rodari: A csokoládéút



Három kis testvérke, amint egy nap a ré­ten sétálgatott, tükörsima, sötétbarna szí­nű útra bukkant
-          Ház ez miből lehet? - kérdezte az első.
-          Nem fából - mondta a második.
-          Nem is szénből - vélte a harmadik. Az első, hogy megtudja, miből is van
az út, lekuporodott és megnyalta. Csoko­ládéból volt, igen, az egész út csokoládé­ból készült.
Elkezdték enni az utat. Megették egy darabon. Aztán még egy darabon. Köz­ben az út mentén hófehér kilométerkö­vet pillantottak meg. Nem volt az se kő­ből, se betonból, se krétából.
A második testvér megkóstolta, hogy megtudja, miből van a hófehér kilométer­kő. Tejszínhabból volt, finom, édes tej­színhabból.
Ették tovább a csokoládéutat, tejszín­hab kilométerkővel. Leszállt az este, de a három kis testvér még mindig csak ette és ette a csokoládéutat és tejszínhab ki­lométerkövet, míg egyikből se maradt semmi. Nem volt már se csokoládé, se út, se tejszínhab, se kilométerkő.
-          Hol vagyunk? - kérdezte ekkor az első.
-          Valahol - mondta a második.
-          Sehol - mondta a harmadik.
Nem tudták, mitévők legyenek. Szerencséjükre, a mezőről ha­zatérőben arra szekerezett egy parasztbácsika.
-          Majd én hazaviszlek benneteket - mondta. És hazaszekere­zett velük, egészen a házuk kapujáig. Miközben leszálltak, észre­vették, hogy a szekér nincsen se vasból, se fából, se műanyagból. Vajon miből lehet?
A harmadik testvér megkóstolta, hogy megtudja, miből van a szekér. Piskótából volt, piskótatésztából. Se szó, se beszéd, neki­láttak, megették: nem hagytak belőle egy fia kereket, egy árva lőcsöt se.
Sohase volt még ilyen szerencséje a három kis testvérnek. És ki tudja, lesz-e még valaha?



Wass Albert: Mese a tavasz-ébresztő kis cinegéről

Már tudod azt, hogy miképpen keletkezett a tél, mely lefagyasztja az erdő zöldjét, hó alá temeti a mezőket, de azt még nem tudod, ugye, hogy mi okozza a tél végét s a tavasz érkezését? Nos, hadd mondjam el azt is.
Úgy történt ez, hogy amikor az állatok és madarak irigykedése és rosszasága miatt büntetésből az Erdő Angyala elővarázsolta a telet, és a madarak sorra fölkerekedtek és útra keltek, déli, melegebb vidékek felé – kivéve a mátyásmadarat, ugye, aki miatt mindez történt, és aki elég ügyes és élelmes volt ahhoz, hogy megéljen a jég hátán is -, csodálkozva vette észre az Erdő Angyala, hogy még egy másik madár is ott maradt. Egy egészen apró, fekete fejű, kékes-szürke tollazatú kis madárka, akinek cinege volt a neve. Felborzolta tollacskáit a hideg ellen, és ugrált ide, ugrált oda, bokorról bokorra, fáról fára, és éles kis csőrével ügyesen kiszedegette a hideg elől megbúvó pondrókat a fakéreg alól.
- Hát te miért maradtál itt, amikor mindenki más elment? – kérdezte az angyal.
- Mert én szeretem itt, szeretem, szeretem! – csivitelte a kismadár, vidáman.
- Nem félsz a hótól, hidegtől?
- Szeretem itt, szeretem! Ami kukac van, meglelem! – felelte a kismadár.
- S mi a neved? – mosolygott rá az angyal.
- Cinege! Cinege!
- Hát ide figyelj, kis cinege – mondta az angyal, elkomolyodva -, nagy szeretet, s nagy hűség lakozik benned, bármilyen apró is vagy. Jutalmat érdemelsz. Tudod-e, mivel jutalmazlak meg? Rád bízom a tavaszt!
Erre már abbahagyta a kis cinege az ugrándozást
- Hát azt hogyan? – bámult az angyalra.
- Azt úgy – felelte az angyal -, hogy a tavaszt, aki fák gyökere alatt alussza most álmát, semmi egyéb nem ébresztheti föl, csupán egy kis aranycsöngettyűnek a csilingelése. Semmi egyéb, érted? Amíg az a kis aranycsengettyű meg nem szólal, addig hó borít és fagy dermeszt itt mindent. Azt a kis aranycsengettyűt pedig neked kell megkeresned, cinege!
- Keresem én! Keresem én! – csivitelte lelkesen a is cinege. – Csak azt mondd meg, hol keressem?
- Hát ez nem olyan egyszerű ám, kis cinege – mosolygott az angyal -, mivel mindössze egyetlenegy ilyen aranycsengettyű van az egész világon, és azt a hóvirág tündérkéje őrzi. Ő pedig, mint a többi virágtündérkék is mind, bemenekült a tél elől a föld melegébe, hóvirág gyökerébe. Azt kell hát megtalálnod először is, a hóvirág gyökerét. Föl kell ébresztened, hogy előbújjon a föld alól, s a hóvirág tündérkéje csilingelhessen aranycsengettyűjével, és fölébreszthesse a tavaszt. Nem könnyű feladat ez ilyen kis madárnak. elvállalod-e cinege? Rád bízhatom-e a tavaszt?
Tekergette a nyakát a kis cinege a bokor ágán ide-oda, gondolkodott, töprengett, mert bizony nehéz feladatnak látszott, és nagy felelősségnek. Végül aztán mégis csak megrázta tollait vidáman
- Megteszem, megteszem! – csiripelte nekibuzdulva. – Bízd csak reám, megteszem! Megyek is, megyek is, mert szép a tavasz, szeretem!>>
S azzal elindult, hogy megkeresse a hóvirág gyökerét. Szökdelt, ugrált fáról fára, bokorról bokorra.
- Mit csinálsz, bolond madár? – kérdezte a fenyőfa. – Eredj és húzódj be egy meleg odúba, mint mások, megvész az Isten hidege!
- Nem tehetem! Nem tehetem – csivitelte a kis cinege. – Keresek, keresek, kis csengettyűt keresek, hóvirágot keresek!
Azzal ment tovább, ugrált, keresett.
- Bolond madár – mordult rá dideregve a mogyoróbokor -, ne mind ugrálj rajtam, maradj veszteg. Aludni akarok.
- Keresek, keresek, hóvirágot keresek! – csivitelte a cinege. – Keresem, míg meglelem!
- Leled a szemed világát – morgott rosszkedvűen a mogyoróbokor -, nem látod, hogy hó takar mindent? Eridj a dolgodra!
- Odamegyek, odamegyek! – felelte vidáman a cinege. – Az én dolgom a tavasz! Keresem, keresem, ameddig csak meglelem!
Az erdő szélén meglátta a róka. Éhes volt, mert lent a faluban zárva tartotta a tyúkokat a gazda a hó miatt, a mező egerei pedig vackukba húzódtak be, a föld alá.
- Mit csinálsz, te szép kicsi madár? – kérdezte a róka ravaszul.
- Keresek, keresek! – felelte a cinege vidáman. – Aranycsengettyűt keresek!
- Ó, hát ha csak annyi a bajod – mondta a róka -, azon könnyű segíteni. Van nekem csöngettyűm, kölcsön adom neked!
A kis cinege elcsodálkozott.
- Neked is van csengettyűd?
- Van hát. Itt van a nyelvem alatt, látod? Gyere, csöngethetsz vele!
- De az angyal azt mondta, hogy a hóvirág csengettyűjét kell megkeresnem – aggodalmaskodott a cinege -, csak az ébresztheti föl a tavaszt!
- Dehogyis csak az – fondorkodott a róka -, az én csöngettyűm hangosabb, mint a hóvirágé. Gyere, próbáld meg, ha nem hiszed!
Már-már azon volt a kis cinege, hogy leszáll a rókához, és megnézi a nyelve alatt a csengettyűt, amikor a kökénybokorban megszólalt a nyúl.
- Oda ne menj hozzá, kicsi madár! Ravasz a róka, vigyázz! Nincsen őkelmének semmiféle csöngettyűje, csak egy nagy éhes torka!
Megbosszankodott ezen a róka, mert már szinte a szájában érezte a kis madarat.
- Megállj, te semmirevaló nyúl, megbánod ezt még!
Azzal beugrott a kökénybokorba, hogy elkapja a nyúl nyakát. De csak a kökénybokor tüskéi szurkálták össze az orrát, mert a nyúl se volt rest, s uccu, nekiiramodott a hólepte mezőnek. A róka meg utána. Azóta is kergeti, ha közben ki nem fáradt.
A kis cinege pedig ment tovább a maga dolga után. Fáról fára, bokorról bokorra, mert bizony fontos nagy felelősség terhelte, hiszen őrajta múlott az, hogy meddig tart a tél, meddig kell éhezzenek és fázzanak az erdő állatai. Kora reggeltől késő estig ott ugrált, szökdelt fáról fára, bokorról bokorra, nap nap után. Benézett ide, benézett oda, és egyre csivitelte:
- Keresek, keresek! Kis csengettyűt keresek! Hóvirág, hóvirág, merre vagy, hóvirág?
Végül is egy vén erdőszéli tölgyfa megsajnálta.
- Ne keresd a hóvirágot, kicsi madár, hiába keresed! Jég alatt, hó alatt, meg se hallja szavadat!
- Honnan tudod? – kérdezte megütközve a kis cinege.
- Onnan lelkecském – felelte az öreg tölgyfa -, hogy itt alszik a hóvirág alattam. Hó takarja, avar takarja, fekete föld takarja.
- Itt van alattad? – örvendezett a kis cinege. – Hol? Hol?
- Látod azt a ki száraz gallyat a hó tetején? Pontosan ott. De hiába szólítod, úgyse hallja meg.
A kis cinege azért mégis alászállt a hóra, pontosan oda, ahol az a kis száraz gally hevert. Apró kis csőrével húzni, rángatni kezdte a gallyat, míg csak el nem mozdította onnan. Aztán apró kis karmaival kaparni kezdte a fagyott havat, kaparta, kaparta, míg belefájdultak a lábacskái, és még mindig csak alig kaparászta meg a hó tetejét.
Arra jött a szarvas.
- Hát te mit kapirgálod a havat, kismadár? – kérdezte jó szívvel. – Lefagy a lábad, lefagy a szárnyad. Fönt a fákon van a te helyed, nem itt a hóban.
- Fel kell ébresztenem a hóvirágot! – lelkendezett a kis cinege. – Nála van az aranycsengettyű, mely meghozza a tavaszt! Azért próbálom elkaparni a havat, látod, hogy leszállhassak hozzá. a fagyott föld mélyére!
- Hát ha csak ennyi a baj, azon könnyen segíthetünk – mondta a jó szívű szarvas, azzal fölemelte az első lábát, és nagyot kapart vele a havon. Újra kapart egyet, és csak úgy repült csülke alól a hó mindenfele. Még egyet kapart, és már nem is maradt semmi hó azon a helyen, csak fagyott falevél, és a fagyott falevél alatt fagyott fekete föld. Még rá is lehelt a jó szarvas néhányszor a fagyott földre, hadd olvadjon hamarabb.
- Nos, aztán csak várnod kell, míg kibúvik a hóvirág a föld alól – mondta végül is -, többet már én se tehetek.
Azzal elment, ennivalót keresni a fagyott erdőben.
A kis cinege pedig odaszállt a földre, ahonnan a szarvas elkaparta volt a havat, a nagy tölgyfa lábánál.
- Hóvirág! Hóvirág! Ébredj, ébredj, hóvirág! Kikelet! Kikelet! Csengetni kell, kikelet!
S hát, bizony csak addig-addig ugrált, szökdelt, kapirgált és csivitelt ott egyhelyben, amíg egyszerre csak elődugta kis sápadt fejét a föld alól a hóvirág. Álmosan nézett körül.
- Ki ébresztett föl, Ki zavarta meg álmomat? – kérdezte durcásan. – Hiszen még hideg van! Havat látok mindenütt!
- Én ébresztettelek föl, én! – csivitelte vidáman a kis cinege. – Elég volt a télből, elég volt a hidegből! Rázd meg csengettyűdet, szép kicsi hóvirág, hadd legyen tavasz!
- Hát ha már fölébresztettél, kis madár – mondta a hóvirág-tündérke dideregve -, vessünk bizony véget a télnek, szaporán!
Azzal elővette nyakából kis aranycsengettyűjét, és megrázta ügyesen.
- Csiling-csiling! Csiling-csiling!
S lám egyszerre csak ránevetett a nap a hóra, és a hó olvadni kezdett tőle mindenütt! Megmozdult a patak is, széttörte jégbilincsét, csobogni, dalolni kezdett megint, és amerre csak vitte a tavasz hírét, kipattant ott nyomban a füzek selymes barkája. Megelevenedett ám az erdő is! A hóvirág csilingelésére előbb a kis kakasmandinkó dugta elő ügyelve rózsaszín fejét, majd példáját követte a vadjácint, a dongóvirág és odakint a mezőkön a martilapi, a vadbarack és a kökény. De akkor már ott volt a kis pacsirta is, és meghirdette a világnak a tavaszt. Nagy volt az öröm, akkora nagy, hogy a kis cinegéről meg is feledkezett mindenki.
De te nem feledkezel meg róla, ugye?
Hideg téli időben, ha ablakodon kinézel, és meglátsz odakint egy kis, fekete fejű, kékesszürke tollazatú madárkát ide-oda szökdösni a bokrokon, jusson eszedbe, hogy ő az a kis cinege, aki meg kell lelje számodra a tavaszt. Ha jól odafigyelsz, meg is hallod, amint vidáman mondogatja: „Keresek! Keresek! Kis csengettyűt keresek!”
Jól teszed, ha ablakpárkányodon enni is adsz neki, mert bizony nagy felelősséget hordoz ám szegény kis cinege, hiszen őrajta múlik a tavasz! S ha nem kell közben még élelmet is keresnie, hamarabb megleli a hóvirág búvóhelyét, és korábban lesz tavasz megint. Valahányszor szökdösni látod valahol, figyeld meg jól a szavát. Amikor csak azt hajtogatja egyre, hogy „keresek, keresek, keresek!”, akkor még messzire van a tél vége. De amikor azt hallod vidám kis torkából, hogy „kikelet! kikelet! csengetni kell, kikelet!”, akkor tudhatod, hogy a kis cinege már meglelte a hóvirág tündérkéjének rejtekét, és a kis aranycsengettyű hamarosan csilingelni fog valamelyik fa alatt, és téli világodra ráébred a tavasz.
Ha pedig arról kívánnál meggyőződni, hogy igazat meséltem-e: nézd meg jól közelről a hóvirágot, és meglátod benne, pontosan a közepén, az aranycsöngettyűt is.

2014. február 8., szombat

Andók Veronika: Farsangoló

Itt a farsang, eljött végre,
Legyen már a télnek vége!
Bújtasd tested maskarába,
Szíved, lelked vidámságba!

Ha a tavasz idepillant,
El is indul azon nyomban,
Havas tetők felderülnek,
Napsugártól megszépülnek.

Karneválban vidám nóta,
Táncolunk a zeneszóra,
Gondunk, bajunk elfeledjük,
Milyen jó is most így együtt.

Az a jó a farsangban,
Elbújhatsz az álarcban,
Aki meglát nem tudhatja
Milyen is vagy napról napra.

Álarc alól vidám szemed,
Mosolyod is velünk nevet.
Itt a farsang, szól a nóta,
Jöjj velünk egy fordulóra!

Ég a gyertya ég...

Ég a gyertya ég,
el ne aludjék!
Mesetündér, jöjj el hozzánk,
mondj egy szép mesét!

(Lehet énekelni is az Ég a gyertya ég... kezdetű dal dallamára)





Mesekezdő mondóka

Mese-mese kacsalábon,
most tipeg át a világon.
Itt is megáll, ott is megáll,
minden városnál, falunál.

Ahol nyitva ajtó-ablak,
ahol jó gyermekek laknak,
odakészül ez a mese,
hogy mindenki megszeresse.

Mesekezdő mondóka

Meseláda, meseház,
belsejében mit találsz?
Verset, mesét, képeket,
ide gyertek, gyerekek!

Kezdődhet a meseóra,
varázslat a mozgatója.
Figyeljen hát mindenki,
ki a mesét szereti!

Mesekezdő mondóka

Mese-mese fakakas,
üljél csendben,
úgy hallgasd!

Mesekezdő mondóka

Erdő-erdő meseerdő,
benne mese, tizenkettő.
Itt kopogtat most is egy,
gyere gyorsan, hallgasd meg!

Kiszámolós mondóka

Kertben jártam,
Madarat láttam,
Hányat láttam,
Mond meg te!

Itt rámutatunk valakire, aki mond egy számot. Amilyen számot mond, addig kell elszámolnunk.

Pl.: Három!
Egy, kettő, három.

Körbejárós mondóka

Egy, kettő, három, négy,
Körbe járni nem nehéz.
Zárd a sarkad, most elég.

Egy, kettő, három, négy,
Helyben járni nem nehéz.
Rakd a sarkad, most elég.

Egy - most érik a meggy...

Egy - most érik a meggy.
Kettő - leng a piros kendő.
Három - nincs nékem párom.
Négy - bíz oda nem mégy.
Öt - fújják a kürtöt.
Hat - hasad a pad.
Hét - mit süt a pék?
Nyolc - üres a polc.
Kilenc - kis Ferenc
Tíz - tiszta víz.
Ha nem tiszta, vidd vissza,
Majd a csacsi megissza! 

Egy - megérett a meggy...

Egy - megérett a meggy,
Kettő – csipkebokor vessző.
Három - nincsen nekem párom.
Négy - biz oda nem mégy.
Öt - most érik a tök.
Hat - hasad a pad.
Hét - kiflit süt a pék.
Nyolc - üres a kis polc.
Kilenc - kis Ferenc.
Tíz - tekenőbe tiszta víz.
Minek az a tiszta víz?
Kiskertet locsolni.
Minek az a kiskert?
Tököt bele vetni.
Minek az a tök?
Disznót hizlalgatni.
Minek az a disznó?
A háját kivenni.
Minek az a hája?
Kocsit kenegetni.
Minek az a kocsi?
Asszonyokat - jányokat
a pokolba hordani!

Egyedem-begyedem, ez az én tenyerem...

Egyedem-begyedem,
ez az én tenyerem. (mutatjuk a tenyerünket)
Öt kis fürge ujj van rajta, (mutatjuk melyik ujjukról van szó, és mozgatjuk)
bemutatom őket sorba.

Hüvelykujjam itt az első, (mutatjuk melyik ujjukról van szó, és mozgatjuk)
mellé másik, ez már kettő.
Össze-szét, össze-szét, (kinyitjuk-összezárjuk az ujjaikat)
Körbe forog a kerék. (csuklókörzést végzünk)

Középső ujjam a leghosszabb,(mutatjuk melyik ujjukról van szó, és mozgatjuk)
nem csinálok semmi rosszat!
Össze-szét, össze-szét, (kinyitjuk- összezárjuk az ujjaikat)
Körbe forog a kerék. (csuklókörzést végzünk)

Erre gyűrűt fogok húzni, (mutatjuk melyik ujjukról van szó, és mozgatjuk)
ezt a kicsit gyorsan nyújtsd ki!
Össze-szét, össze-szét, (kinyitjuk-összezárjuk az ujjaikat)
Körbe forog a kerék. (csuklókörzést végzünk)

Figyeljetek jól gyerekek, (megrázzuk kilazítjuk a kezünket)
én majd írástudó leszek!
Össze-szét, össze-szét, (kinyitjuk összezárjuk az ujjaikat)
írhatjuk már a leckét! (írást utánozzuk)

Hüvelykujjam korán kelt...

Hüvelykujjam korán kelt, (hüvelykujj kinyújtása)
az ablakon kopogtatott, (kopogás imitálása)
négy szomszédja kiugrott, (többi négy ujj kinyújtása)
s köszöntötték: Jó napot! (integetés)

Kását főz a kisegér...

Kását főz a kisegér,
minden tálat telemér,
ennek is ad egy kis kanállal,(hüvelykujj)
annak ad egy nagy kanállal,(mutatóujj)
amannak egy pohárkával, (középső ujj)
ennek itt egy csuporkával,(gyűrűsujj)
a legkisebbnek nem jutott,(kisujj)
ezért aztán el is futott. (ujjainkkal a karján felsétálunk a nyakáig, és megcsiklandozzuk)

Bezsere, bezsere kis kertecske...

Bezsere, bezsere kis kertecske,
Abban volt egy kis nyulacska.
Ez meglátta,
Ez meglőtte,
Ez hazavitte,
Ez megsütötte,
Icipici mind megette.
Elfutott ide-ide,
Kicsi gyerek keblibe.... (felsétálunk az ujjainkkal a karján és megcsiklandozzuk)

Ez beleesett a tóba...

Ez beleesett a tóba, (hüvelykujj)
Ez kihúzta, (mutatóujj)
Ez hazahozta, (középső ujj)
Ez lefektette, (gyűrűsujj)
Ez a kis hamis felébresztette. (kisujj)

Ez elment az erdőbe...

Ez elment az erdőbe, (hüvelykujj)
ez a nyulat meglőtte, (mutató ujj)
ez hazavitte, (középső ujj)
ez megfőzte, (gyűrűsujj)
ez a kicsi mind megette. (kisujj kinyújtása)
Megharagudtak, megharagudtak,
az erdőbe kifutottak, (kört rajzolunk a tenyerébe)
újabb nyulat puffantottak,
puff, puff! (kettőt belepaskolunk a tenyerébe)

Ez a malac piacra megy...

Ez a malac piacra megy
Ez itthon marad
Ez kap finom pecsenyét
Ez semmit sem kap
S ez a kicsi visít nagyot:
Ui-Ui! Éhes vagyok!

Hüvelykujjam tésztát sütött...

Hüvelykujjam tésztát sütött,
Mutatóujjam krémet főzött,
Középső ujjam tortát hozott,
Gyűrűsujjam gyertyát gyújtott,
A legkisebbik mind megkapta,
Neki volt a szülinapja.

Kicsi kövér Hüvelykapó...

Kicsi kövér Hüvelykapó
Mellette van a mutató
Langaléta hosszú báttyja
Meg a gyenge fiacskája
Pöttöm Jancsi itt a végén
Kicsi Pisti kezecskéjén.

Ez elmegy cseresznyét szedni...

Ez elmegy cseresznyét szedni,
Ez felmászik a fára,
Ez megrázza,
Ez felszedi,
Ez a kicsi mind megeszi. Hamm! 

Hüvelykujjam almafa...

Hüvelykujjam almafa,
Mutatóujjam megrázta,
Középső ujjam felszedte,
Gyűrűs ujjam hazavitte,
Kicsi ujjam mind megette,
megfájdult a hasa tőle. 

Ez elment vadászni...

Ez elment vadászni,
Ez meglőtte,
Ez hazavitte,
Ez megsütötte,
Ez az icinke-picinke mind megette.
Megfájdult a hasa tőle. (körkörösen megsimogatjuk a hasát)
Kerekecske-dombocska (tenyerét körkörösen ujjunkkal érintjük)
Itt szalad a nyulacska! (itt megcsiklandozzuk az oldalát)

Számolós mondóka

Egy - hold az égre megy
Kettő - csillagmintás kendő
Három - szemed csípi álom
Négy - fürdővízben légy
Öt - sikáld üstököd
Hat - mancsod még ragad!
Hét -mosd füled tövét
Nyolc - tiszta minden porc
Kilenc - kis kegyenc,
Tíz - tejbegríz,
kanalazd be, finom, meleg
aztán gyerünk, ágyba veled!

Számolós mondóka

Egy napocska jár az égen,
Két csacsi legel a réten.
Három bárány versenyt béget,
Négy évszak tesz ki egy évet.
Öt gomb van a kabátomon,
Hat zseb meg a nadrágomon.
Hét színből áll a szivárvány,
Nyolc veréb ül a kútkáván.
Kilenc üveggolyót vettem,
Tíz szem cukrom mind megettem.

2014. február 6., csütörtök

Mese a kakukkról meg az óráról

Volt egyszer egy erdő. Tele volt fákkal, a fák tele kakukkmadarakkal, az erdő szélén pedig órásmester lakott, aki naphosszat ilyen-olyan órákkal pepecselt, de olyan elmerülten, hogy se látott, se hallott… így élt, éldegélt, s mivel a saját munkáján kívül semmi sem érdekelte, amilyen nagyszerűen ismerte az órák szokásait, annyira fogalma sem volt a kakukkok szokásairól, sőt azt sem igen tudta, mi fán terem ez a madár. Éppen ezért, amikor egy szép nap a nyitott ablakon át beröppent az órával telis-teli szobába egy kakukk, az órásmester illedelmesen meghajolt előtte, s így köszönt neki:

– Jó reggelt fecske!

– Én nem vagyok fecske, csak kukk-kukk… kakukkolta hangosan.

Kukucs? – csodálkozott az órásmester.

Dehogyis. Kakukk! – vágta ki végül a kakukk, és a nagy óra mutatóira pillantott.

– Pontosan négy óra van- mondta nyájasan az órásmester, mert azt hitte, azért jött be hozzá a kakukk, hogy megtudja, hány óra van.

– Kakukk – kakukk! – kiabált a vendég.

– Nem kakukk-kakukk – javította ki az órásmester –, hanem kakukk-kakukk-kakukk-kakukk. Négy, érted?

Ám a kakukk azt felelte, hogy neki teljesen mindegy, négy óra van e vagy öt, s azzal nézegetni kezdte a sarkokat… Aztán egyszerre csak rátelepedett az órásmester fejére, beleült szép, fészekhez hasonlító gyapjúsapkájába, beletojt egy tojást, s azzal elrepült.

– Hej, te kakukkmadár! – kiabált utána az órásmester a fejéhez kapva.

– Elvesztettél egy tojást.

– Kakukk-kakukk, mesebeszéd! – kiabált vissza az erdő mélyéből a madár. – Nem vesztettem el, hanem odacsempésztem, mert a kakukkok sose rakják tojásukat a saját fészkükre, mindig odacsempészik valaki másnak.

És az órásmester ott maradt a tojással… Óvatosan kiemelte a sapkából, s szólt:

– Hát legalább már a fejemen nem ül ez a gond.

Még óvatosabban berakta egy falióra tokjába, majd rácsukta a kisajtót, hadd pihenjen szép nyugodtan a tojás.

Csakhogy az órásmester nem ismerte a tojásszokásokat, így szörnyen elcsodálkozott, amikor egy szép napon, egyszerre kinyílt az ajtó, s egy parányi kakukk ugrott ki belőle. Kakukk- kakukk- kakukk… – kiabálta tizenkétszer egymás után. – Kikeltem a tojásból, itt akarok lakni az órában, és annyit fogok kakukkolni mindig, ahányat kívánsz.

– Hát, ha már így van – mondta rá az órásmester –, akkor először is azt kell megjegyezned egyszer s mindenkorra, hogy egy órakor nem szabad tizenkettőt kiabálnod, csak egyet, mert tizenkettőt tizenkét órakor kell kakukkolnod. Egykor egyet, kettőkor kettőt, s hogy háromkor hányat, azt már magatok is tudjátok. Te meg az óra.

Így magyarázta az órásmester, és így jelent meg a világon az első kakukkos óra…

Tornáztató mondókák



Kis tornászok vagyunk mi, (csípőre tett kézzel jobbra-balra forgatni a vállunkat)
szépen tudunk tornázni,
jobbra és balra hajolunk, (csípőre tett kézzel jobbra, majd balra hajolunk)
és utána ugrálunk. (ugrálunk ritmusra)

Ujjainkat mozgatjuk, (előre nyújtott karral mozgatjuk az ujjainkat)
karjainkat forgatjuk, (karkörzés előre)
előre-hátra hajolunk, (csípőre tett kézzel előre, majd hátra hajolunk)
és a végén tapsolunk. (tapsolunk ritmusra)

Ilyen kicsi a törpe:
guggoljunk le a földre! (leguggolunk)
Ilyen nagy az óriás:
nyújtózkodjunk kis pajtás! (felállunk, fölfelé nyújtózkodunk)

Ilyen nagy az óriás, (állva, felfelé nyújtózkodunk)
Ágaskodjunk kis pajtás.
Ilyen kicsi a törpe, (leguggolunk)
Guggoljunk le a földre.
Mérleg vagyok, billegek, (terpeszben oldalra kinyújtjuk a karokat és billegünk balra-jobbra)
Két kezembe súlyt teszek.
Óra vagyok, ketyegek, (magunk előtt a két mutatóujjunkat felváltva felfelé emelgetjük)
Óvodába sietek. (ritmusra topogunk)

Fújja a szél a fákat, (fölfelé nyújtott kezeket balra-jobbra lengetjük)
letöri az ágat, reccs! (reccs-nél lecsapunk)

Kaszálj Pista, kalapálj, (kaszáló mozdulatok balra-jobbra)
holnap délig meg se állj!
Huss! (lecsapunk kezünkkel)

Van két fürge kicsi szem, (mutatjuk szemeinket)
Szétnézeget idebenn. (forgatjuk szemeinket)
Van két fürge kicsi láb, (rácsapunk combunkra)
Végig lépi a szobát. (ritmusra lépegetünk)

Jár a róka lába, (egyik lábat előre-hátra lengetjük)
előre meg hátra,
tipeg-topog a talpa, (topogás ritmusra)
libeg-lobog a farka. (tapsolás ritmusra)

Gomba, gomba, gomba, (öklünket összeütögetjük)
nincsen semmi gondja, (tenyerünket forgatjuk)
ha az eső esik rája, (ujjakat lefelé tartva mozgatjuk)
nagyra nő a karimája. (nagy félkört rajzolunk a levegőben fejünk előtt)
Az esőt csak neveti, (szánkra mutatunk nevetve)
van kalapja, teheti. (emelgetjük kalapunk)

Repülnek a madarak, (repülő mozdulatok)
csattog a szárnyuk, (taps ritmusra)
madarak voltunk, (rapülés)
földre szálltunk, (közben leguggolás)
magot szórtunk, (szórjuk a magot)
csipegettünk, (kézzel felcsipegetjük)
csipp-csipp-csipp.

 Gyülekeznek a felhők, (a földön kezünkkel balra-jobbra seperünk)
esik az eső, (ujjunkkal halkan dobolunk)
kopog a jég, (hangosabban kopogunk)
dörög az ég, (dörömbölünk)
villámlik, (fent egy taps)
lecsap, (tenyérrel a földre lecsapunk)
kisütött a nap. (felfelé lassan széttárjuk karjainkat)

Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni, (kígyózva menetelés)
Tekeredik a rétes, kígyó akar lenni,
Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni...

Mit játsszunk, lányok? (séta körbe-körbe)
Azt játsszunk, lányok.
Bricket, brackot, hat barackot.
Csücsüljünk le, lányok! (csüccs!)

Sétálunk, sétálunk, (séta)
egy kis dombra lecsücsülünk,
csüccs! (csüccs)

Megy az út, megy az út, kanyarog a gyalogút, (séta)
Megy az út, megy az út, kanyarog a gyalogút,
Emelkedô, emelkedô, emelkedô, emelkedô, (lassan)
Lejtô, lejtô, lejtô, lejtô, (gyorsan)
Megy az út, megy az út, kanyarog a gyalogút, (séta)
Hopp egy gödör! (ugrás)

Ugráljunk, mint a verebek,
Rajta gyerekek!

Elôre jobb kezedet, utána hátra.
Elôre jobb kezedet, utána rázzad,
Utána uggi-buggi, utána forgás, (riszálás, forgás)
Tapsolj egyet pajtás. (taps ritmusra)

Elôre bal kezedet, utána hátra.
Elôre bal kezedet, utána rázzad,
Utána uggi-buggi, utána forgás,
Tapsolj egyet pajtás.

Lassan forog a kerék, (karkörzés lassan)
mert a vize nem elég.
Gyorsan forog a kerék, (karkörzés gyorsan)
mert a vize már elég.

Baglyocska hunyorog, (hunyorgunk)
fatönkön kuporog, (leguggolunk)
nagy fejét forgatja hol erre, hol arra, (fejünket balra-jobbra fordítjuk)
izeg mozog toporog, (toporgunk)
tipi, topi, topp, topp, topp. (végén taps-taps-taps)

Nyuszi fülét hegyezi, (nyuszifület csinálunk kezünkből a fejünk felé)
Nagy bajuszát pödöri, (bajszunkat pödörjük)
Répát eszik ropp, ropp, ropp, (fogjuk a répát, ritmusra markoljuk)
Nagyit ugrik hopp, hopp, hopp. (hármat ugrunk)

Itt a fejem, itt van ni, tessék csak rám figyelni!
Itt a szemem, itt a szám, ez pedig az orrocskám.
Oldalamon két karom, forgatom, ha akarom,
lábaimmal topogok, a bölcsibe/oviba indulok.

Csinnadratta, hopp, hopp, hopp,
Megpergetjük a dobot.
Jobbra át és balra át!
Megfújjuk a trombitát.
Menetelj a dudaszóra,
Játszótéri indulóra!
Hogyha nincsen hangszered,
Üsd össze a tenyered!
(Bogos Katalin)

Dombon törik a diót, a diót, (egymás kezét fogva körbesétálunk)
Rajta vissza mogyorót, mogyorót. (visszafordulunk)
Tessék kérem megbecsülni és a végén a lecsücsülni, (ritmusra tapsolunk)
Csüccs! (lecsücsülünk)

Nemes Nagy Ágnes: Vízimolnár
Az én apám vízimolnár.
Mit őröl a vízimolnár?
Ő-röl bú-zát, (két karunkkal lassan körözünk)
ő-röl ár-pát,
ő-röl rozsot is,
kukoricát, kukoricát, (két karunkkal gyorsan körözünk)
kukoricát.

(kezünkkel mutogatjuk)
Nád a házam teteje, teteje, (háztetőt)
Rászállott a cinege, cinege. (csőrt és farkat)
Hess le róla cinege, cinege, (hess-hess)
Mert beszakad a teteje, teteje. (leszakadást)

Ha beszakad, mi lesz véle? (kérdőjelet)
Sárga lábú cinege, cinege, (szemet vékonyra húzni, csőr, farok)
Hess le róla cinege, cinege,
Mert beszakad a teteje, teteje.

Egy, kettő, három, négy
Egy, kettő, három, négy,
Mély lélegzetet végy,
Rajta, pajtás, helyben futás,
Utána a terpeszállás.

Egy kettő három négy,
te kis cipő hová mégy,
kipp-kopp kopogok,
......-hoz indulok.

Sétálunk, sétálunk, erdőt mezőt bejárunk,
dimbet dombot megmászunk,
mikor aztán elfáradtunk, egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs.

Esik eső, ajajaj (esőztető mozdulat az ujjakkal)
Mindjárt itt a zivatar (arcra(fülre)a két kéz és fejdöntögetés)
Tüzes villám cikázik (taps)
Aki nem fut, megázik. (futás)

Dombon törik a diót,
rajta vissza mogyorót (öklök ütögetése)
Tessék kérem megbecsülni (magamra mutogatás)
És a dombra lecsücsülni, csüccs.

Húzzad, húzzad magadat, (szemben ülve egymás húzása)
Én is húzom magamat,
szél fújja szoknyámat,
lebegteti ruhámat, zsupsz. (eldőlünk)

Húzzuk a szekeret (húzás imitálása)
Forgatjuk a kereket (karkörzés)
vezetjük az autót (vezetés imitálás)
becsapjuk az ajtót. (taps)

Hajlik az ág, fúj a szél (törzshajlítás nyújtott karral oldalra)
nyírfa lombja összeér,
újra össze, újra szét,
rajta, rajta most elég.

Kisegér, kisegér, minden lukba belefér,
belefér, belefér, hiszen azért kisegér. (mászás, átbújás)


Kerekecske, gombocska,
Volt egy kicsi dombocska.
(a tenyér csiklandozása)
Dombon állt egy házikó,
(a kezekkel háztető formázása)
Házikóban ládikó,
(a kezek ökölbe szorítása)
Ládikóban kerek tálca
(az ököl nyitása)
A tálcán meg öt pogácsa.
(az ujjak megfeszítése)
Arra ment az egérke,
mind megette ebédre.
Hamm!



Ez a szemem, ez a szám,
ez pedig az orrocskám.
Jobbra, balra két karom, forgatom, ha akarom.
A lábamon megállok, s ha akarok ugrálok.

Hideg van és fázom,(járás a karok összefonásával)
Didergek, toporgok,(megállás, toporgás)
Én itt nem maradok,
Inkább visszafordulok.(irányváltoztatás)


Dombon állt egy házikó(két tenyér háztetőt formáz)
Házikóban ládikó(négyszögletű formát mutatunk a levegőben)
Ládikóban kerek tálca(kört írunk)
Kerek tálcán öt pogácsa(öt ujjat felmutatunk)
Arra járt az egérke,
mind megette ebédre. Hamm!(bekapjuk, tenyerünket a szánkhoz emelve.)


Játék az ujjakkal

AMIKOR KINN SÜT A NAP
/a két kéz ujjai nyitva, kinyújtott karral, kb. a mellkas magasságában/
A CSIGA A HÁZÁBAN MARAD.
/ a hüvelykujjat a tenyérbe hajtva, ökölbe zárják ujjaikat/
DE, AMIKOR ESŐ HULLIK,
/ a két kéz a fej fölött, széttárt ujjak mozgatása /
CSIGABIGA ELŐBÚJIK
/ a fejtető két oldalán mutatóujjal a csiga "szarvának" mozgatása/
NEKI AZ A JÓ IDŐ,
MIKOR ESIK AZ ESŐ!
/ felemelt kézzel, az ujjak mozgatásával, az eső utánzása közben kar leengedése /


Lépegető dal

Ez a kislány jaj, de szép!
Ha egyet lép, hozzám lép.
Ha kettőt lép, tillárom!
A karomat kitárom.

Hogyha hármat lépeget,
mondok neki szépeket:
Tipi-topi, kislányom,
jer ölembe, virágom!


Az erdőben van egy ház, (mutatjuk a "háztetőt")
abban lakik a Mikulás. (mutatjuk a fejünkön a csúcsos sapkát)
A bajusza hófehér, (mutatjuk a bajuszt)
a szakálla térdig ér, (mutatjuk, milyen hosszú a szakálla)
a puttonya sokat ér, (mutatunk a vállunkra)
sok ajándék belefér.(kört rajzolunk magunk elé két kézzel)

Testséma fejlesztő mondóka:
Ezzel látok (rámutatunk a baba egyik szemére), ezzel is (másikra mutatunk),
ezzel hallok (rámutatunk az egyik fülére), ezzel is (másikra).
Ezzel érzek illatot (az orrocskájára), ezzel mindent bekapok (szájacskájára).
Ezzel fogok (kezecskéire), ezzel járok (lábacskáira),
boldoggá csak ezzel válok (nyitott tenyérrel ütögetjük a szívecskéjét).

Hüvelykujjam mustáros...

Hüvelykujjam mustáros,
mutatóujjam mézes
középső ujjam lekváros,
gyűrűs ujjam krémes
Hát a kicsi tiszta maradt?
Dehogy tiszta, ő is ragad!

Erdők-mezők állatairól szóló mondókák

NYÚL

Nyuszkó Gyuszkó, ugorj gyorsan,
nyúlcipődet kösd fel nyomban!
Ravasz róka les terád,
szaladj erdőn s mezőn át!

RÓKA 

Vörös bundás róka koma,
szárnyasra fáj minden foga.
Nem is gondol soha másra,
csak a libavacsorára.


BAGOLY

Uhu, szól a bölcs bagoly,
ne zavarj, mert álmodom!
Amíg a nap süt le rám,
nem mozdulok meg biz’ ám.

VADDISZNÓ

A vaddisznó sosem lusta,
egész nap a földet túrja.
Malackái pizsamában
játszanak a pocsolyában.

ŐZ

Őzgidácska erdőszélen,
friss szénácskát legel éppen.
Ebéd után kettőt szökken,
s eltűnik a fehér ködben.


HARKÁLY

Kipp-kopp, ki kopog,
erdő szélén mi mozog?
Harkály vagyok , jó napot,
bogár után kutatok.

 MÓKUS

Ki van ott a lombok között?
Tán egy mókus beköltözött?
Biztos makkot gyűjt a télre,
az lesz majd az elesége.

MEDVE

Téli erdő csendes rég,
alszik már a mackónép.
Mosolyogva álmodoznak,
édes mézről álmodoznak.

SZARVAS

Domboldalon hajnal hasad,
szarvaspap dalra fakad.
Bőgésével párját hívja,
finom rüggyel kínálja.

FARKAS

Farka koma minden reggel
kölykeinek ételt rendel.
Amit minden kicsi kedvel,
bárányhusi nyúl körettel

2014. február 5., szerda

Mészely József: Pirongató táncoltató

Nézzétek csak, szájtátik,
A mi csizmánk szikrázik,
Úgy járja a döngölőt,
Kigyújtja a levegőt!

Nézzétek csak, pusmogók,
Rokolyáink suhogók,
Úgy forognak kecsesen,
Szél támad itt sebesen!

2014. február 3., hétfő

Kovács András Ferenc: December

Puhán csapongó hópihék,
száguldozó csöpp csillagok,
ti fedjetek be engemet -
szánkómmal újra itt vagyok!

Füles sapkámon illatoz,
viháncol tágas ég hava,
bolyhos bundámon száz pehely
pusmog: "Ne menjél még haza. . . "

Kuszán kavargó hópihék -
fehér zenétek hallja tán,
ha néha roppan, hócipőm
hunyorgó utcák hajlatán?

Havat szitál a lámpafény,
pilinkél már a villany is
szobámból át a függönyön -
pislogva hív a kis hamis . . .

Puhán csapongó hópihék,
takarjatok be, itt vagyok -
a kékes este fátyolán
pelyheznek fázós csillagok.

Kovács András Ferenc: Téli éjszakák

Alszik a csillag a csöndben:
alszik a lent is a föntben.
Hold vacog, alszik a tóban.
Őz nyoma távolodóban
halkan elalszik a hóban.

Kovács András Ferenc: Csillagcsengő

Jégcsap csendül, jégcsap cseng
csillagcsengő égen leng.
Jégcsap csücskén csüngő nesz
csilló neszből csengés lesz.

Jégcsap csücskén fény csendül
égen csüngő szél lendül...
Jégcsap csörren, csilló csend
csokros csillagcsengő cseng.

Kovács András Ferenc: Én a nap

Én, a Nap,
én, a Nap,
hegygerincen üldögélek
néhanap, néhanap.

Én, a Nap,
néhanap
hegygerincről lógatom a
lábamat, lábamat.

Én, a Nap,
én, a Nap,
friss sugárral csiklandozom
talpadat, talpadat.

Simkó Tibor: Dal

É, é, é, éjjel éj felé
tengerén az enyhe szélnek,
zengve ring az édes ének.

Dé, dé, dé, délben, dél felé
délibábos messzeségek
mélyén gyémántmécsek égnek.

É, é, é, estebéd felé
föllobogva még, a fények
halkan alkonyodni térnek.

S rejtekén a zsenge éjnek
újra zsong a régi ének…

Simkó Tibor: Szellő

Fűszálak, kőszálak cikcakkján kószálok,
harmattól nem fázom, ringy-rongyom nem rázom;

De ha kikeleti langy ködben
egy puha pihe rám röppen,
van ott tánc és vigalom,
égvilággá dalolom
tilili-dalom:

Tilili-dalom, hejj!
Tilili-dalom.
Tilili-dalom, hejj!
Tilili-dalom.

Holnapután délután
elszállok a szél után!

Simkó Tibor: Gyöngyöző

Gyöngyike, Gyöngyike, gyöngyvirág,
csöng csoda csöndben a zöld világ,
csermely igér pihe tánc-habot,
pinty fütyörészi a dallamot.

Gyöngyike, Gyöngyike, új füvön
csillog a harmat, a gyöngyvizű;
hersen az ág boga zsendülőn,
nőjön a körte, a mézizű.

Gyöngyike, Gyöngyike, gyöngyharang,
búvik a földbe a napkorong,
szemben arany telihold kering,
s már csupa csillag az ég megint.

Simkó Tibor: Mondóka

Kék kakukkfű, kankalin,
dombnyi kucsma van Palin,
birkabunda, barna,
minket eltakarna.

Hinta Panni pénteken
átröpült a réteken,
gyöngypatakba pottyant,
csöngve-zengve loccsant.

Lusta Pista húshagyón
reggel-este bús nagyon;
anyja mondja: - Horgássz,
elfogyott a kolbász! -

Hess te, felhő, süss ki, nap,
ennek, annak, Ancinak
zúzmarás a körme;
most ugorj a körbe!

Simkó Tibor: Longaméta

Longaméta labda,
fölszökött a padra,
fölszökött, fölszökött,
fölszökött a padra.

Keresi-kéri három ordas,
két kicsiny s egy hórihorgas.

Szérűpajta szárnyék,
felhő rajt' az árnyék,
felhő rajt' felhő rajt'
felhő rajt' az árnyék.

Inog a padlás leng a létra,
mászik rá a longaléta.

Nagygerenda roppan,
veréb csipog a zugban,
csipog a veréb, csipog a veréb,
veréb csipog a zugban.

Röpül a labda, jár a játék:
ezt játszották szépapádék.

Simkó Tibor: Melegedő

Sütőben a tökmag,
befűtöttünk tegnap
ég öt éjjel, öt nap - odasül a tökmag.

Ropog, pattog, zeng a nád,
szél röpíti víg dalát.

Simkó Tibor: Bűvölj, bűvölj kisvilág

Donga égbolt gongja gongol,
gomba lajbilankát gombol,
birkabarnán lomb kolompol.

Erdőn-Ardón tegnap-holnap
rönkharangok harangolnak,
rongybarangok barangolnak.

Gyöngyös gyémántablakon túl
pödrött farkú konda kondul,
bikkfa makkot mond vakondul.

Ung fölött és Ung alatt
ungos unkák unganak.

Csöpp csali felhő ide-oda ling-leng,
mandulaszellő tavaszozik itt lent,
zütyirütyi ürübürün izzadt nyakkal
öt hadsereg török gyerek
ide-oda nyargal.

Inga zümm-zümm, inga-Nap,
inga-ágon ingükrágó
digó rigók ringanak.

Kovács András Ferenc: Regős

Porka havak hulladoznak, regő reme róma,
Csonka gyertyák gyulladoznak, regő reme róma.
Duda dunnyog, kutya nyávog,
Repedt égről hull a vályog, regő reme róma.
Nem vagyunk mi hitvány népek, regő reme róma,
Csak az élet cibált, tépett, regő reme róma.
Nincs aranyunk, drága mirhánk,
Fonák, rongyos már az irhánk, haj regő- rejtem!

Haj regő- rejtem, regő rege- rejtem!

Hát betértünk a gazdához, regő reme róma,
Kössön minket szamarához, regő reme róma.
Áldassék meg a marhája,
Kis családja, nagy karámja, regő reme róma.
Ha van néki egy rőt ökre, regő reme róma,
Tele lesz a seprős vödre, regő reme róma.
Ha van szíve s szalonnája,
Ragyogóbb lesz a dunnája, haj regő- rejtem!

Haj regő- rejtem!

Simkó Tibor: Kakukk

Ki kukk, be kukk, Habakuk
ki-be kukk, ki.bekukkant a kakukk.
Szól a vén kakukkos óra,
föl, lusták a kakukkszóra:

Álla a bál, ni, kint a kertben,
táncot járni volna kedvem.

Bogár, madár, napsugár
csapong körbe, száll a nyár,
karcsún ível messze őszig,
kék lepkékkel kergetőzik.

Kergetőzik, bújócskázik,
szivárványa gyöngyben ázik.

Ki kukk, be kukk, Habakuk
ki-be kukk, ki.bekukkant a kakukk.
Ki kukk, be kukk, Habakuk
kakukkolj csak, Habakuk!

Simkó Tibor: Hazahívó

Hajnali napban, hűs harmatban
mosdik a kukoricaszár;
felesel a fénnyel, dalt vezényel
bogain a cibere-madár.

Szökken a szellő, foszlik a felhő,
mocorog a suta bibeszál,
szita-szita-röpke százszínü lepke
nyugtalan ide-oda száll.

A gyepen a vízig pitypang hízik,
pipitér, bazsa, liliom -
mindent ellep a zene, szirom, illat,
lidilom, lidiladilom.

Csiri-csörr-lánctól, pinty-, peletánctól
fárad, nehezül a lomb;
fogy a nap - az árnyak köddé válnak,
lassan lepihen a domb.

Alszik a pipitér, szunnyad a pitypang,
álmos a kukoricaszár;
eloson az alkony: halkan-halkan
jön az éj - gyere haza már!

Simkó Tibor:Szeleken szálló

Tengeri, kenderi kappan, tyúk,
emelik a szekerem a lappantyúk:
csihe-csuha-csálé, szemereg a málé,
fele rész odavész, bice Ica, hova mész?

- Tive-tova, kofa lova, valahova, huss!

Simkó Tibor: Tyuhajos

Diridon, dúdoló, szüreten fut a ló,
fut a mocsi tele kocsi, a le-föl guruló,
hajdina- hajdina- hollá- ukk!

Kerekem vasa ráz, szekerem citeráz,
fire-fura fuvar ura, batyudért kotorássz,
hajdina- hajdina- hollá- ukk!

Kotorássz, kacarássz, kacsacsőrt vacsorázz,
elekesi, telekesi dudaszót dudorássz,
hajdina- hajdina- hollá- ukk!

Diridon, dudoló, szaporán fut a ló,
fut a bakon a kobakom, az eget kutyuló,
hajdina- hajdina- hollá- ukk!

Simkó Tibor: Tavaszváró

Litty-lotty, litty-lotty,
fekete sárba' mind a járda,
litty-lotty, litty-lotty,
ragad a sárga kis cipő.

Itt- ott, itt-ott
füzike, cinke, fű, fa pintye,
itt- ott, itt-ott
figyeli, nincs-e jobb idő.

Zümm-zümm, zümm-zümm,
dönög a méh a szélbe néha,
zümm-zümm, zümm-zümm,
riad a lomha némaság.

Hm-hm, hm-hm,
a telet az ősi dallam űzi,
hm-hm, hm-hm,
üzen az őszi fürtös ág.

Simkó Tibor: Galagonya

Galagonya, áfonya,
csigabiga lábnyoma,
zötyögő teli zsák,
ne vidd messze, te Izsák!

Burgonya, berkenye,
bari, gida, jer te, ne
csupa lomb kicsi fám,
jut belőle kocsiszám!

Fésűs Éva: Tüsszentős mese

Neszepisze, a csíkos malacka egyszer nagyon megnáthásodott. Harkály doktor azt mondta, hogy gőzölje kamillatea felett az orrát, és egy hétig ne pancsoljon pocsolyában. Búsult is szegény, és szörnyen unatkozott egymagában a százéves tölgyfa árnyékában, amíg a többi vadmalac vígan dagonyázott. Befogta a fülét, hogy ne is hallja boldog visítozásukat. Aztán egyszer csak pompás ötlete támadt. Legalábbis ő annak tartotta, amikor elhatározta, hogy elmegy vendégségbe. Végiglátogatja a pajtásait, akiket már régóta nem látott: legelőször a bumfordi mackót. A mackó éppen erdei hangversenyre készült, és szorgalmasan gyakorolt egy trombitán odabent a barlangjában, mert a falak ott csodálatosan visszhangzottak. 
- Bújj be! - brummantott kurtán, amikor meghallotta a kopogtatást két trombitaszó között. Bezzeg meglepődött, amikor a malacot meglátta. 
- Nini, hát te nem dagonyázol? 
- Nem, mert dagyon dáthás vagyok! - szortyogott Neszepisze, és hogy még jobban bebizonyítsa, hatalmasat tüsszentett, egyenesen bele a trombitatölcsérbe. 
- Gondoltam, dagyon fogsz örülni, ha meglátogatlak! 
- De én most éppen gyakorolok - lépett hátra a bocs. - Vasárnap lesz a hangverseny; odáig már nincs sok időm. 
- Ó, csak gyakorolj tovább nyugodtan, én majd hallgatom! Happii... Sőt, ha elfáradsz fújom helyetted. 
- Még mit nem! - mondta mérgesen a mackó. 
-Különben is hűvös a barlangom. Jobban tennéd, ha kiülnél a napra. 
- Dehogy ülök! - erősködött malacka. - Hiszen mondom, hogy látogatóba jöttem hozzád!... Happii A bumfordi mackó akkorát fújt a trombitába, hogy a sarokban lengő pókháló háromszor megcsavarodott. 
- Akkor hát én megyek ki gyakorolni - mondta, és már vitte is kifelé a hangszerét. 
Malacka megsértődött. 
- Nahát, milyen barátságtalan vagy! Tudd meg, hogy többé be se teszem hozzád a lábamat! Tovább is ment mindjárt, Nyuszókához. 
Nyuszóka éppen káposztát rakott el télire egy nagy hordóba, amikor Neszepisze betoppant hozzá. - Szia, Nyuszóka! Eljöttem hozzád látogatóba. 
- Szép, hogy eszedbe jutottam, de látod, éppen igen nagy munkában vagyok 
- Majd én segítek neked. Happii... 
- Mi az? Megfáztál? 
- Dagyon dáthás vagyok! - düllesztette ki büszkén a mellét Neszepisze, és akkorát szívott az orrán, hogy egy elefántnak is dicsőségére vált volna. Kis csülkét sebtében végig is húzta az orra alatt, aztán már nyúlt volna a káposztalevelek után, de Nyuszóka hirtelen a körmére koppintott egy fakanállal: 
- Ohó, barátocskám, az ilyen segítségből nem kérek! 
- No nézd csak, milyen irigy vagy! - kapta vissza a csülkét Neszepisze. 
- Nem élek én káposztával! - Egészen másról van szó... - kezdte Nyuszóka, de a kismalac ismét hatalmasat tüsszentett, egyenesen a szeme közé, aztán anélkül, hogy megvárta volna mit mond, sarkon fordult és usgyi!... 
- Elmegyek Sünihez - gondolta. Régen láttam, és ő biztosan örül majd nekem. Süni éppen csomagolt. 
- Elutazol? - kérdezte csalódottan Neszepisze. 
- Igen, holnap reggel indulok Tüskésföldvárra, süntáborba! - felelte Süni, és apró gombszemei örömtől ragyogtak. 
- Minden kész, már csak egy igazolás kell Harkály doktortól, hogy egészséges vagyok. 
- Minek az? - csodálkozott a malac. 
- Mert aki beteg, az nem nyaralhat együtt a többiekkel. Hanem teveled mi van? Olyan furcsán szörcsögsz! 
Süni azonban nem nevetett, hanem kissé ijedt képet vágott. 
- Ugye, neked még sohasem volt ekkora dáthád? - kérdezte Neszepisze. 
- Nem, de nem is kívánom, hogy legyen. Kérlek, eredj haza! 
- Hát már te is ilyen utálatos vagy? Nem is örülsz nekem? 
- Aki beteg, annak otthon a helye. 
- A dátha nem betegség, az csak dátha! Kérdezz meg akárkit! 
- Mégsem szeretném elkapni tőled, éppen a nyaralásom előtt. - Nem is adom oda, tudd meg! HappcÜ... És mától fogva nem köszönök neked! - húzta fel kivörösödött orrát a kismalac. Mélységesen megbántva fordított hátat a sünnek. De most már hová menjen? Leült a tisztáson egy lapos kőre, és elkezdte magát rettentően sajnálni. Még a könnye is kicsordult. 
- Hát téged ki bántott? - szaladt oda hozzá Mókuska. 
- Bindenki! - bőgte el magát Neszepisze, és elmesélte balul sikerült látogatásait. A végén tüsszentett rá akkorát, hogy Mókuska is jobbnak látta gyorsan visszakapaszkodni a faágra. Onnan, tisztes távolságból szólt le újra: 
- Igazuk volt a pajtásaidnak. 
- Én nem csináltam semmi rosszat! - Tapintatlan voltál. Az ilyen viselkedést így nevezik. 
- Akárhogy nevezik, én azt mondom, hogy nem igazi barát az, akinek náthásan nem kell a pajtása! 
- De az sem igazi barát, aki nem kíméli meg a másikat! Szó szót követett, feleseltek, veszekedtek, és talán még most is folytatnák, ha a malackának nem támad ismét egy pompás ötlete. Döntsön valaki más!... Például te!... És akkor az lesz ennek a mesének a vége.

Osvát Erzsébet: Évi óvodás lett

Anyukám is mondja
meg a szomszéd néni:
- Ejnye, de megnőttél,
nagylány lettél, Évi!...
- Óvodába viszlek -
szólt egy nap anyukám,
s ki is választotta
a legszebbik ruhám.
Köténykét adott rám,
hogy a ruhám védje,
s utunkra indultunk
anyukámmal végre.
Visszaszaladtam az
ajtóból egy percre.
Alvó Biri babám
jutott az eszembe.
Megmondtam Pajtásnak,
kedves, hű kutyámnak:
- Amíg távol leszek,
őrizd a babámat!

Tóthárpád Ferenc: Megnyílott az óvoda

Megnyílott az óvoda,
varázslatos palota.
A falakról vidám bábok
kuncogják a nagy világot.

Itt nevetgél sok barát,
felfedezünk száz csodát,
hát… amikor széjjelnézek,
látom, milyen jó kis székek
hívogatnak: „Csüccs ide!”
El se hinné senki se,
hogy az asztal nem hatalmas,
és a mosdó épp alkalmas…

Csuda, csuda, csuda jó,
itt fincsi a kakaó,
s ahány játék, annyiféle,
és a mesének sincs vége!

Ebben a klassz oviban
minden rendben – csakugyan!

Kiss Benedek: Hol teremnek a gyerekek és az óvónénik?

Az óvodában az a jó,
hogy ott terem a sok gyerek,
és ott teremnek az óvónénik,
akiket én mind ismerek.

Közöttük zöldellek én is ám,
mint a szomszéd kis kertjében
ha alma nő az almafán
(bár én körte vagyok, érzem).

Csak azt tudom, édes vagyok,
mert este otthon ha lefekszem,
apu, anyu mind azt mondja:
aludj szépen, édes szentem!

2014. február 2., vasárnap

Döme Zsuzsa: Oviban

Mi vagyunk a Csigabigák,
cammogunk, akár a csigák.
Bezzeg a Tapsifülesek
árkot ugranak! Ügyesek.

Aki a Katicabogár
fedőnevű csoportba jár,
olyan könnyű, mint a pille,
szél támadna, elrepülne.

Ha hétpöttyös bogár lennék,
fönn a légben elszédülnék,
ha meg tapsifüles volnék,
folyton-folyvást ugrándoznék,

hát inkább csiga maradok,
még ha lassan is haladok.
Hadd előzzenek a nagyok!
Jó, hogy Csigabiga vagyok.

Főcze Kornélia: Mackendár

Mackendár, a lomha medve
tovább durmolt, mint szokott,
arra ébredt, jó a kedve:
fényes lett, mi megkopott.

Jól megnézte a bundáját,
itt-ott szépen csillogott,
a mancsába, amíg aludt,
valaki mézet lopott.

Orra előtt ösvényt látott,
szépen csillant, melegen.
Szólt Mackendár, szájat tátott:
– Csak nem járok üvegen?

Nézte, hogy a bokrok alatt
takarót terít az árnyék,
cammogósan továbbhaladt,
mint akire csoda vár még.

László Noémi: Február

Verebek tánca,
varjak tánca,
jéggyöngy csusszan,
olvad a lándzsa.

Sugarak serege,
felhők serege,
fut a tél, porzik,
szárnyhegye fekete.

Fut a fagy, fut a szél,
meleget lop a dél,
mosolyog a tócsa,
mocorog a falevél.

Zelk Zoltán: Kelj fel, medve

– Kelj fel, medve, kelj fel már,
hoztunk mézet csöbörrel!
– Nem kelek én, álmomban
eszem teli vödörrel!

– Kelj fel, medve, jaj de szép
a hó a hegy tetején!
– Szebbet látok, álmomban
zöld erdőben járok én!

– Kelj fel, medve, nóta szól,
varjú mondja: kár, kár, kár...!
– Szebbet hallok, álmomban
vidám tücsök muzsikál!

– No, ha így van, hát aludj:
tavaszig ne bújj elő!
– Nem is bújok, csak ha majd
kicsal Gyertyaszentelő!

2014. február 1., szombat

Lázár Ervin: Hapci király




- Én vagyok a legnagyobb király - kiáltotta Hapci király.
- Te vagy a legnagyobb - zúgták az udvaroncok.
- Nem félek semmitől - folytatta Hapci király.
- Nem félsz semmitől - búgták az udvaroncok.
- Csak a náthától - suttogta Hapci király.
- Hess, nátha! Hess, nátha! - rivallták erre az udvaroncok, csapkodtak a levegőbe, hogy elijedjen az a fránya nátha, borzasztó képet meresztgettek a négy világtáj felé, te nátha, ide ne gyere!
Ezzel a szertartással kezdődött a nap Hapci király udvarában. Mert való igaz: Hapci király ennyire félt a náthától. Jaj volt annak, aki Hapci király országában eltüsszentette magát. Azon nyomban hosszú lándzsákkal felfegyverzett poroszlók fogták körül, és elindult a náthamenet. Elöl egy kürtös fújta: tratata-trütütü, mindenki félre az útból, bújj, rejtőzz, mert hozzuk a náthást. A kürtös után - persze tisztes távolban - szegény náthás, hapci, utána meg, még tisztesebb távolban, a hosszú lándzsások. Így kísérték a birodalom széléig, és ott - hipp-hopp - átzsuppolták a határon. S hivatkozhatott ám szegény pára bármire. Jaj, nekem csak füst ment az orromba, azért tüsszentettem, jaj, én meg borsot szagoltam, jaj, én a napba néztem.
- Óvakodj a füsttől, ne szagolj borsot, ne nézz a napba! - mondták neki a lándzsások, és már terelgették is a határ felé. Hapci király birodalmában tilos a tüsszentés.
Ám mi történt egy szép keddi napon?
Az udvaroncok épp ott tartottak a reggeli szertartásban, hogy hess, nátha, hess, nátha, és akkor hapci, de akkora ám, hogy megremegtek bele a trónterem ablakai - a király egy nagyot tüsszentett. Megdermedtek a náthahessegető karok, az udvaroncok báva képpel elhallgattak. Még csak azt sem mondta senki, hogy egészségére... ami igaz, igaz, ebben az országban ez nem is volt szokásban. Dermedt csend szállt a trónteremre. Mire a király még egy hatalmasat tüsszentett.
- Jaj - mondta síri hangon -, jaj, náthás vagyok.
Nosza óbégattak, rohangáltak, kapkodtak az udvaroncok, senki sem tudta, hová legyen, mihez kezdjen, mit kell ilyenkor csinálni.
Ha most itt köztársaság volna - gondolta az udvari bolond -, Hapci királyt is ki kellene zsuppolni az országból. Persze annyi esze bolond létére is volt, hogy nem mondta ki a gondolatát. Mert ez az ország nem köztársaság, királyság volt.
Összedugták a fejüket az udvari bölcsek, de a nagy bölcsességből csak annyira futotta, hogy ágyba parancsolták Hapci királyt, hasas dunnák és pocakos párnák közé.
- A jó meleg ágy, az kell neki - mondták.
- Hapci - válaszolt rá a király, és még egyszer: - Hapci!
- Jajmicsináljunk, jajmicsináljunk? - tanácstalankodtak a bölcsek.
- Küldjünk orvosért - javallta az udvari bolond.
Kürtösök, hírvivők, dobosok, futárok és fullajtárok szedték nyakukba a lábukat és hirdették országszerte: Orvosok, kuruzslók, javasasszonyok, felcserek, lecserek, doktorok, faktorok, gyerünk mind a királyi palotába, tüsszög a király.
Na, jöttek is. Elözönlötték a királyi udvart. Fürdött a király kénes vízben, ivott mályvagyökérfőzetet, inhalált kamillagőzben, iszappakolást kapott, kenegették galajjal, dörzsölték urtikával, pirulát, tablettát, port nyeldesett - de mindhiába. Hapci, hapci! Tüsszögött, csak úgy zengett.
Megdühödött Hapci király.
- Fürdetés, izzasztás, dögöny - ordította -, de meggyógyítani, azt aztán nem! Majd adok én ennek a sok sarlatánnak! Ide most már csak az jöjjön, aki segíteni tud rajtam. Ha meggyógyít, száz aranyat kap, ha nem, a fejét vétetem.
Behúzta a nyakát a sok felcser és a többi fent említett, és szép csöndeskén, lábujjhegyen elsomfordált. Száz aranyunk bármikor lehet - gondolták -, de fejünk csak egy van.
Még ezer szerencse, hogy ott volt az udvari bolond. Megteszi az orvosnak, ha más nem akad.
- Ugyan már, semmiség az a kis nátha - mondta az udvari bolond.
- Semmiség?! Kis nátha?! - háborgott a király. - Mindjárt szíjat hasítok a hátadból.
A bolond csitítóan emelte a kezét.
- Hallgass végig, uram - mondta. - Ugye, ha egy nagy zsák kölest viszel a hátadon, és odamegy valaki hozzád, és magára vállalja a fele cipelését, megkönnyebbülsz?
- De még mennyire - mondta a király -, bár fél zsák is épp elég nehéz lehet.
- De akkor jön egy másik ember, és magára vállalja a fél zsák kölesed felét...
- Értem már - mondta a király -, a végén annyi ember jön a segítségemre, hogy mindenkinek csak egy szem kölest kell cipelnie. Az aztán semmiség... - Itt elakadt. - De mire megyek én ezzel a históriával, nem kölest kell nekem cipelnem, hallod-e, hanem náthás vagyok, nem hallod, náthás, hapci, hapci!
- Épp ez az - mondta a bolond -, a náthádat éppen úgy szét kell osztani, mint a kölest. Most egyedül cipeled az egészet, de ha szétosztanád alattvalóid között, mindenkire egy icinke-picinke nátha jutna csak. Nem igaz?
- Hogy neked mennyi eszed van! - kiáltott Hapci király, s máris szóltak a dobok, harsogtak a kürtök, gyülekezzen mindenki a vásártéren.
Reszketett a nép, na most mi lesz?
De nem esett senkinek bántódása. Amikor a birodalom minden teremtett lelke ott szorongott a vásártéren, megjelent közöttük Hapci király, és hapci, hapci, rájuk tüsszentett. Rájuk tüsszentett egyszer, rájuk százszor, rájuk ezerszer.
Nem tudta a nép, mi végre a tüsszögés, de egy jó negyedórácska múltán egy szegény koldus nem bírta tovább, ő is eltüsszentette magát. Na, megijedt ám, most őt kitoloncolják, vége a jól jövedelmező, kellemes koldusi pályafutásának. Behúzta a nyakát, várta a lándzsásokat. De a lándzsások helyett a király rontott oda hozzá, keblére ölelte a koldust.
- Máris jobban vagyok - mondta -, fele náthámat átvetted tőlem.
A koldusnak megvolt a magához való esze, átszellemült képpel suttogta:
- Királyi náthám van!
- Az bizony - mondta a király. - Ezennel kinevezlek udvari főtüsszögnökömmé. Udvarmester! Fényes ruhát neki!
Na, több se kellett a népnek, tüsszögni kezdtek, mint a bolondóra.
- Királyi náthánk van - ordítozták -, királyi náthánk!
A király meg ugrabugrált örömében.
- Jaj, de megkönnyebbültem - mondogatta, és hapci, hapci!
De alig hallatszott a tüsszögése a nagy zajban, mert egy egész ország tüsszögött harsogva és boldogan. Tüsszögött az is, akinek kellett, és az is, akinek nem, tüsszögtek szabadon, rettegés nélkül, száz éve visszatartott tüsszögések durrogtak és burrogtak, önfeledten tüsszögött az ország.
Boldogan széledt szét a nép, a vidám tüsszögés közepette jobban ment a munka is. A királyi udvarban ettől kezdve megváltozott a reggeli szertartás. Nyoma sem maradt a náthaűzésnek. Belépett Hapci király a trónterembe, és azon nyomban egy nagyot tüsszentett.
- Egészségedre - zúgták az udvaroncok, s utána kórusban tüsszentettek. Valamennyien. A főudvarmestertől az utolsó kuktáig.
- Egészségetekre - mondta leereszkedően Hapci király, és lehuppant a trónusára.
Ám egy szép napon, a közös tüsszentés után felcsattant a főporoszló hangja.
- Felséges királyom - árulkodott -, az udvari bolond nem tüsszentett.
- Micsoda?! - csattant fel a király, és a bolondhoz fordult. - Nem tüsszentettél?
- Mit tegyek - vigyorgott a bolond kissé megszeppenten -, elmúlt a náthám.
- Neked csak úgy ukmukfuk elmúlt a királyi náthád?! - harsogott a király.
Ennek fele sem tréfa, gondolta ijedten a bolond.
- Hát egészen nem múlt el, csak lanyhult - hazudta. S hogy bizonyítson, hapci, egy nagyot tüsszentett.
Hát így. A poroszlók újra járni kezdték az országot, lábujjhegyen osontak az emberek közelébe, füleltek. S persze a cserzővargák, földművesek, sókereskedők, lókupecek és egyéb minden rendű és rangú népség rég kilábalt már a királyi náthából. S ha nem náthás, minek tüsszentsen? Minek? Majd mindjárt megmondom.
Mert előugrottak rejtekükből a poroszlók.
- Te már fél napja nem tüsszentettél - ordították. - Hát ezért kaptad te a náthát felséges urunktól?! Kitoloncolunk.
- Még hogy én ne volnék náthás! - siránkozott a rajtakapott cserzővarga, földműves, sókereskedő és egyéb minden rendű és rangú népség. - De mennyire, hogy az vagyok, hapci, hapci, hapci! - tüsszentettek.
A poroszlók kéjes arccal bólogattak.
- Azért! - S nagyot tüsszentettek ők is.
Azóta folyvást tüsszentget az egész ország, csak úgy harsog. Kivált, ha poroszlókat lát közeledni.
A bolond se kivétel. Ha a közelében van valaki, akkorákat tüsszent, hogy szél kerekedik tőle, ha meg egymagában gunnyaszt, azt hajtogatja, jaj, de bolond országban élek. Neki könnyű, ő maga is bolond. De mit szóljanak a többiek?