2016. május 29., vasárnap

Bartos Erika: A szivárvány



 



Egy borús nyári napon bánatoson üldögélt a lapulevél alatt Babóca, a katicakislány és Bogyó, a csigafiú.

Hirtelen kisütött a napocska, és újra kék lett az ég. A nyári zápor azonban nem állt el.
Csakhamar csodaszép szivárvány jelent meg az égen. Bogyó és Babóca ugrándoztak örömükben.
- Jaj, de gyönyörű! - kiáltoztak.

Bogyó elhatározta, hogy felmászik a szivárványra, és lecsúszik róla.
- Ugyan, Bogyó - mondta Babóca - a szivárványra nem lehet felmászni!
- Én akkor is megpróbálom! - válaszolta eltökélten a kis csiga.

Első próbálkozása azonban nem járt sikerrel.
- Sebaj - mondta Babócának -, biztosan a másik oldalról kell próbálkoznom! - és már szaladt is a szivárvány másik végéhez.
De a szivárványra innen sem sikerült felmásznia. Babóca megpróbálta lebeszélni Bogyót a tervéről.
- Bogyó, hidd el, a szivárványra nem lehet felmászni! - győzködte az izgatott csigafiút.
Ám Bogyó új tervet eszelt ki.
- Létrán fogok felmászni! - mondta büszkén.
- Jaj, Bogyó, nem lesz ennek jó vége! - aggodalmaskodott Babóca.
Babócának igaza lett. Amint Bogyó megpróbált átugrani a létráról a szivárványra, a létra feldőlt, a kis csiga pedig a földre pottyant. Bogyó egyre bosszúsabb lett. Babóca kérlelni kezdte:
- Gyere, játsszunk inkább valami mást!
Bogyó azonban nem adta fel. Nagy köteg lufit hozott, és a lufikba kapaszkodva felrepült a magasba, a szivárvány fölé.
- Figyelj, Babóca, innen biztosan sikerül ráugranom a tetejére!
De ez a terve sem sikerült. Amint elengedte a lufikat, nyomban a földre zuhant, a lufik pedig elszálltak a felhők közé. Babóca kétségbeesve szaladt Bogyóhoz.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Kutya bajom - duzzogott Bogyó.
Bogyó annyira elkeseredett, hogy Babóca alig győzte vigasztalni.
- Nézd, szedtem neked virágot! - kedveskedett.
De Bogyót semmi sem tudta felvidítani. Közben elállt az eső, és a szivárvány is eltűnt.
Kézen fogva baktattak hazafelé. Babóca kitartóan vigasztalta Bogyót. - Ne lógasd már az orrod! Holnapután lesz a harmadik születésnapod! Biztosan sok szép ajándékot kapsz majd!

Hazaérve Babócának remek ötlete támadt.
- Készítek Bogyónak egy szivárványcsúszdát! - gondolta magában.
- Akkor valóra válhat az álma, lecsúszhat egy szivárványon!

A csúszda elkészítésében Baltazár, a méhecske és Pihe, a lepkekislány is segített.

Babóca, Baltazár és Pihe a szivárvány színeire festették a csúszdát.

Sárga papírba csomagolták, kék szalaggal átkötötték.

A három barát csokitortát is sütött Bogyónak. A tortára három gyertyát tettek.
Ezután Pihe és Baltazár átkísérték Bogyót Babóca házához, minden készen állt a születésnapi zsúrhoz.
- Akkor most mutassuk meg az ajándékot! - kiáltotta Baltazár, és lehúzta a csúszdáról a csomagolópapírt. Bogyó hatalmasat ugrott örömében.
_ Egy igazi szivárvány! Egy szivárványcsúszda! - ujjongott.
Babóca pedig átnyújtotta Bogyónak a csokitortát.
- Kipróbálhatom a csúszdát? - kérdezte Bogyó.
- Persze! - válaszolta Babóca.
Bogyónak nagyon tetszett a szivárványcsúszda, újra és újra lecsúszott rajta. Pihe és Baltazár táncra perdültek örömükben.
- Nahát, Babóca! - szólt végül Bogyó a katicakislányhoz.
- Ez nagyon jó ajándék, köszönöm!
Aznap még sok barát eljött, hogy felköszöntse Bogyót. Eljött Ugri, a szöcskekislány, Döme, a krumplibogár. Szellő, a szitakötő-kislány, sőt még Vendel, a szarvasbogár is. A csigafiú mindenkinek megengedte, hogy kipróbálja új csúszdáját.
Bogyó, Babóca és barátaik késő estig csúszdáztak. Aznap Bogyó különösen jókedvűen feküdt le aludni.
- Micsoda születésnap volt ez! - sóhajtott fel boldogan.


 

Bartos Erika: Szivárvány

Piros szín van legfelül,
Narancssárga mellé ül.
Sárga fénylik alatta,
Zöld a sárgát támasztja.
Kék folytatja most a sort,
Lila csík még úgysem volt.
Ibolya fut legalul,
Hét szín együtt domborul.
Kitalálod, mi lehet?
Szivárvány a domb felett!

Forrás

DÖBRENTEY ILDIKÓ: A három szivárvány



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három szivárvány: két egyforma meg egy más­milyen. Egy kicsi ország fö­lött születtek, a nyári zápor után. Az első kettőre szélesen rámosolygott a nap:
- Szépek vagytok! Egyfor­mán szépek! Szabályos, szép szivárvány-ikrek!
Aztán meglátta a harmadi­kat, és elöntötte a méreg:
- Hát te hogy nézel ki? Te összevissza, te másmilyen! Hű de elöntött a méreg! Nem is nézlek!
Az első két szivárványt gyöngéden körüllengte az eső utáni pára:
- Ragyogjatok! Fényeskedjetek! Pompázzatok, tündö­köljetek!
Aztán rápillantott a harma­dikra, és menten dühbe gu­rult:
- Mi ez a rendetlenség? Raj­tad semmi nincs a helyén! Nem szégyelled magad, te másmilyen? Hű, de dühbe gu­rultam! Nem is nézlek!
Az első két szivárványt ka­tonásan megdicsérte a szél:
- Ibolya, kék, zöld, sárga, narancs, veres; nagyon he­lyes! Nagyon helyes!
A harmadikon, mint az os­tor, végig vágott:
- Zöld? Kék? Narancs? Ibo­lya? Türkiz? Sárga? Ez nem helyes! Ez nem járja!
Szegény kis harmadik, nem értett a szidalmakból semmit:
- Mi az, hogy másmilyen? Mi az, hogy nem helyes! Mi az, hogy nem járja? Miért ha­ragszik rám mindenki?
Meg is kérdezte a testvé­reit:
- Mit tegyek, hogy a nap, az eső utáni pára meg a szél engem is szeressen?
- Légy olyan, mint mi! Szedd sorrendbe a színeidet! Légy karcsú! Kecses, feszes! Változz meg, te másmilyen!
- Megpróbálom.
És a kis harmadik meg­próbált megváltozni. Nyúj­tózott, tornázott, a színeit ide-oda csúsztatta, de hiá­ba. A nap, az eső utáni pára meg a szél továbbra is elfor­dultak tőle:
- Összevissza!
- Rendetlen!
- Másmilyen!
A testvérei kinevették:
- Más vagy, mint mi! Más­milyen!
Annyira szidták, annyira nevették, hogy nem hallot­ták meg az anyóka sóhajtá­sát. Pedig odalent, a kicsi or­szágban, egy anyóka sóhaj­tozott:
- Ó, ó! Elfogyott a selyem­fonál! Ó, ó! Szép színes fona­laim, cserbenhagytatok! Ho­gyan hímezzem most már ki a virágos abroszt? Mit terítek az asztalra, ha jön a hét déd­unokám? Ó, ó!
Így sóhajtozott az anyóka magában. Nem hallotta meg őt sem a nap, sem az eső utáni pára, sem a szél, sem a két büszke szivárvány. Egye­dül csak a legkisebb szivár­vány figyelt fel rá. Azt gon­dolta magában:
- Én csak egy összevissza, bosszantó, nevetséges kis szivárvány vagyok. Én ér­tem nem kár! - azzal fino­man selyemfonalakra bom­lott, és aláhullott az anyóka ölébe. Az anyóka boldogan csapta össze a kezét, és azon nyomban hímezni kezdett.
Közben eloszlott az eső utáni pára, a másik két szi­várvány is eltűnt az égről. Nem maradt a nyomukban semmi.
A legkisebb szivárvány azonban tovább pompázott az anyóka abroszán ibolyák, nefelejcsek, kankalinok, bú­zavirágok és pipacsok képé­ben. A dédunokák álmélkodva mondták:
- Olyan szép ez a terítő, mintha szivárványfonállal hí­mezted volna, dédi! Az anyó­ka mosolygott:
- Ha hiszitek, ha nem, ne­kem ölembe hullott egy szi­várvány. Nem olyan volt, mint a többi. Más volt. Más­milyen. A legszebb szivár­vány volt, amit életemben láttam!

Várfalvy Emőke:A szivárvány színei

Esőcseppen csillan a nap,
Játszadozó fénysugarak,
Nézd csak, fenn az égen,
Színes kapuívben,
Csodálatos látvány,
Tündöklő szivárvány.
Piros nagyon szeret,
Édes narancs, kerek,
Csibe, puha, sárga,
Zöld erdőben málna,
Türkizfényű tó tükrében,
Ibolya virága.

Forrás

Nyíri Eszter Stiga: A szivárvány születése

Egy augusztusi, verőfényes délutánon két kislány játszott takaros, vidéki házikójuk udvarán. Az égető napsugár repedezetté szikkasztotta a homokos talajt, a levegő páradúsan nehezedett rájuk. De őket nem zavarta a hőség; rendületlenül etették-itatták maradék anyagokból készült, folt hátán folt babáikat.
– Lányok, hamarosan ideér a vihar! Fejezzétek be a játékot! – kiáltott ki édesanyjuk a nyári konyhából, ahol épp édes-savanyú szederszörpöt főzött télire.
A testvérpár felnézett az égre, és döbbenten figyelte, ahogy a szürke, haragos felhő a nap mellé tolakszik. Mire felkapkodták rongybabáikat, és a tornácra szaladtak, eleredt a zápor. Kövér, hűvös esőcseppek fogócskáztak egymással, hangos égzengés és fényes villámok kísérték kergetőzésüket. A száraz föld szomjasan itta magába az életet adó csapadékot.
Mikor a zivatar elcsendesedett, édesanyjuk lépett oda hozzájuk.
– Nézzétek csak! Varázslat történt! – mutatott a messzeségbe.
A szántóföldön és az erdőn túl, a zöld fűvel borított dombok fölött hétszínű szivárvány ívelt.
– Anyuka, hogyan születik a szivárvány? – kérdezte az idősebbik leány.
– Tudjátok, mikor az esőcseppek ráhullanak valamire, átveszik a színét. A rózsáktól lopnak egy kis vöröset, a katicabogártól kölcsönkérik a pöttyei közti pirosat. Eltanulják az őszibarack narancsszínű meg a vilmoskörte citromsárga mosolygását. Megízlelik a menta zöldjét, a tóban tükröződő ég kékjét. Magukba szívják a levendula édes, lila illatát. Aztán amikor a nap elhívja őket játszani, viszik magukkal a színt. Útjuk során összetalálkoznak, és megszületik a szivárvány.
A kislányok ámuldozva hallgatták édesanyjukat, majd hosszan nézték, nézegették a rózsavörös, katicapiros, barack- és körtesárga, mentazöld, égkék, levendulalila szivárványt.
Egészen addig, míg a színes esőcseppek el nem illantak. 
 

Döbrentey Ildikó: A hétdombi csodatevő szivárvány


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis növésű királyfi. Olyan alacsonyka volt a termete, hogy még az ebédlőasztalt is csak pipiskedve érte fel. Addig nyújtózkodott, addig pipiskedett, míg elnevezték Pipiskének.

Mindenütt pipiskednie kellett Pipiske királyfinak. Pipiskedett a trónteremben, hogy elérje felséges apja trónusát. Pipiskedett a lóistállóban, hogy felérje a lovát. Pipiskedett a konyhában, hogy elérje a rézüstöt. Pipiskedett a kertben, hogy felérje a körtefa ágát. De akárhogy ágaskodott, akárhogy pipiskedett, csak nem lett nagyobb.

Bánatában, hogy ő ilyen kicsike, elhatározta, hogy megkeresi a hétdombi csodatevő szivárványt, és megkéri, hogy adjon neki daliás magasságot.

Nekivágott mindjárt a hét dombnak.

Ahogy kapaszkodott az első dombon fölfelé, arra repült egy fekete varjú.

– De jó annak a fekete varjúnak! – gondolta Pipiske királyfi. – Az röptiben elér mindent, nem kell nyújtózkodnia!

A varjú megállt a levegőben, és azt kérdezte:

– Hová? Hová?

– A hétdombi csodatevő szivárványhoz, daliás magasságot kérni!

– Jól beszélsz! Én meg tiritarka tollat szeretnék! Megyek veled!

Együtt mentek tovább.

Ahogy kaptattak a második dombon fölfelé, arra jött egy cifra ember.

– De jó annak a cifra embernek! – gondolta a varjú. – Az bezzeg színes, mint a virág!

A cifra ember megállt, és azt kérdezte:

– Merre? Merre?

– A hétdombi csodatevő szivárványhoz, daliás magasságot és tiritarka tollat kérni!

– Jól beszéltek! Én meg puszta egyszerűséget szeretnék! Megyek veletek!

Hárman mentek tovább.

Ahogy baktattak a harmadik dombon fölfelé, arra gurult egy hasas gömböc.

– De jó annak a hasas gömböcnek! – gondolta a cifra ember. – Azon aztán nincs fölösleges cifraság!

A gömböc megállt, és azt kérdezte:

– Hová? Merre?

– A hétdombi csodatevő szivárványhoz, daliás magasságot, tiritarka tollat és puszta egyszerűséget kérni!

– Jól beszéltek! Én meg kecses karcsúságot szeretnék! Megyek veletek!

Négyen mentek tovább.

Ahogy caplattak a negyedik dombon fölfelé, arra kapirgált egy rekedt kakas.

– De jó annak a rekedt kakasnak! – gondolta a hasas gömböc. – Azon nem reng a háj, az fürgén kapirgál!

A kakas abbahagyta a kapirgálást, és azt kérdezte:

– Merrehová? Merrehová?

– A hétdombi csodatevő szivárványhoz, daliás magasságot, tiritarka tollat, puszta egyszerűséget és kecses karcsúságot kérni!

– Jól beszéltek! Én meg harsány hangot szeretnék! Megyek veletek!

Öten mentek tovább.

Ahogy fújtattak az ötödik dombon fölfelé, arra ment egy ordibáló.

– De jó annak az ordibálónak! – gondolta a rekedt kakas. – Neki bezzeg van hangja!

Az ordibáló megállt, és azt ordította:

– Hová-hová? Merre-merre?

– A hétdombi csodatevő szivárványhoz, daliás magasságot, tiritarka tollat, puszta egyszerűséget, kecses karcsúságot és harsány hangot kérni!

– Jól beszéltek! Én meg csöndes szelídséget szeretnék! Megyek veletek!

Hatan mentek tovább.

Ahogy haladtak a hatodik dombon fölfelé, elébük állt egy magányos tündérke:

– Jó, hogy jöttök! Játsszatok velem!

– Nem lehet! – válaszolták a vándorok. – Mi a hétdombi csodatevő szivárványhoz igyekszünk, daliás magasságot, tiritarka tollat, puszta egyszerűséget, kecses karcsúságot, harsány hangot és csöndes szelídséget kérni!

– Ó, be kár! – szontyolodott el a magányos tündérke. – Azt hittem, hogy szerettek ugrálókötelezni, és játszotok velem Piri, Feri, Sárit!

Csöndesen szipogni kezdett. Még a könny is kipottyant a szeméből.

– Jól van, jól van, azért nem kell bőgni! – húzta ki magát Pipiske királyfi. – Hol az az ugrálókötél? Hajtom én neked!

– Én is hajtom! Én is! Én is! – károgták, dörmögték, bömbölték, suttogták és ordították a többiek. – Hajtjuk, tündérke, csak ne bőgjél!

– De nektek a csodatevő szivárványhoz kell igyekeznetek...

– Majd megyünk aztán!

– Köszönöm, hogy játszotok velem! – tapsolt boldogan a magányos tündérke. – Íme, az én ugrálókötelem!

Széttárta a karját, s lássatok csudát, feje felett felragyogott a hétdombi csodatevő szivárvány!

– Ez az én ugrálókötelem! Aki ezzel játszhat, annak teljesül a legtitkosabb kívánsága!

Megragadták a szivárvány-ugrálókötelet, s felváltva hajtották, felváltva ugráltak benne. Közben Pipiske királyfi úgy érezte, hogy szálas dalia lett belőle; a varjú, hogy megszínesedett; a cifra ember, hogy megszabadult a cifraságtól; a guruló gombóc, hogy megkarcsúsodott; a rekedt kakas, hogy harsányan kukorékol; és az ordibáló, hogy csöndeskén mosolyog.

Ha szerettek ugrálókötelezni, keressétek meg őket!

Mézes Judit: A szivárvány ajándéka

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szivárványos szárnyú pillangó. Egy napon elhatározta, hogy meglátogatja hatalmas barátját az Égi szivárványt.

Szállt, szállt felfelé, mikor találkozott egy szürke kis verébbel.

- Most megeszlek! – örvendezett a veréb.

- Kérlek, ne egyél meg kedves veréb! Szeretném meglátogatni a nagy Égi szivárványt. – kérlelte szép szóval a pille.

- Rendben van. Nem eszlek meg, de ígérd meg, hogy ha kapsz valamit az Égi szivárványtól, abból nekem is adsz.

- Megígérem.

Tovább szállt a szivárványos szárnyú pillangó. Egyre feljebb, egyre magasabbra repült. Egyszer csak szembe találta magát egy nagy fehér gólyával.

- Most megeszlek! – örvendezett a gólya.

- Kérlek, ne egyél meg, kedves gólya! Szeretném meglátogatni a nagy Égi szivárványt. – kérlelte szép szóval a pille.

- Rendben van. Nem eszlek meg, ha megígéred, hogy ha kapsz valamit az Égi szivárványtól, abból nekem is adsz.

- Megígérem.

Tovább szállt a kis szivárványos szárnyú pillangó. Már-már elérte az Égi szivárványt, mikor hirtelen elé vágott egy fekete sólyom. Körülrepülte a pillét és rákiáltott:

- Most megeszlek kis pillangó!

- Kérlek, ne egyél meg, kedves sólyom! Szeretném meglátogatni a nagy Égi szivárványt. – kérlelte szép szóval a pille.

- Rendben van. Nem eszlek meg, de ígérd meg, hogy ha kapsz valamit az Égi szivárványtól, abból nekem is adsz.

- Megígérem.

Nagy sokára elérte az Égi szivárványt a kis szivárványos szárnyú pillangó. Nagyon megörültek egymásnak. Beszélgettek ki-ki a maga világáról. A pille arról, milyen szép a rét és a mező odalenn, a szivárvány arról, milyenek a felhők és a szelek odafenn az égben. Gyorsan eltelt az idő. Haza kellett indulnia a kis pillangónak.

- Mit kérsz tőlem búcsúajándékul? – kérdezte az Égi szivárvány.

- Mikor hozzád jöttem, találkoztam egy szürke verébbel, egy fehér gólyával és egy fekete sólyommal. Mind azt mondták, hogy csak akkor engednek tovább, ha adok nekik valamit abból, amit tőled kapok. Kérlek hát, olyan ajándékot adj, amiből nekik is juttathatok.

- Rendben van! – mosolygott az Égi szivárvány. – Olyan ajándékot adok, amit mindhárman örömmel fogadnak és amire sokáig emlékezni fognak.

Azzal merített az égi fényekből és az égi színekből egy jó marékkal és ráhintette a szivárványos pille szárnyaira. Csillámlott, ragyogott tőle a pillangó szárnya. Alig bírta a nagy súlyt. Elbúcsúztak egymástól. Majd a pille ereszkedni kezdett lefelé, egyre lejjebb, egyre mélyebbre a maga világába. Az Égi szivárvány mosolyogva nézte. Majd lassan-lassan elolvadt az ég kékjében.

Ahogy lentebb ért a pille, elévágott a fekete sólyom.

- Mit hoztál nekem az Égi szivárványtól?

- Nyisd szét a szárnyaid és ráhintem!

Amint a fekete sólyom széttárta szárnyait, a pillangó megrázintotta magát és a sok aranyos, ezüstös, szivárványos színű por bőven hullott reá. Olyan színes és fényes lett tőle a sólyom, mint még sohasem.

Tovább ereszkedett a kis pille, mikor hozzászegődött a gólya.

- Mit hoztál nekem az Égi szivárványtól?

- Tárd szét a szárnyaid és rádhintem!

Amint a fehér gólya széttárta szárnyait, a pillangó megrázintotta magát és a sok aranyos, ezüstös, szivárványos színű por bőven hullott reá. Olyan színes és fénylő lett tőle a gólya, mint még soha életében!

Tovább ereszkedett a kis pille, s hamarosan mellé röppent a szürke veréb.

- Mit hoztál nekem az Égi szivárványtól?

- Tárd szét a szárnyaid és máris rád hintem!

Amint a szürke kis veréb szétnyitotta szárnyait, a pillangó megrázintotta magát és a sok aranyos, ezüstös, szivárványos színű por bőven hullott reá. Olyan színpompás és ragyogóan fényes lett tőle a verebecske, mint még soha!

Már búcsúzkodott a nap, mikor hazaért a pillangó a maga világába, szép kis rétjére, virág barátai közé. Kíváncsian várták. Ekkor még utoljára megrázintotta szárnyacskáit és bearanyozta, beezüstözte, megszínesítette az egész rétet, ami olyan szép lett, hogy csodálkozásában még a lemenő nap is tátva felejtette a száját.

Ám soha olyan különös éve nem volt verébnek, gólyának és sólyomnak, mint akkoriban. Mert nemcsak ők, de még fiókáik is a szivárvány minden színében ragyogók lettek. Boldogságuk pedig sokáig bearanyozta azt a rétet, azt a mezőt, ahol a jószívű szivárványos szárnyú pillangó élt.
 

2016. május 28., szombat

Judah: Dr. Morgó Medve és a kiscica

(Fordította: Tótfalusi István)
Macóka szomszédságában egy nagy morcos, mogorva medve lakott, úgy hívták, dr. Morgó Medve, és Macóka, ha csak tehette, nem is beszélt vele. Dr. Morgó magas sövénykerítést húzott a maga és Macóka kertje közé, úgyhogy nyáron, mikor mindketten kertjükben üldögéltek, nem is láthatták egymást. Macóka ugyan mindig megtudta, ha Morgó Medve a kertjében járt, mert ilyenkor szüntelenül zsörtölődött, morgolódott magában. Ha gödröt ásott egy új bokornak, Macóka hallotta, hogy ilyen szavakkal vágja ásóját a földbe:
- Neszel Nesze! Majd én megtanítlak!
Ha egy öreg fát vágott ki, azzal is így bánt. Minden fejszecsapásra így dörmögött:
- Neszel Nesze! neked, te vén fa!
Mintha mindent, de mindent keserűen gyűlölt volna. Nem csoda, ha Macóka elkerülte, amilyen messzire csak tudta. Egy téli estén aztán, már úgy karácsony felé, a szürke ég lassan feketébe borult, és megindult a havazás. Macóka a városban járt, bevásárolt karácsonyra. Fújt a szél, süvöltözött a távíródrótok között. A fák erra-arra hajlongtak, és lerázták a csupasz ágaikra telepedő hópelyheket. Macóka a csomagokat szorongatta a hófúvásban, és szedte kis lábait, ahogy csak tudta. Elment Morgó úr háza előtt, bekukkantott a fényesen kivilágított ablakon, és látta, hogy a rusnya nagy medve ott melengeti nagy kövér talpát a kandalló ropogó tüzénél.
Igaza is van - gondolta -, bolond, aki kinn mászkál ilyen kegyetlen hideg éjszaka. Besietett a kis kerti ajtón, és nemsokára ő is szobájában üldögélt, és kis talpát melengette a kandallója ropogó tüzénél. Aztán kényelmesen elnyújtózott a pamlagon. De egyszerre csak felfigyelt. Odakintről a szél süvítésén át is jól hallatszott egy szánalmas hangocska. Segítségért kiáltott ez a hang.
- Mjau! Mjau!
Felült és fülelt. A szél egy pillanatra alábbhagyott, és most tisztábban hallotta a kiáltást:
- Mjau! Mjau!
Egy kiscica lesz - mondta magában. Biztos eltévedt, és elkapta a vihar.
- Mjau! Mjau!
Most már biztos volt benne. Feltápászkodott kényelmes pamlagáról, felhúzta prémes csizmáját és télikabátját. Kiment. A hóesés elállt már, de olyan vadul vágott a szél, hogy fogai összekocódtak, és fájdalmasan bizsergett a füle hegye.
- Cicus! Cicus! - kiáltotta, és fürkészve meredt a sötétbe.
- Mjau! Mjau! - hallotta a magas kerítés felől. Sebesen átgázolt a mély havon.
- Mjau! Mjau!
A kerítés tövéhez ért és körülnézett, de sehol sem találta a kis cicát.
- Mjau! Mjau!
Most már rájött, hogy a kerítés túlfeléről jön a hang, dr. Morgó Medve kertjéből. Pillanatig sem habozott, tudta, mit kell tennie.
- Morgó úr! - kiáltott torkaszakadtából. Hangja a szél süvítésén is áthatott. Morgó Medve biztosan meghallotta. De válasz nem jött, és mert a baj nem jár egyedül, újra eleredt a hó.
- Mjau! Mjau!
Macóka továbbra is kiáltozott, hívta szomszédját, és felkapaszkodott a kerítésre. Átlesett fölötte, s látta dr. Morgó kivilágított ablakát. A szomszéd még mindig ott melengette nagy kövér talpát a kandallónál.
- Mjau! Mjau!
Most odapillantott, és látta, valami mozog a szomszéd almafája alatt.
- Morgó úúúúr! - Macóka akkorát kiáltott, amekkora a torkán kifért. Látta, hogy Morgó dühösen feltápászkodik, az ablakhoz cammog, egy rántással kinyitja, kidugja a fejét és kiüvölt:
- Mit akar? Hogy merészel ilyen késő éjszaka zavarni, maga huligán?
- Egy eltévedt kiscica van a kertjében, és halálra fagy! - kiáltott Macó. - Innen látom, már nyakig betemette a hó! Ott van az almafája alatt.
- No és, mit csináljak vele? - vágta oda Morgó nyersen. - Nem ácsoroghatok itt egész éjjel, hogy magával csevegjek! Halálra fázom.
- Csak a kiscicáért mondom - könyörgött Macóka, és kétségbeesetten kapaszkodott a kerítés tetejébe. - Nem lenne szíves szegény jószágot bevinni, és egy kis meleg tejet adni neki?
- Mjau! Mjau!
- Hallja szegénykét? Nem esik meg a szíve rajta? Egyre jobban havazik, nemsokára betemeti!
- No és, nem az én hibám - dörmögte Morgó Medve. - Én tehetek róla, hogy havazik? Jóccakát!
- Akkor hadd menjek át a kertjébe, én magamhoz veszem - kérlelte Macóka, és egyik lábát már át is tette a kerítés fölött.
- Egy tapodtat sem az én kertemben! - förmedt rá Morgó. - És lesz szíves leszállni a kerítésemről ebben a pillanatban, különben lelövöm!
- De szegény kiscica...
- Hallotta, mit mondtam? - üvöltötte Morgó, és felkapta puskáját. - Le a kerítésemről! Leszaggatja az örökzöldemet!
Macóka belátta, hiába könyörög szívtelen szomszédjának. Visszamászott hát, és lehuppant saját kertjébe. A hó nagy, kerengő pihékben hullt, és vastag fehér takaróba burkolt mindent.
- Mjau! Mjau!
Kesztyűs kezét összeütögette kissé, hogy melengesse elgémberedett ujjait, és törni kezdte a fejét, hogy is segíthetne a bajba jutott kiscicán.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a patkányok még a tavasszal egy lyukat ástak a kerítés tövében. Megkereste, és félrekotorta mancsával a havat. Kicsi volt a lyuk, de arra elég, hogy egy kiscica átbújhasson rajta. Lekuporodott a lyuk felé, és átsuttogott rajta:
- Cicust Cicusl Hallasz engem?
- Mjau!
- Cicuskám! Gyere, ha tudsz, ide a kerítéshez, a lyukhoz! Nézd csak, ide átdugom a kezem, hogy mutassam az utat. Nézd, integetek! Gyere ügyesen, errefelé!
- Mjau! - A nyávogás egyre bágyadt, mintha a keserves hideg és a hó terhe ránehezedett volna.
De nem olyan cica volt, aki egykönnyen feladja, Macóka hallotta, hogy liheg és prüszköl, amint verekszi magát előre a mély hóban. Valóban úgy látszott, hogy a szegény pára hamarosan elér a kezébe. De jaj, apró lehetett a kis jószág, alig egyhetes. Egyre bágyadtabbak lettek a mozdulatai, aztán csend lett.
- Cicus! Cicus! Ne hagyd el magad! Csak egy kicsit még! Tarts ki egy kicsit!
De a hó egyre sűrűbb pelyhekben zúdult le a kertre. Még egy utolsó suttogó "mjau"-t lehetett hallani. Aztán csend lett, csak a szél süvített.
Macóka még szólongatta a cicát, de nem jött felelet. Az üvöltő szél rázta az ágakat, a vihar még vadabbul dühöngött. Szegény Macókát magát is fehér takaróba bugyolálta a hó, amíg a kerítés tövében kuporgott. Egész testében reszketett, és érezte, megfagy, megmerevedik, moccanni sem tud, ha nem megy be tüstént a melegre.
Felegyenesedett hát, szomorúan leverte magáról a hópelyheket, átgázolt a mély havon, és visszatért jó meleg szobájába. Melegvizes palackot készített, levetkőzött és ágyába bújt. De akármilyen finom Is volt hat gyapjútakaró alatt, lábánál a melegvizes palackkal elnyújtózni, csak nem jött szemére az álom. A szél süvített, és az ablaktáblákhoz csapkodta a hópelyheket. Fülelte, hogy recseg-ropog az ajtó minden eresztékében, és egyre a Morgó Medve kertjében eltévedt kiscicán járt az esze. És újra meg újra megfogadta, hogy holnap bejárja a várost, és mindenkinek elmondja, mit művelt Morgó Medve. És majd összeülnek, és példás büntetést gondolnak ki neki.
Lassan-lassan elnyomta az álom. Mikor reggel kinyitotta a szemét, látta, hogy elállt már a vihar. Szép csendes idő volt, még napkelte előtt, Macó kikecmergett az ágyból, belebújt meleg télikabátjába és szőrmecsizmájába, és kiment a kertbe. Térdig gázolt a hóban. A kerítéshez ment, és óvatosan mászott fel rajta, mint éjszaka. A tetejéről átlesett az almafához, ahol tegnap a kiscica feküdt, de most nem látott semmit, csak lábnyomokat az almafától Morgó Medve házának hátsó bejáratáig. Jókora lábnyomok voltak, aligha a cicától eredtek. Macóka nesztelenül átlépett a kerítés tetején, és lehuppant Morgó kertjében. Lábujjhegyen körüljárta a házat, végül a túloldalon a hálószobához ért.
Odanyomta orrát a fagyott ablaküveghez és bekukucskált. Morgó Medve hatalmas termetével békésen szundított a pamlagon. Előtte a padlón egy üres kistányér és egy ugyancsak üres tejesüveg. A tányér és az üveg mellett egy kis ágyacska, és benne finom gyapjútakarók alatt a kiscica aludta az igazak álmát.
Macóka szívét olyan melegség járta át e látványra, hogy ahhoz hasonlót soha nem érzett életében. Csendben visszamászott a saját kertjébe, és a havat gázolva így dünnyögött:
- Morgó Medve nem is olyan rossz mackó, mint gondoltam. Igazában nem is ismerem, nem tudok róla semmit. Egyszer beszélgetnem kellene vele. Meghívom teára!
Megjelent Aaron Judah: Macóka régi és új meséi c. könyvben

Meghallgatható a mese Domján Edit előadásában: