2015. február 1., vasárnap

Meseország állatkertje

  A PIM oldalán nagyon hasznos mese, vers válogatás található a következő állatokról.



Meseország állatkertje
 

 »

Meseország állatkertje
 

Macska

 »

Meseország állatkertje
 

Madarak

 »

Meseország állatkertje
 

Medve

 »

Meseország állatkertje
 

Kutya

 »

Meseország állatkertje
 

Oroszlán

 »

Meseország állatkertje
 

Nyúl

 »

Meseország állatkertje
 

Egér

 »

Meseország állatkertje
 

Mókus

 »

Meseország állatkertje
 

Bogarak

 »

Meseország állatkertje
 

Vakond

 »

Meseország állatkertje
 

Sárkány

 »

Meseország állatkertje
 

Béka

 »

Meseország állatkertje
 

Halak

 »

Meseország állatkertje
 

Majom

 »

Zelk Zoltán: Mackó a városban

Az öreg medve így oktatta kisfiát:
- Szeresd az erdőt, mert az a te hazád!
Igen ám, de a madarak mind tudták, hogy az öreg medve híres táncos volt fiatal korában, s annyi városban járt a cirkusszal, hogy megszámlálni sem tudta. Tőle tanulták ezt a nótát is:

Minden város aranybánya,
a vad erdőt vigye kánya!

Így aztán nem csoda, ha a kis medvebocs sokkal inkább hitt a madaraknak. Hiszen az erdőre nem lehetett kíváncsi, benne élt estétől reggelig: de a várost sohasem látta még.
- Mesélj valamit a városról - kérte egy nap az öreg medvét.
- Rá ne gondolj! - óvta a kisfiát. - Ezer veszedelem fenyeget ott minden medvét. Örülök én is, hogy még idejében megszöktem onnan.
Többet aztán nem is mondott soha sem a városról, sem magáról. De a kis medvebocs annál kíváncsibb lett. El is határozta, hogy akármi lesz, de ő bizony elmegy és megkeresi a várost.
Nem sokat töprengett. Egy holdvilágos éjszaka megszökött a barlangból. "Minden város aranybánya, a vad erdőt vigye kánya!" - dúdolgatta vidáman.
Másnapra a város határába ért.
Most már biztosan meglátom a várost - örvendezett magában. Éppen azon töprengett, merre forduljon, mikor egy nyúl szaladt el mellette, be az erdőbe. Nagyot nevetett a nyúl gyávaságán, de az egyszerre csak hátraszólt:
- Aki utoljára nevet, az nevet igazán! - De a kis medve rá sem hederített semmire, csak ment egyenesen a város felé.
Minden jól ment, semmi baj nem érte. Így jutott el egy fényes, nagy üzletig. Hogy táncolt az üvegablakokon a napsugár! Ó, ilyen szépet nem is látott még soha. Közelebb ment hozzá, az orrát a csillogó üveghez érintette: hát szemközt véle egy kismackó éppen akkor nyomta az orrát szintén az üveghez. Megörült a kis medvebocs: lám, még pajtása is akad. Kinyújtotta a mancsát feléje, hát az is nyújtotta őfelé. Erre már elnevette magát, de nicsak, amaz is nevetett. Nem is gondolkozott sokat, hanem benyitott az üzletbe.
De mekkora csalódás érte: nem volt ott egy fia mackó se. Más volt ott, amitől majdnem kővé vált.
Az egyik sarokban nagy medvebőr volt kiterítve. A másikban egy nyúl bőre. Még a hideg is kirázta a kis medvebocsot. "Mi lesz velem" - reszketett félelmében. Csak egy reménye volt, hogy a kismackó, akit kívülről látott, talán megmenti őt. Reménykedve nézett arrafelé, ahol először pillantotta meg, de most látta csak, hogy aki vele szembenézett, senki más nem volt, mint a saját tükörképe, mely most a másik üvegablakból reszketve nézett vele farkasszemet.
A kismackónak sem kellett több. Úgy kiszaladt a fényes boltból, mintha a szél fújta ki volna onnan. Meg se állt az erdő széléig.
De itt a kisnyúl nevetett rá.
- Hová sietsz olyan nagyon?
- Jaj, ne is kérdezd! Jaj, ne is kérdezd!
Szegény öreg medve azt se tudta, hova legyen bánatában. Nem tudta, merre, hol keresse fiacskáját: a hegyszakadékban-e vagy az erdőn túl. Épp jókor ért haza a kismackó, mert már készült világgá menni.
Nem is kérte ezután az öreg medvét, hogy meséljen a városról. Ott élt mindig az erdőben, s még a végrendeletébe is azt íratta a bagollyal:

A város csak nagy kaloda,
medve sose menjen oda!

A sün meg a borz

(Sztelmah meséje nyomán írta Jékely Zoltán)

Egyszer a jó öreg sün elindult cserkészni. Amint a domboldalon kaptat felfelé, valami nyöszörgés üti meg a fülét. Körülnéz, s mit lát! Egy görcsös bükkfa tövében ott kuporog borz anyó, állkapcsa felkötve babos keszkenővel, fejét fogja, s nyög, nyögdicsél nagy keservesen.
— Hát téged mi lelt, szomszédasszony? — kérdi a sün, s odadöcög a borzlyukhoz, a görcsös fa tövébe.
— Jaj, ne is kérdezd, kedves szomszéd — óbégat borz anyó, hogy csak úgy potyog a könnye.
 — Beletört a szemfogam egy átkozott dióba, s most kéket-zöldet látok a szörnyű fájdalomtól!
— Ó, te szegény teremtés — sopánkodik a jó öreg sün —, hát miért nem teszel rá ezerjófüvet?
— Tennék én, elhiheted, de honnan? A patakpart messze, s nem hagyhatom itt ártatlan porontyaimat!
Ahogy ezt mondja, mindjárt két boglyas szürke buksi jelenik meg a borzlyukban, pislognak, hunyorognak a napvilágtól, aztán egyszerre kezdenek olyan nyivákolásba, hogy a szegény jó öreg sünnek majd megszakad a dobhártyája:
— Jaj, anyám, ehetném, jaj anyám, ehetném — mind ezt fújták.
— Mikor hozol már egy kis vadalmát?
— Látod — mondja a borz a sünnek —, a szívem szakad meg érettük, de hát hogy hagyjam őket egyedül? Elvinné szegényeket a rézfülű bagoly!
— Ne búsulj, szomszédasszony! — vigasztalta a sün —, majd hozok én neked ezerjófüvet s vadalmát a csemetéidnek, amennyi beléjük fér!
Azzal a borz hálálkodását meg se várva, gyorsan összegombolyodott, s mint egy kerek kő, legurult a domboldalon. Addig gurult, míg a patak partjára nem ért. Ott kigombolyodott, megtalálta az ezerjófüvet, szakított belőle egy csokrocskával, aztán tovább indult a patak mentén, s nemsokára megérkezett a vadalmafához. Az alja tele volt szép sárga hullott almával.
A sün megint összegömbölyödött, s addig hempergett a vadalmákon, míg tüskéire fel nem akadt vagy egy tucat, aztán szép lassan elkezdett kapaszkodni nagy terhével felfelé, egyenesen a borzlyuk elé.
Bezzeg szakadt róla a verejték, mire megérkezett.
De volt öröm a borzéknál, gondolhatjátok!
Borz anyó rögtön a fogára rakta az ezerjófüvet, a pulyák pedig kétkézt kapkodták lefelé a sok szép almácskát a sün tüskés hátáról.
— Amíg élek, el nem felejtem a jóságodat, sün koma! — hálálkodott a borz anyó, miközben a sün boldog mo solygással figyelte, hogy lakmároznak a borz kicsinyei.
— Nyugodalmas jó éjszakát — köszönt el. — Aztán holnap is elnézek, hadd lám, nincs-e valamire szükséged.
Azzal összegömbölyödött, s egy szempillantás alatt elgurigázott a szemük elől.
Másnap estefelé megint arra járt. Megint hallja a nyöszörgést. — No — gondolta — nem használt az ezerjófű a komaasszonynak.
Borz anyó csakugyan ott kuporgott az egyik gyökéren, s erősen nyomogatta az állát.
— Hát nem szűnt a fogfájás? — kérdezte a sün.
— Jaj, ez a kutya fog! — sopánkodott borz anyó. — Már harmadnapja se éjjelem, se nappalom miatta. Alkalmasint zsálya kellene reá, langyos zsálya-borogatás. Mennék is, hogy szedjek, de ki visel addig gondot neveletlen porontyaimra?
Ahogy ezt mondja, a két buksi már ott is van, vinnyog- makog a lyuk szélén:
— Jaj, anyám, ehetném! Mikor hozol egy kis varkörtét? Megszólalt a sün:
— Ne búsuljon, komámasszony, majd hozok én zsályát is, ennivalót is. Térülök-fordulok, mindjárt itt vagyok.
A borznak annyi ideje sem volt, hogy bár egy köszönömöt sóhajtott volna utána, olyan gyorsan gurigázott el a patak felé. Szedett egy csokor zsályát, elment a vackorfához, meghempergőzött a hullott körtében, s aztán nagy terhével megindult felfelé a domboldalon. Megérkezett, s volt ott nagy öröm, hálálkodás.
— Holnap megint elnézek — búcsúzkodott a sün, és elgurigázott.
Másnap megint felbotorkált a borzlyukhoz, harmadszor is. De most, hogy-hogy nem, a domb másik oldaláról érkezett, méghozzá korábban, mint azelőtt. Hát mit lát? Borz anyó, mintha a foga sohasem fájt volna, vígan rágcsál egy diót, a babos kendő ledobva, s a porontyok teli hassal, jókedvűen hancúroznak körülötte. — Meggyógyult a jó lélek — gondolta a sün, de nem szólt semmit, csak nézte-nézte boldogan a kis családot egy bokor alól. S egyszer csak megszólalt borz anyó:
— No, gyerekek, most be a lyukba, én pedig felkötöm a kendőt, mert mindjárt jön az a bolond sün. Hadd higgye azt, hogy fáj a fogam.
— Vagy úgy! — kapott észbe a sün. — Ezek bolonddá tartanak engem? De megállj, huncut, majd megtanítlak én!
Azzal szépen előóvakodott a bokor alól:
— Hát nem múlt el a fogfájás? — kérdezte. — Most már igazán nem tudom, mit hozzak...
— Jaj, ez a kutya fog! Már negyednap se éjjelem, se nappalom miatta — sopánkodott borz anyó. — Ártatlan porontyaim pedig éhen vesznek itt maholnap.
— Sose búsulj, komámasszony — mondta a sün. — Majd hozok én neked egy kis kígyóhájat, azzal majd kenegetheted a fájós fogadat. Porontyaidnak pedig kerítek gránátalmát, aszalt szilvát, s úti mazsolát, amennyi beléjük fér.
— Amíg élek, nem felejtem el jóságodat, sün koma — hálálkodott borz anyó. Azzal a sün nyakába borult. Az sem volt rest, megölelte, hogy csak úgy ropogott a csontja, s vagy hat tüske szúrt bele egyszerre a nyakába.
— Jaj, de szúrós vagy, sün koma! — szisszent fel, s ugrott hátra — nem szeretnék a feleséged lenni!
A sün nem szólt semmit, csak somolygott a bajusza alatt, aztán szép csendesen eldöcögött a bozót felé.
— Ugye, holnap ismét eljössz? — kiáltotta utána borz anyó — s elhozod mind, amit ígértél!
— Azt ugyan várhatod! — gondolta a sün, s becsörtetett a bozótba. Ment a maga dolga után, utóvégre neki is volt néhány neveletlen porontya.
S a borzék másnap hiába várták. Esze ágában sem volt felkeresni őket. Várták, várták, még ma is várják, ha észbe nem kaptak ...

A hős egér

(Eszkimó népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Egyszer nagyot gondolt a kisegér, s kíváncsian kikukkantott a lyukból. Szép nap volt, se meleg, se hideg, éppen arra való, hogy sétálgasson, aki sétálni szeret. A mi kisegerünk pedig nagyon szeretett sétálni.
Szólt is mindjárt a nagyanyjának:
— Nagyanyókám, sétálni mennék!
Egér-nagyanyó beleegyezett:
— Nem bánom, elmehetsz, de ebédre itthon légy!
A kisegér elindult. Amint ment, mendegélt, egy tó partjára érkezett.
A kisegér körüljárta a tavat, aztán azt gondolta:
— Nagy tó, nem kicsike, de azért én átúszom rajta.
Azzal nekirugaszkodott, és átúszott a túlsó partra. Igen büszke volt rá, hogy ilyen ügyes. Hanem mikor hátranézett, csudálkozva látta, hogy a tó nem is tó. Hát akkor micsoda? Nagyanyó lábanyoma, belefolyt az esővíz ...
Kíváncsian tovább bandukolt. Nézelődött, cincogott — egyszer csak egy nagy, magas hegybe ütközött.
A kisegér most se várt sokáig, hanem azt gondolta:
— Nagy hegy, nem kicsike, de azért én mégis átugrom! Aztán hopp! — nekifutott, átugrotta a hegyet.
De alighogy hátranézett, megint csak elcsudálkozott: a hegy nem is hegy, hanem csak egy száraz fűcsomó...
Most már csak azért is tovább baktatott.
Jó messze járt már, mikor hirtelen két medvét pillantott meg. Verték, püfölték egymást.
A kisegér egy darabig nézte őket, aztán azt gondolta:
— Vad állatok, nem szelídek, de azért én mégis átcsusszanok közöttük!
Azzal bátran nekilódult és átcsusszant a két verekedő állat közt.
Most csudái kozott el csak igazán! Mikor hátranézett, látta, hogy nem is medvék verekednek, csak két kicsi hörcsög ...
Nem is sétált tovább, hanem sietve hazament, s amit látott-tapasztalt, elmesélte a nagyanyjának. Az pedig jót nevetett rajta.
— Butuska kisegér vagy, hallod-e! Látszik, hogy még nem kunkori a farkad!
Azóta a kisegérből nagy egér lett, a farka is kunkori lett, ő maga is bizonyosan sokkal okosabb lett.

Hogyan keresett barátot a kutya?

(Nyenyec népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Valaha a kutya egyedül élt az erdőben. Igen-igen megunta a magányosságot, s elindult, hogy barátot keressen magának. Ment, mendegélt. Egyszer csak szembe fut vele egy nyúl. Azt mondja a kutya:
— Nyulam-bulam, gyere, lakjunk együtt.
— Miért ne! — szólt a nyúl. — Gyerünk!
Találtak egy zugocskát az erdőben, s amikor beesteledett, lefeküdtek aludni. A nyúl elaludt, de a kutya nem volt álmos, elkezdett ugatni. A nyúlnak egyszerre kiment az álom a szeméből.
Felugrott, s így szólt a kutyához:
— Miért ugatsz? Még meghallja a farkas, idejön és felfal mindkettőnket!
A kutya elhallgatott, de azt gondolta magában:
— Rossz barátot találtam. Gyáva szívű ez a nyúl! Bezzeg a farkas! Az senkitől sem fél, bizonyosan!
Azzal ott is hagyta a nyulat, s elindult, hogy megkeresse a farkast. Ment, mendegélt az erdőben. Egyszerre csak szembe fut vele egy farkas. Azt mondja a kutya a farkasnak:
— Farkas-barkas, gyere, lakjunk együtt.
Azt mondja a farkas:
— Miért ne? Kettesben vidámabb.
Beesteledett, aludni készültek. Elaludt a farkas, és a kutya is lefeküdt. De éjfélkor felébredt a kutya, és elkezdett ugatni. Megijedt a farkas, majd elállt a szívverése, és elkezdte szidni a kutyát:
— Miért ugatsz? Meghallja a medve és megöl mindkettőnket!
— Hű — gondolta a kutya —, úgy látszik, a farkas se valami nagyon erős, ha így fél a medvétől. De bezzeg, a morcos mackó mindenkinél erősebb!
Otthagyta a kutya a farkast és elindult, hogy megkeresse a medvét. Ment, mendegélt az erdőben, hát egyszerre csak szembejön vele a medve. A kutya odament hozzá, és így szólt:
— Morcos Mackó, gyere, lakjunk együtt.
A medve beleegyezett. A napot együtt töltötték. Aztán leszállt az éjszaka, s a medve elszunnyadt. A kutya pedig pontban éjfélkor megint csak elkezdett ugatni. Felébredt a medve, s oly félelem fogta el, hogy a foga is vacogott.
— Elhallgass — mordult a kutyára. — Miért ugatsz? Meghallja az ember, idejön és megöl mindkettőnket!
— Lám, lám — gondolta a kutya —, ez is gyáva. Elmegyek, megkeresem hát az embert.
Azzal otthagyta a medvét. Futott, futott, az egész erdőt átfutotta, de sehol se találta az embert. Kiért végre az erdő tisztására, s leült pihenni. Az ember meg éppen az erdőbe készült fáért. A kutya odafutott az emberhez, és így szólt:
— Ember, gyere, lakjunk együtt. Az ember így válaszolt:
— Miért ne! Gyere velem!
És az ember hazavitte a kutyát a házába.
Amikor beesteledett, az ember elaludt. Éjfélkor a kutya elkezdett ugatni. De az ember nem ébredt fel. A kutya még hangosabban kezdett ugatni. Erre már felébredt az ember és rákiabált a kutyára:
— Ejnye, kiskutyám, ha éhes vagy, egyél, de ne zavard az álmomat.
A kutya látta, hogy az ember nem fél, elhallgatott, evett valamit és lefeküdt aludni. De ott maradt, s máig is az embernél lakik.






Kádár apó szerencséje

(Ukrán népmese nyomán írta Mészöly Miklós)

Élt egyszer egy öreg apóka. Egész életében hordókat, teknőket csinált, ez volt a mestersége. Ezért hívták Kádár apónak. Egyszer semmi munkája sem akadt, s még annyi pénze sem volt, hogy kenyerei tudjon venni.
S akkor azt mondta a szomszédja:
— Látom, apóka, nincs mit enned. Csinálj nekem egy szép kis teknőt, cserébe kapsz érte kenyeret.
Apóka megörült és mindjárt nekilátott a munkának. Elkészítette a teknőt, hátára vette és elindult vele a szomszédhoz. De a teknő nemcsak szép volt, hanem nehéz is. Úgy megnyomta apóka hátát, hogy a nagy forróságban alig tudta vinni.
Szerencsére egy tölgyfaerdőn baktatott keresztül. Letörölte arcáról a verejtéket, s leült az árnyékban.
— No, ha már leültem, szundítok is egyet! — gondolta apóka és elnyúlt a füvön. A teknőt meg magára borította, mint valami takarót.
Kis idő múlva arra fut egy nyuszi. Meglátja a felfordított teknőt, s felkiált:
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
Azzal, hopp! — felült a tetejére.
Megint csak elmúlt egy kis idő — s arra szalad a róka. Megáll, nézi, nézi a teknőt, s felkiált:
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
És odaült a nyulacska mellé.
De alighogy odaült, már jött is a farkas, és ámulva kiáltotta:
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
És szépen odatelepedett a róka mellé. Most már hárman ültek a teknőn: a nyúl, a róka, meg a farkas.
De lám. megint csak jön valaki: dirmeg-dörmög, cimmeg-cammog — a medve! Meglátja a teknőt, s megáll, nagy csodálkozással: 
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
Azzal odaül melléjük negyediknek, a teknő szélére.
Hát amint ott ülnek, üldögélnek, eszükbe jut, hogy nem is ebédeltek.
Azt mondja a medve:
— Megyek az erdőre, szerzek egy kis mézet, s idehozom.
A farkas így szólt:
— A szomszéd tanyán egy zsíros bárányt láttam, én azt hozom ide.
A róka azt mondta:
— Én egy kövér gúnárt láttam, azt cipelem ide!
Utoljára a nyulacska szólalt meg:
— Én a kertben egy hatalmas káposztát láttam, azt gurítom ide.
És mind a négyen elmentek, hogy megszerezzék a zsákmányt. Elsőnek a medve tért vissza. Egész kaptárra való lépes mézet hozott, s ahogy ledobta, csak úgy rengett a teknő. Azután a farkas jött vissza a báránnyal, a róka a gúnárral, végül a nyulacska is megérkezett egy óriási káposztával.
Elkezdtek lakmározni. De még le sem nyelték az első falatot, mikor a szunyó káló apóka átfordult a másik oldalára — s a teknő megmozdult.
— Nézzünk oda! Ki mozgatja ezt az asztalt? — dörmögött a medve és tovább falatozott.
Kis idő múlva megint csak megmozdult a teknő — s most a farkas kiáltott fel:
— Ejnye no! Ki mozgatja ezt az asztalt? — és ő is tovább evett.
De nem sokáig — mert a teknő újra megmozdult!
— Ejnye no! — mérgelődött a róka. — Ki mozgatja ezt az asztalt? — és csámcsogott tovább.
Már azt hitték, nincs semmi baj, mikor apóka hirtelen egy hatalmasat nyújtózkodott, s a teknő majdnem felborult.
— Jaj nekünk! — kiáltott a nyulacska. — Ki mozgatja ezt az asztalt? Gyertek, szaladjunk!
És szaladt a négy koma, azt se tudták, merre, hova, rohantak ész nélkül. Otthagyták a húst, a mézet, a káposztát — s ha akarták, ha nem, megvendégelték apókát.
Hát még az a szép cipó, amit a szomszédtól kapott a teknőért! Apóka olyan lakomát csapott, hogy három napig aludt utána!

János vitéz

(Móricz Zsigmond meséje)

Azaz, hogy Jancsi vitéz. Mégpedig huszár. Gyönyörű papiroscsákója és fényes bádogkardja volt. Ha fejére tette a csákóját és oldalára kötötte a kardját, olyan helyre katona volt, hogy mindenki azt mondta:
— Az isten is huszárnak teremtette!
Hát még ha felpattant a szürkéjére!... Azaz, hogy álljunk meg egy kissé. Már tudniillik, hogy a szürkénél álljunk meg. Hát, ami azt illeti, szürkének szürke volt a Jancsi vitéz paripája, csakhogy kissé hosszű volt a füle. Jobban mondva, nagyon is hosszú volt. És az a furcsa szokása volt, hogy nem nyerített, hanem ordított. Mégpedig két betűt: i-t és ó-t. Mi tűrés, tagadás, a Jancsi vitéz paripája bizony csak csacsi volt.
De az nem tesz semmit. Mikor Jancsi vitéz fölugrott a szürkéje hátára, mégis deli huszár volt. Büszke is volt a vitéz s így szólt, miközben mellét nekifeszítette és bajuszát kipödörte... Hohó! Hohó! álljunk meg ismét atyafiak! Annál a bajusznál álljunk meg. Mert Jancsi vitéz bajusza csak afféle „bőrbajusz” volt. Azt nem pödri, hanem csípi az ember. Mi tűrés, tagadás, a vitéz még csak „tejfölös szájú” volt. Az se tesz semmit. Jancsi vitéz mégis így szólt:
— Hol az ellenség? Jöjjön ide, ha mer! Hadd táncoltatom meg amúgy Magyar Miskásan!
Mivel pedig az ellenség nem ment Jancsi vitéz elébe, lehetséges azért, mert nem mert, hát megindult a huszár, hogy fölkeresse. Sarkantyúba kapta paripáját és repült, mint a szél . . . Hahó! Álljunk meg egy szóra! Annál a repülésnél álljunk meg.
Mert szó ami szó, a szürke nem repült, hanem cammogott. Ámde az nem baj. Jancsi vitéz azért büszkén szamaragolt végig a városon, ki a mezőre és szétnézett a tájékon, merre van az ellenség?
Hát ott volt a gyepen. Ott bizony. Egy egész falka. Sokasága ellepte a gyepet. Jancsi vitéz azonban nem szeppent meg. Aki huszár, nem fél a veszedelemtől.
Már csak álljunk meg ismét egy percre. Annál a veszedelemnél álljunk meg. Hát igenis, nagyszámú volt az ellenség, száz egy ellen, de ami a veszedelmet illeti, nem hallgathatom el, hogy arról szó se volt, mert az ellenség békén legelgetett a gyepen. Tudniillik libafalka volt.
Jancsi vitéz szemében azonban ez nem változtatott a dolgon. Kirántotta kardját, megsarkantyúzta paripáját és ezt kiáltotta:
— Rajta, huszár, rajta!
Ezzel nekirontott az ellenségnek, amely rémülten menekült. A libapásztor-asszony ijedten kiabálta:
— Ne bántsa a libáimat!
A huszárt azonban ilyesmi nem lágyítja meg. Utolérte a menekülőket és csihi-puhi, jobbra vágott, balra vágott, jobbra hullott a liba, balra hullott a liba. A libapásztor kezét tördelve jajveszékelt:
— Oh jaj, szegény libáim!
Jancsi vitéz nekitüzesedett. Hát hiszen megmutatja ő ma az egész világnak, milyen az igazi huszár!
Ujjongva kiáltotta:
— Győztem! Enyém a diadal!
Nono, kérem alássan, kissé megállhatnánk annál a diadalnál. Mert, nini, a gúnár egyszerre csak megállt és szárnyait kiterjesztve azt gágogta:
— Megállj, libahadsereg! Szálljunk szembe ezzel a huszárral! Harcra, libák! Csípd, üsd, ahol éred!
A ludak mind azt gágogták:
— Csípd! Üsd, ahol éred!
A gúnár sziszegve repült a huszár felé, a ludak mind szárnyra kerekedtek és nekirontottak Jancsi vitéznek. Dolgozott a sok piros csőr és a sok fehér szárny. Jancsi vitéz hasztalan csapkodott a kardjával, a szürke hasztalan rúgott ki a hátsó lábával, bizony beteljesült a közmondás, hogy sok lúd — huszárt győz.
Jancsi vitézt alaposan helybenhagyták a ludak, a csákóját is lekapták a fejéről, a kardját is kicsípték a kezéből. Bezzeg menekült a vitéz és a szürke ezúttal nem cammogott, hanem úgy nyargalt, hogy a szél sem ért a nyomába.
Hopp, álljunk meg ismét egy szóra. A szél talán nem ért nyomába, de a ludak harcias gágogással állandóan mellette, mögötte voltak . . . s ami a leggonoszabb, egy- egy liba fogta is a Jancsi vitéz fülét, a harmadik cibálta a haját... Mondhatom, hogy rosszul érezte magát János vitéz, azaz, hogy Jancsi vitéz. Nagyon nehezen tudott elmenekülni a mérges libák közül és sajgott minden csontja, fájt minden porcikája. A libapásztor-asszony örvendezve kiáltotta:
— Úgy kell neki! Megérdemli!

2015. január 31., szombat

Osvát Erzsébet: Minek a medvének bunda?

Minek a medvének bunda?
Hisz a telet átalussza.
Bebújik a barlangjába,
A hidegre fittyet hányva.
Mellette a kicsi bocsa,
Vígan horkol a sarokba.
Álmodik jó édes mézről.
Mackók kedvenc ételéről.
Csámcsog hozzá egy kicsit,
Pedig hát ez nem illik.

Miért alszik télen a medve?

(átdolgozta: Végh György)

Réges-régen történt, amit most itt elmesélek, egy tavasszal a világ leghatalmasabb rengetegének közepén. Valamennyi állat összegyűlt az erdei tisztáson, hogy megválasszanak valakit, aki a méhkaptárakra felügyel. A méhecskék ugyanis panasszal fordultak az erdő lakóihoz, hogy valamiféle ismeretlen tettes a távollétükben folyton dézsmálja a mézet.
Mindenki ott volt bizony, aki valamit is számított az erdőben. Ott volt az ezermester harkály, ott volt a róka, ott voltak az őzek, a farkasok, mert ebben a régi, mesebeli időben még békességben éltek egymás mellett valamennyien.
Egy hosszú fülű nyuszi volt az értekezlet elnöke.
- Azért gyűltünk itt össze - pislogott álmosan -, hogy kinevezzük a méhkaptárak őrizőjét. Ugyan ki vállalkozna erre a megtisztelő feledatra közületek?
A meghívottak között ott volt természetesen Miska medve is, vadonatúj, pompás barna öltönyében. A nyuszi kérdését néma csend követte, senki sem sietett jelentkezni, mert hiszen mindenki éppen eléggé el volt foglalva az erdőben.
- Nos hát ha senki nem vállalja - dörmögte Miska medve -, én hajlandó vagyok meghozni ezt az áldozatot az erdő lakóinak kedvéért!
Az egybegyűltek közfelkiáltással nevezték ki Miska medvét az erdei mézek őrizőjévé. Méltóságteljesen, szorgalmasan látta el feladatát - legalábbis ezt híresztelte magáról -, mert bárki merészkedett a méhkaptárak közelébe, mindenkit sorra elzavart.
Mindez a nagy fáradtság hiábavaló volt mégis, mert a méhek ismét elmentek az állatok tanácsához, és bejelentették, hogy érthetetlen módon mindennap kevesebb lesz a méz a kaptárakban. Egyben azt is kérték, hogy mielőbb sürgősen vizsgálják ki az ügyet.
Egy reggel három kiküldött: egy róka, egy nyúl és egy veréb, anélkül, hogy Miskát erről értesítették volna, váratlanul megjelent leltárt csinálni. A veréb előreröpült, s méghozzá olyan nesztelenül, hogy Miska nem vette észre. Pedig ha észrevette volna, biztosan abbahagyja a torkoskodást, mert talán mondanom sem kell: ő volt ám a méhkaptárak dézsmálója!
A veréb sietve repült vissza, és mindezt iziben közölte a rókával meg a nyuszival. Újra összehívták tehát az állatok tanácsát, és az összes állat jelenlétében megfosztották Miskát mézőrzői tisztségétől. Sőt büntetésből száműzték egész tavaszig a barlangjába, ott kellett tartózkodnia egész télen át - ezt a bölcs ítéletet hozták -, hogy semmiféle újabb kópéságot ne követhessen el őkelme.
Azóta alszik - mert mi mást is tehetne? - a medve télen mindig a barlangjában. Azonban hiába tiltották el a méztől, azért ő bizony mégis szereti, és amikor csak hozzájuthat, nem veti meg még ma sem. És hacsak teheti: jól a mézesköcsög aljára néz manapság is őkelme.

Mentovics Éva Lángolj, kisze ,vidd a telet!​

Ahogyan a kisze ég,
úgy tűnjön el minden jég!
Csorduljon a jégcsap könnye,
éltet adjon minden csöppje!​

Amikor a kisze lángol,
fusson a fagy hét határról!
Dőljön le az összes hófal,
tavasz jöjjön minden jóval:​

gólyahírrel, napsugárral,
szárnyaljon a víg madárdal,
csattogjon a gólyakelep…
szaladj már tél, ott a helyed,​

ahol hívnak, ahol várnak,
szíves szóval invitálnak.
Hadd fogadjuk a víg tavaszt,
mely orcánkra mosolyt fakaszt,​

derűt ígér, víg kacagást –
felednénk már a havazást.
Csobbanjon a csermely fodra,
rügy pattanjon sombokorra!​

Lila sáfrány, csillagvirág
hirdesse, hogy szép a világ.
Lángolj, kisze, vidd a telet,
bimbózz, tavasz, itt a helyed!​

Kisze, kisze, szalmabáb,
égj el minél hamarább,
füsttel írd a kéklő égre:
Jöjj el, tavasz, jöjj már végre!
(Balatonszőlős, 2010. január 18.)​

A mézeskalács emberke története

Volt egyszer egy kislány, aki mézeskalács emberkét készített. Kivette a sütőből, és megcsodálta szépségét, majd mazsolát rakott az arcára szemnek, és a kabátkájára gomboknak.Épp befejezte, amikor a mézeskalács emberke hirtelen felpattant, kiugrott a tányérból és futásnak eredt. A kislány utána iramodott, de csak ennyit hallott a távolból:
 „Én vagyok a mézeskalács ember, futhatsz, mint a nyúl, de sosem érhetsz utol engem!”. Igaza volt. A kislány valóban nem érte utol, így pityeregve hazabandukolt. Másnap azonban, amikor az utcán a kirakatokat nézegette, a pékség ablakában különös alakra lett figyelmes: széles vigyorral az arcán ott feküdt ez egyik tálcán a mézeskalács ember! Több sem kellett a kislánynak, berohant az üzletbe, és kérte a mézeskalács embert. „Tíz fillér lesz!” – jött a válasz. „De hát ő az én mézeskalácsemberem! Én sütöttem!”- felelte a kislány. „Akkor is tíz fillér lesz!”. Így a kislány hazasietett, felnyitotta a perselyt, kivett egy tízfillérest, visszarohant az üzletbe, elővette a pénzt, és így szólt: „Most már kérem a mézeskalács emberkémet!”. Erre a férfi kivette a mézeskalács embert a kirakatból, és átnyújtotta a kislánynak, aki szorosan átölelte, és hazáig ezt hajtogatta örömében: „Én csináltalak, azért mert szeretlek, és most már meg is vásároltalak. Az enyém vagy”.

Ez Isten szeretete. Ő teremtett téged, azért mert szeret téged. Elfuthatsz előle, de Isten ott lesz mögötted. Azért, mert érdekli, hogy mi van veled. Te meg én, el lettünk adva rabszolgának.Ez a rabszolgaság a bűnről szól. Jézus Krisztus pedig azért halt meg, hogy megszerezzen minket magának. Azért, hogy oda tudjon menni hozzád, belenézzen a szemedbe, és azt mondja, hogy én csináltalak, és most meg is vettelek. Szeretlek. Az enyém vagy. Ez valóságosan az, amit tett. Isten szeretne téged szeretni. De miért? Nem tudom. A Biblia egyszerűen csak azt mondja: csak úgy.

A másik macska

(Móra Ferenc meséje)

Nyolc esztendős legényke voltam, mikor először utaztam egyedül. Régen volt, de úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Szinte látom magamat, ahogy meleg kis bundámban, vidrabőrsapkában sietek ki a vasútra. Ahogy csizmám nyikorog a havon, csupa muzsikaszó. Kis batyu van az egyik kezemben, mákos rétes van abban, meg szép piros alma. A másik kezemben a Pap Lali levelét szorongatom. Abban hív meg varjúvadászatra a majorjukba. Azt is beleírta, hogy szedjem ám a lábam, le ne késsek a vonatról.
Hát hiszen mentem is én sebesen, nem is voltam már messze az állomástól, mikor egyszer csak hangot hallok a fejem fölött:
— Miau, miau!
Föl tekintek — hát egy istenadta kis cica gubbaszkodik a fejem fölött a háztető szélén, az esőfogó csatornában. Szeretett volna lejönni, de nem tudta, merre van a gyere le. Leugrani nem mert, fölfelé menni meg nem tudott a süppedős hóban. Hát így csak didergett a jámbor és várta a jó szerencsét. Nyilván engem gondolt annak, azért miákolt rám.
Macskanyelven bizonyosan annyit tesz az:
— Gyere már, kisfiú, az isten is megáld, ha lesegítesz!
No, föl is villant az én szemem, ahogy a cirmost megláttam. De ahelyett, hogy fölkapaszkodtam volna érte, lehajoltam a hóba, gyúrtam belőle golyót, s úgy fültövön bombáztam vele a szegény cicust, hogy egyet se miákolt többet. Lekapta a fejét a csatorna mögé s tán föl se emelte addig, míg az eső ki nem mosta onnan.
— No ez szép volt, kár, hogy senki se látta — néztem körül büszkén. De nemigen volt ácsorogni való időm, mert a vasparipa már nagyon nyerítgetett az állomás udvarán. Bizonyosan csak engem várt, mert mindjárt megindult, ahogy beugrottam.
Egymagam voltam a vasúti kocsiban, nagy kényelmesen végigheveredtem a bőrdíványon. Szerettem volna kinézegetni a havas világba, de Tél takács befüggönyözte az ablakot sűrű virágos függönyével.
Nézem a másik ablakot, hát be van fagyva az is. De ahogy jobban odanézek, elkiáltom magamat:
— Nini, megint egy macska!
Az volt az csakugyan, egy jégmacska. Valami unatkozó utas kapirgálhatta bele a körme hegyével az ablak jegébe. Még bajusza is volt neki, öt szál egyik felől, három szál másik felől. A farka kunkorodott, mint egy sóskifli. Az egyik szeme már befagyott, de a másikon még ki lehetett látni a fehér mezőkre, a nyargaló sürgönykarókra, a világos ablakú őrházakra.
Jó darabig elmulattam magamat a nézelődéssel, hanem aztán hátradőltem a sarokban. Untam már a mulatságot nagyon.
De nem sokáig unatkoztam ám, mert egyszerre csak hangot hallottam a nagy csendességben: — Miau, miau!
 Összerezzentem és körülnéztem a kocsiban. Nem volt ott macska sehol se. Mindössze a jégmacska hunyorgatott a félszemével az ablakon. Az pedig nem beszélget — nyugtattam meg magamat.
— Beszélek biz én — szólalt meg a jégmacska, eltalálva a gondolatomat.
— Nem lehet az — csóváltam meg a fejemet —, nem vagy te élő.
— No, majd meglátod, mennyire élő vagyok! — nevetett a furcsa útitárs. S abban a percben úgy felágaskodott, hogy már nem is jégmacska volt, hanem jégoroszlán. Csillogott-villogott minden szőreszála s csattogott-pattogott a farka, mint a karikás ostor.
No, ezt jó lesz megbékíteni, gondoltam magamban s próbát is tettem vele mindjárt.
— Ejnye, cicuskám — mondtam neki —, ha tudtam volna, hogy találkozunk, hoztam volna neked egy kis déli maradékot a zsebemben. Ki sem mondhatom neked, hogy szeretem a macskákat. Láttam az elébb, mikor meghajigáltál — prüsszentette el magát a jégmacska, s olyant villant a csészényi szeme, hogy egyszerre az ajtónak mentem ijedtemben. De sehogy se találtam a kilincset, pedig a jégmacska már a körmeit meresztette.
Hirtelen lebuktam a pad alá s onnan nyújtogattam kifelé a mákosrétest:
— Legyen a tied — nyöszörögtem —, sose bántom többet a macskákat.
— Azt jól teszed, kisgyerek — nevetett valaki a hátam mögött —, de azért csak ébredj fel, mert mindjárt ott leszünk az irtási majornál.
Fölnyitottam a szememet: hát a kalauz költöget. Az ablakra nézek:
csupa harmattá olvadt már a jégmacska.
Mindegy volt az, én egy varjúra sem mertem ráfogni a puskát a varjúvadászaton. De még csak egy pókot se tapostam el azóta.




Az őzikék

(Sebők Zsigmond meséje)

Gyors a villám, gyors a szélvész, hanem az őzike is gyors ám! Mondja az egyik őzike a másiknak:
— Fussunk az erdőbe!
Villámgyorsan, szélsebesen futottak. Egyszerre az erdőben voltak.
Hát csak morgást hallottak.
— Irgum, burgum, mit kerestek itt, őzikék?
Az utat egy tenyeres-talpas alak foglalta el. Hálósipka volt a fején, papucs a lábán, csibukszár a mancsában.
Az őzikék ijedten megálltak, és alázatosan rebegték:
— Jó napot, Mackó úr! Hát föl tetszett ébredni? Azt hittük, hogy téli álmát alussza.
Mackó úr — mert az volt a jól megtermett alak — bosszúsan morogta:
 Föl ám! Fölébresztett az az ostoba Farkas Bandi a vonításával.
Az őzikék reszkettek.
— Farkas Bandi? — suttogták.
— Az a gazfickó! — dörmögte Mackó úr. — Megmondtam neki a nyáron, hogy ha még egyszer a házam mellett vonít, mikor alszom, olyat teszek vele, hogy magam is megsajnálom. Hát mikor javában alszom, és éppen arról álmodom, hogy az új esztendőben hova utazzam — tuu- tuu-tu — valami tutulást hallok. Farkas Bandi vonított. Menten felébredtem. Mérgemben fölkaptam a csibukszárat, kifutottam, hogy elnáspángoljam, hát már hetedhét határon túl volt.
Ebben a percben hosszú vonítás hallatszott.
— Ez Farkas Bandi! — kiáltott Mackó úr, és a bozótba cammogott, hogy elcsípje a háborgatót.
Az őzikék menekültek.
— Farkas Bandi! — nyögték. — Szaladjunk!
De már későn volt. Farkas Bandi egy ugrással mellettük termett és mindkettőt fülön ragadta.
— Hohó, drágáim — sziszegte —, hová olyan sietősen? Farkas Bandi házát bizony még el is kerülnétek! Hát csak gyertek velem, legyetek az én vendégeim.
Ezzel háza felé cipelte a szegény őzikéket. Farkas Bandi háza ajtajában állt Farkasné asszony. A feje be volt kötve kendővel, kötény volt előtte. Már messziről kiabált:
— Hoztál-e, apjuk, valami finom falatot?
Farkas Bandi meg akarta tréfálni élete párját, és azt felelte:
— Bizony, anyjuk, nem hoztam!
— Megint üresen jöttél?
— Még egy verébfiókát sem fogtam!
Farkasné asszony megharagudott és ezt kiáltotta:
— Hát ha nem hoztál semmit, főzz te ebédet! Három napja szívjuk a fogunkat éhen, és te üresen kullogsz haza.
Farkas Bandi nevetett, majd így szólt:
— Hallod anyjuk? Csörög a szarka.
Csakugyan szarka csörgött a farkas házán. Farkasné azt mondta:
— Ugyan hasztalan csörög a házunkon a szarka. Ki jönne hozzánk vendégségbe, mikor magunknak sincs betevő falatunk!
— Pedig, anyjuk, két vendégünk is van egyszerre.
Farkasné fölkiáltott:
— Nini, őzikék! Ej, be kedves két vendég! Sohasem láttam ilyen kedves vendégeket.
Az őzikék úgy remegtek, mint a nyárfalevél.
A szarka pedig — huss — elröpült. Röpült, röpült... 
Farkas Bandi és élete párja bevezette a vendégeket a lakásba.
Odabent két farkaskölyök rakoncátlankodott. Az egyik a földön hentergett, a másik egy széken ült.
— Éhes vagyok! — kiabálták.
Képzelhetni, hogy az őzikék rosszul érezték magukat. Hát még amikor bement Farkasné asszony, és ezt mondotta :
— Kedves vendégeink, szíveskedjetek nekünk ebédül szolgálni!
— Kegyelem! — kiáltották az őzikék.
Farkas Bandi éppen rá akart rontani az őzikékre, mikor föltárult az ajtó, és megjelent az ajtóban Mackó úr. Hálósipka a fején, papucs a lábán, csibukszár a mancsában.
— Megvagy, Farkas Bandi! — kiáltotta. — Mondtam, ugye, ne voníts a házam mellett, mikor alszom! Nesze, itt a jutalom! Úgy elnáspángolta Farkas Bandit, hogy csak úgy porzott a bundája. Farkas Bandi üvöltött kínjában; Farkasné sivalkodott, a kis farkasok jajgattak. Most észrevette Mackó úr az őzikéket.
— Lám, lám, őzpecsenyére fájt a fogatok? Abban ugyan nem vásik. Őzikéim, fussatok, szabad az út!
Kétszer se mondatták az őzikék ezt maguknak. Ügy elfutottak, mintha ott se lettek volna. Mert gyors a villám, gyors a szélvész, de az őzike is gyors ám!
Mackó úr pedig hazafelé ballagott, lefeküdt, fülére húzta a paplant és folytatta téli álmát. Nem törődött vele, akárhogy morog, zúgolódik a Farkas-család.
Az őzikék szerencsésen hazaérkeztek. Otthon elbeszélték a többi őznek, mi történt velük, meg hogy Mackó úr mentette meg őket.
Amint beszéltek, egy ágon csörögni kezdett a szarka:
-— Tudjátok-e, ki értesítette Mackó urat, merre van Farkas Bandi?
— Kicsoda? — kérdezték az őzikék.
— Én értesítettem.
Nosza hálálkodtak az őzikék a derék madárnak. Így volt, ahogy elmondtam.

A róka, a medve és a szegény ember

(Gyulai Pál meséje)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egy reggel két tehenével elindult szántani. Amint az erdő mellett megyen, egyszer csak hall valami bömbölést és makogást. Bemegy az erdőbe megnézni, vajon mi lehet az? Hát látja, hogy egy nagy medve verekedik egy kis nyúllal.
— No még ilyet sem láttam életemben — mondja a szegény ember és olyan jóízűen kacagott rajta, hogy majd kipukkant.
— Ejnye, veszett hordta embere, hogy mersz te rajtam kacagni?! — rivallott rá a medve. — No ezért meglakolsz, tehenestül együtt megeszlek.
A szegény ember bezzeg most már nem kacagott s nagyon kérte a medvét, hogy legalább estig ne egye meg. Addig felszántja a földjét, szegény háza népe, hogy ne maradjon kenyér nélkül.
— No hát estig nem bántlak, de akkor megeszlek!
Azzal a medve elment dolgára, a szegény ember pedig búsan szántogatott. Délfelé odavetődött egy róka. Észrevette, hogy a szegény ember búsul. Kérdezte tőle, mi baja?
A szegény ember elmondta, hogy járt a medvével.
— Ha csak ennyi a baj, azon könnyen tudok én segíteni. Semmi bajod se lesz, magad is megmaradsz, a tehened is s még a medve bőre is a tied lesz. De mit fizetsz, ha megsegítlek?
A szegény ember nem tudta, mit ígérjen, mert nemigen volt miből. Végre kilenc tyúkban és egy kakasban egyeztek meg. Nehezen ígérte meg a szegény ember, mert nem tudta, honnan teremtse ki; de mégis megígérte.
— No, most már, szegény ember, hallgass rám! Mikor a medve estefelé idejön, én elbúvok a bokorban s kürtölök, ahogy a vadászok szokták. Akkor a medve azt kérdi: mi az? Te azt mondod: vadászok jönnek. Erre a medve megijed s kér, hogy bújtasd el. Te belebújtatod a szeneszsákba s megmondod neki, hogy meg ne mozduljon. Én akkor kijövök a bokorból s kérdem: mi van abban a zsákban? Te azt mondod: szenes tőke. Én nem akarom elhinni s azt mondom: vágd abba a csúcsba a fejszédet! Te meg fejbe vágod a medvét.
A szegény ember megörvendett a jó tanácsnak s követte is. Minden úgy történt, ahogy a róka mondta. A medve pórul járt s a szegény ember megszabadult tehenestül.
— Nem megmondtam, hogy így lesz? — mondá a róka.
— Tanuld meg ebből, hogy többet ésszel, mint erővel. De nekem most dolgom van, hazasietek. Hanem holnap elmegyek hozzád a kilenc tyúkért s az egy kakasért. Jó kövérek legyenek! Otthon légy, mert különben megkeserülöd!
A szegény ember szekerére vette a medvét, vígan tért haza; otthon jó vacsorát kapott, jól aludt rája s nem sokat félt a rókától, mert megtanulta tőle: többet ésszel, mint erővel.
Reggel alig nyitotta ki szemét, már kopogtatta az ajtót a róka s kérte a kilenc tyúkot és az egy kakast, de ráadásul még hét csibét, meg három fiatal récét is.
Mindjárt, komám, mindjárt, csak felöltözöm — rnondá a szegény ember, aki nagyon megharagudott a követelődző rókára.
Hamar felöltözött, de nem nyitotta ki az ajtót, hanem megállóit a ház közepén s elkezdett a szájával csaholni.
— Te szegény ember, mi tesz úgy, csak nem kopó?
— Bizony, komám, kopó az, mégpedig két kopó. Itt aludtak az ágy alatt, nem tudom, honnan kerültek ide. Megérezték a szagodat, ki akarnak rohanni, alig tudom már tartani őket!
— Csak addig tartsd, amíg elfutok. Nem bánom, maradjon inkább neked a tyúk is, a kakas is.
Mire a szegény ember kinyitotta az ajtót, a róka már túl volt ungon-berken. Nagyot kacagott rajta s még talán most is kacag, ha meg nem halt.

Lépcsőfokok

(Noszov meséje, fordította Nikodémusz Elli)

Peti az óvodából jött hazafelé. Ma megtanult tízig számolni. Mikor odaért a házukig, kishúga, Vali, már a kapuban várta. Peti kézenfogta és együtt mentek tovább.
— Én már számolni is tudok — dicsekedett Peti. — Az óvodában megtanultam. Mindjárt meglátod, most megszámolom a lépcsőfokokat.
Nekiindultak a lépcsőknek. Peti hangosan számolta a fokokat.
— Egy, kettő, három, négy, öt . . . — és megállt.
— Mért álltál meg? — kérdezi Vali.
— Várj csak, elfelejtettem, milyen lépcsőfok következik.
Mindjárt eszembe jut.
— Hát csak jusson eszedbe minél hamarabb — feleli Vali.
— Mindjárt, mindjárt, várj csak. Az előbb még tudtam, most egyszerre elfelejtettem. Hogy lehet az?
— Majd később eszedbe jut.
— Nem, én most akarom. Tudod mit? Kezdjük elölről.
Lementek a lépcsőn, és újra nekiindultak.
— Egy — számolja Peti — kettő, három, négy, öt . . . — s megint megáll.
— No, hát miért álltái meg? — kérdezi Vali.
— Várj, mindjárt, hadd jusson eszembe, hogy is felejthettem el.
Az óvodában még olyan jól számoltam, s most egyszerre elfelejtettem.
— Tudod mit, holnap még tanulsz egy kicsit, s aztán jól fogsz emlékezni rá — mondja Vali.
— Hogy-hogy holnap? Ma akarok számolni. Gyere, kezdjük újra, s meglátod, hogy eszembe jut.
Megint lementek a lépcsőn, s Peti újra kezdte.
— Egy, kettő, három, négy, öt . . .
— Talán huszonöt? — kérdezi Vali.
— Dehogyis, nem huszonöt! Csak megzavarsz! Megint elölről kell kezdeni.
— Én nem akarom többet — mondja Vali. — Mit vonszolsz magad után föl, le! Már megfájdult a lábam. Menjünk, kérdezzük meg anyukától.
— Nem megyek! Azt akarom, hogy anyuka hallja, hogy tudok én már számolni. El nem megyek innen, amíg eszembe nem jut!
— Hát akkor én megyek egyedül.
Vali hazament és azt mondta anyukájának:
— Anyuka, Peti lent a fokokat számolja, egy, kettő, három, négy, öt, de aztán nem jut eszébe.
— Aztán hat jön — mondta anyuka.
Vali visszaszaladt a lépcsőhöz, ahol Peti még mindig a fokokat számolta.
— Egy, kettő, három, négy, öt . . .
— Hat! — súgja Vali. — Hat! Hat!
— Hat! — örvendezett Peti, és lépett egyet. — Hét, nyolc, kilenc, tíz!
Itt aztán a fokok is véget értek.
A gyerekek nagyon megörültek és futottak haza.
— Anyukám, hallgasd meg, hogy tudok én számolni! — kiáltotta Peti, és számolni kezdte az asztalokat, a székeket, az ágyakat, a képeket a falon, mindent megszámolt.

Cserebere

(Oszejeva meséje, fordította Bene Sándor)

Volt egyszer egy kislány s annak egy kakasa. Reggel, mikor a kakas felébredt, így kukorékolt:
— Ku-ku-ri-ku! Jó reggelt gazdasszonykám!
Szalad a kislányhoz, csipegeti kezéből a kenyérhéjat és leül mellé a ház tövébe. Tolla tarka és úgy ragyog, mintha olajjal volna bekenve. Taréja meg szinte aranyszínű. Szép is, meg jó is volt a kakas!
Egyszer, hogy-hogynem, a kislány meglátta a szomszéd tyúkocskáját. Nagyon megtetszett neki. Kéri a szomszédasszonyt:
— Add nekem a tyúkocskádat a kakasomért!
Meghallotta ezt a kakas, lekókadt a taréja, búnak eresztette fejét, de hiába — gazdasszonykája túladott rajta.
A szomszédasszony beleegyezett, elcserélték a tyúkocskát a kakasért.
A kislány megbarátkozott a tyúkocskával. Bizony, szép volt a tyúkocska és méghozzá tojt is mindennap.
— Kot-kot-kot-kot-kot-kot-ko-dács, gazdasszonykám! Egészségedre váljék a tojás! Eszi is a kislány a tojást, a tyúkocskát ölbe veszi, simo gatja, majd vizecskével itatja, s tiszta búzával jóltart ja. Egyszer vendégségbe jön hozzá a szomszédasszony egy kiskacsával.
Megtetszett a kacsa a kislánynak. Azt mondja a szomszédasszonynak :
— Add nekem a kiskacsádat, neked adom a tyúkocskámat! Meghallotta ezt a tyúkocska s nagyon elszomorodott, de hiába — gazdasszonykája túladott rajta.
A kislány megbarátkozott a kiskacsával. Együtt jártak a folyóra fürdeni.
Úszik a kislány, a kiskacsa meg utána.
— Háp-háp-háp, gazdasszonykám! Ne ússzál ám messzire, mély a folyó feneke!
A kislány kijön a partra, a kiskacsa utána.
Meglátogatja egyszer a kislányt a szomszéd. Pórázon kiskutyát vezet.
Meglátja a kislány:
— Ó, milyen szép kiskutya! Add nekem a kiskacsáért! Meghallotta ezt a kiskacsa, csapkodott a szárnyával, hápogott is, de hiába — a szomszéd a hóna alá kapta és elvitte.
Megsimogatta a kislány a kiskutyát és azt mondta: 
— Volt egy kakasom, odaadtam egy tyúkocskáért, volt egy tyúkocskám, odaadtam egy kacsáért, most meg a kiskacsát elcseréltem egy kiskutyáért!
Meghallotta ezt a kiskutya, behúzta a farkát s bebújt a pad alá. Éjszaka pedig kis mancsával kinyitotta az ajtót és otthagyta a gazdáját.
— Én bizony olyan kislányt nem szolgálok, aki csak ennyire becsüli a barátságot!
Mire felébredt reggel a kislány, már kutyája sem volt.

Mese a pókról

(Bartócz Ilona meséje)

Jánoska nagyon beteg volt a télen. Édesapja, édesanyja egyre bizakodtak, hogy majd csak kitavaszodik, s a jó meleg napsugár meggyógyítja Jánoskát. Április legelején, mikor rügyet bontottak a fák, és a gyerekek minden délelőtt nagy sétára indultak az óvónénivel, Jánoska még mindig otthon gubbasztott, mert a doktor bácsi nem engedte óvodába járni. Azt mondta Jánoska édesanyjának, hogy vigye el a kisfiút falura, a nagymamához, ott, a jó levegőn majd hamar meggyógyul.
Egy szép májusi reggelen anyuka vonatra ült a kisfiával. Zöld mezők, viruló rétek között kanyargóit a fekete vonat, Jánoska alig tudott betelni a sok szép látnivalóval, s egyre kérdezgette anyukát:
— Milyen fa az a nagy, magas, ott az állomásépület mellett?
— Jegenye.
— És az a sok szép fehér, ott, a fűben, az milyen virág?
— Margaréta.
— És ami ott mozog, ugrándozik a domboldalon? Talán fehér kiskutya?
— Nem, Jánoska, az egy vidám kisgida. És ha most szépen mellém ülsz, csendben leszel, mesélek neked a gidáról.Ügy is lett. Anyuka szép mesét mondott Jánoskának a kisgidáról, s mire a mesének vége lett, megérkeztek nagymama falujába.
Jánoska legszívesebben egész nap futkosott volna a selymes réten, a fák alatt, a domboldalon, de a nagy betegség után bizony gyenge volt, sokat kellett pihennie. Anyuka jó vastag pokrócot borított a fűre, azon feküdt Jánoska, s anyuka mesélt neki, hogy szép csendben pihenjen. Anyuka sok-sok mesét tudott. Egyik nap a virgonc Bodri kutyáról mesélt vidám történetet, azután az öreg Cirmos cicáról, következő nap meg selyemszőrű kis- csikóról, a kendermagos tyúkról meg a csibéiről; se vége, se hossza nem volt a sok szép mesének. Jánoska egyszer megkérdezte: — Anyuka, te minden állatról tudsz mesélni?
— Igen, Jánoska, minden állatról, kicsikről is, nagyokról is tudok mesét.
— A butákról is? A csúnyákról is? Még a pókról is? Anyuka jóízűt nevetett.
— Hiszen a pók nem buta, kisfiam! Ha közelről megnézed. látni fogod, hogy nem is csúnya!
— De igen, csúnya! — erősködött Jánoska. — És buta is! Mindig elbújik a sötét sarokba, nem jön ki a szabadba, nem szereti a napfényt!
Anyuka csak mosolygott.
— Tudod mit, Jánoska? Ma a pókról mesélek neked, s a mese végén majd megmondod, még mindig olyan butának tartod-e. Jó lesz?
— Jó — egyezett bele Jánoska. — Mesélj a pókról.
— Sokféle pók van — kezdte anyuka. — Ma csak azokról mesélek neked, amik épp úgy szeretik a napfényt, a szellőt, a szabadságot, mint te meg én, m e g . . . mint a madarak.
— Mint a madarak? — csodálkozott Jánoska. — Hiszen a madarak úgy szeretik a szabadságot, meg a napfényt, hogy felrepülnek a magasba, s elmennek messze, messze, bejárják az egész határt, mielőtt este a fészkükbe repülnek.
— A pókok között is van ilyen. Ugye láttál már pókhálót, ugye emlékszel a finom, vékony kis szálakra . ..
— Igen, láttam, a pók mindig kerekre fonja, olyan mint egy kis kerék . ..
— Olyan is van — bólintott anyuka. — De most arról a pókról akarok neked mesélni, amelyik nem kerek hálót fon, hanem szépen kiül egy napsütötte kőre, vagy a pitypang sárga virágára, esetleg az egresbokor levelére, ott szép, vékony kis selyemszálat fon, s hagyja, hogy a köny- nyű szálacska lebegjen a levegőben. Egyre hosszabbra meg hosszabbra fonogatja a szálat, s mikor már elég hosz- szú, mondjuk olyan hosszú, mint a te karod, a langyos szellő belekapaszkodik a szálacskába, s felemeli a magasba. A pók meg csak ül és dolgozik a kövön, vagy a virágon, s egyre hosszabb meg hosszabb szálat lebegtet a szellő. Minél hosszabb ez a szálacska, annál jobban bele tud kapaszkodni a szél, annál magasabbra repíti. No, mikor már egész magasan, fent lebeg, a pók, az a csöpp kis állat, amit te olyan butának tartasz, apró kis kosárkát fon, de olyan aprót, hogy még anyuka gyűszűjénél is sokkal- sokkal kisebb. Szépen beletelepszik a kosárkába, elrúgja magát a napsütötte kőről, vagy az egresbokor leveléről, s a nyári szellő felkapja, viszi, fent a magasban, ahol a madarak repülnek.
— És nem esik le a kosárka? — ámuldozott Jánoska.
— Nem bizony! Hiszen a hosszú szál, mint valami apró repülőgép szárnya, úgy tartja, úgy röpteti egyre tovább. A pókocska akár tíz falu felett is átrepülhet a magakészítette kosárkában.
— És ha este lesz? Ha aludni akar? Hogyan száll le?
— Ha le akar szállni, hát fogja magát, kihajol a kosárkából, átharapja a hosszú-hosszú szál végét, és a kosárka szép lassan leereszkedik a földre.
— És a pókhálószál? Azzal mi lesz?
— A szálat a szellő tovább viszi, aztán mikor a szellő is elül, a pókháló lassan lebegve leereszkedik, útjában esetleg fennakad egy fa lombjai között, de az is megeshe- tik, hogy megtelepszik a homlokodon ... s te ilyenkor felkiáltasz : Ökörnyál!. . . Mert az ökörnyál a kis utazó-pók repülőgépének a hosszú-hosszú szárnya.
— No, Jánoska, ugye nem is olyan buta állat az a kis pók?!
Legközelebb majd a kerek hálót szövögetőkről mesélek neked.

Mese a szitakötőről

(Bartócz Ilona meséje)

A bakonyi erdő szélén, pár lépésre a magányosan hajladozó fenyőfáktól, tiszta vizű patak csordogál, s reggelenként versenyt muzsikál az erdő madaraival. Két partján minden tavasszal magasra nő a selymes fű, zöldjét aranyszínű gólyahír pettyezi, halványkék nefelejcs szegélyezi. A reggeli napsütésben kékszárnyú szitakötők lebegnek a patak felett, lebuknak a fodrozó vízre, aztán megint felreppennek, játszadoznak, libegnek. Mind megannyi kékruhás, néma tündér. Bizony kékruhás tündérnek gondolta őket Julika is, mikor egy májusi reggel a patak partján üldögélt kis húgával, Katicával.
— Látod? Szárnyas tündérkék! — mondta Julika.
— Tündérkék? — ámuldozott Katica. — Tündérkék, akik teljesítik a kisfiúk meg a kislányok minden kívánságát?
— Egész biztosan tündérek! — erősgette a nővérkéje.
— Julika, édes Julika, vigyünk haza legalább egy kékszárnyú tündért!
— Vigyünk haza egyet? — hökkent meg Julika. — Minek vigyük haza?
— Hogy teljesítse a kívánságainkat! Anyu meg apu is örülnének, egész biztosan örülnének neki, a tündérke talán az ő kívánságaikat is teljesítené!
Julika jó kislány volt, nagyon szerette a húgocskáját, az édesapját, meg az édesanyját is, no és nagyon szeretett volna magának egy pirospettyes gumilabdát, egy szőke alvóbabát; ha lesz egy kékszárnyú házitündérük, talán ez a két nagy kívánsága is teljesülhet.
— Jól van Katicám, fogunk egy tündérkét, hazavisszük, dobozba tesszük, ki sem engedjük onnan, míg nem teljesíti minden kívánságunkat.
Julika szép óvatosan a patakhoz lépkedett, elővette a zsebkendőjét, s olyan ügyesen dobta a libegő-lebegő szitakötők fölé, hogy foglyul ejtett egyet, a legszebbiket.
Julika vigyázva fölemelte a zsebkendőt, ügyesen összefogta a négy sarkát, a szitakötő hiába verdesett szép kék szárnyával, nem menekülhetett.
A két kislány hazasietett. Gyorsan kiürítették édesanyjuk legkisebb varródobozát — szanaszét gurult a fehér cérna, a sok piros gomb, meg a sárga gyűszű —, az üres dobozba meg belezárták szegény kis szitakötőt. Julika aztán térdére vette a dobozt, Kiskatica meg elibe kuporodott, s együtt mondogatták:
— Tündérke, kékszárnyú tündérke, teljesítsd a kívánságunk, hozzál nekünk piros labdát, hozzál nekünk hajasbabát . . .
Kérlelték, biztatták a szegény fogoly szitakötőt, de a kívánságok csak nem teljesültek. Végre bejött anyuka, s megkérdezte, mit keres a padlón a cérna, a gyűszű, meg a sok gomb, miért szorongatja, miért rázogatja Julika a varródobozt.
A két kislány szép sorba elmondta anyukának, hogy miért ejtették foglyul a szitakötőt, miért hozták haza.
Anyuka először csak mosolygott, de aztán elszomorodott, kivette Julika kezéből a dobozt s felnyitotta:
— Nézzétek csak meg!
Julika meg Katika kíváncsian kukucskáltak a dobozba, s ti ugye már tudjátok is, hogy mit láttak?... A patak fölött tündérszép táncot járó szitakötő mozdulatlanul, szürkén gubbasztott a doboz fenekén. Most már Julika sem képzelte, hogy akár a legeslegkisebb kívánságot is teljesíthetné. Hova tűnt a táncoló, lebegő, kékszárnyú tündér? Katica meg Julika csodálkozva nézett anyukára.
— Gyertek, vigyük vissza a patakpartra. A napfényben, a virágok között talán felvidul — mondta anyuka.
— És újra szép lesz? — kérdezte Katica. — Ügy szeretném, ha megint vidáman táncolna!
— No, ezt az egy kívánságot talán mégis teljesíti a kis szitakötő — mosolygott anyuka. — Mert tudod, kislányom, csak egyet szabad tőle kívánnunk, azt, hogy szép legyen, hogy táncoljon a napsütésben, hogy gyönyörködhessünk benne. Most gyertek szépen!
Anyuka kézenfogta a két kislányt, lesétált velük a patakpartra, s a szomorú kis szitakötőt szép óvatosan rátette egy gólyahír aranyszínű virágára. A szitakötő ott sütkérezett kicsit, aztán hamarosan felröppent és elvegyült a csobogó patak tükre felett táncoló testvérei között.
Julika meg Katica még sok nyári reggelen gyönyörködött a szitakötők boldog táncában, de soha többé eszükbe sem jutott, hogy akár egyet is sötét dobozba zárjanak.

A fürj

(Csarusin meséje, fordította Szöllössy Klára)

Élt nálunk egy ideig egy szelíd fürj. Kalitkában tartottuk. A fürj amolyan kicsi, vad tyúkocskafajta. A tolla vör- henyes barna, világosabb sávokkal. A begyén toliakból kis plasztronféle van, olyan, mint a gyerekek előkéje.
Ide-oda járkál a kalitkájában és halkan fütyörészik, ilyesformán:
„Türr-türr! Türr-türr!”
Néha lefekszik és fürdik a homokban, mint az igazi tyúk.
Tisztogatja a tollát, szárnyával verdes. Ha kukacot mutatunk neki, odajön és a kezünkből eszi.
Még a tenyerünkre is tettük, mint a játékszert. Ott megül és nem repül el. Szelíd, mint a galamb.
De a legérdekesebb, tudjátok, mi volt? Mihelyt este felgyújtottuk a villanyt, a fürjecske azonnal pitypalattyolni kezdett, így:
— Pitypalatty! Pitypalatty!
— Mit mond? — kérdezte Miki.
— Aludni küld téged. Hallod? Azt mondja: „Pitypalatty, hív az ágy! Hív az ágy, pitypalatty!”
Miki fülel: csakugyan valami effélének hangzik:
— Pitypalatty! Hív az ágy!
— Pitypalatty! Hív az ágy!
Mikinek pedig csakugyan már aludnia kéne. De nehéz őt ágyba kergetni.
— Még korán van! — mondja könyörögve.
És a fürj megint rákezdi:
— Pitypalatty! Hív az ágy!
— Nincs kedvem!
— Hív az ágy!
— Hadd játsszam még egy kicsikét!
Most aztán úgy rázendít a fürj, hogy az ember majd megsiketül belé:
— Pitypalatty! Hív az ágy! Pitypalatty!
— Igen, igen, megyek mosakodni!
— Hív az ágy! Hív az ágy!
— Igen, csak levetem a nadrágomat!
— Hív az ágy! Hív az ágy!
— Mit kiabálsz, ostoba? Hisz már lefeküdtem!
Eloltják a villanyt a házban; elhallgat a fürj. Miki is elalszik.
Így volt ez nálunk minden áldott este. Hozzászoktatta a fürjecske Mikit a lefekvéshez.
Mihelyt rákezdte a „pitypalatty”-át, Miki ásítozni kezdett. Addig- addig ásítozott, amíg szépen megmosdott, levetkőzött és lefeküdt aludni.
Igaz, a fürjecske nemcsak esténként kiáltozta, hogy „hív az ágy”, hanem más napszakban is, de olyankor rádobtam valamit a kalitkájára, kendőt vagy türölközőt, és a fürj nyomban elhallgatott.
A fürj nem szól a sötétben. Nyáron kiköltöztünk a nyaralóba.
A kertben jókora ketrecet rekesztettünk el a fürjecské- nek. Oda betettük s aztán kimentünk a mezőre virágot szedni, hogy feldíszítsük vele az új lakásunkat.
De a ketrecen valahol rés maradt — megszökött a fürjecske.
Mire hazaértünk, nem volt sehol.
Jaj, de sirattuk!
Kerestük mindenfelé. Kerestük egész délután, egész este. Kotorásztunk a fűben, végigcsörtettük a bokrokat. De a mi fürjecskénknek se híre, se hamva.
Kimerültünk, elfogyott az erőnk. Mikinek már rég az ágyban lenne a helye.
— Hogy fogok lefeküdni? — kérdi sírva. — Nincs, aki aludni küldjön!
És akkor felkelt a hold. Fényesen megvilágított mindent köröskörül, a gyepet, az utat. És egyszer csak mit hallunk az egyik útmenti bokorból:
— Pitypalatty! Pitypalatty!
— Ö az! — lelkendezik Miki.
És a fürjecske még hangosabban:
— Pitypalatty! Hív az ágy!
Bebújtunk a bokorba és egyszeriben megfogtuk a fürjecskénket. Hideg volt a teste és csurom víz: megáztatta a harmat. Hazavittük, megjavítottuk a rést a ketrecen és szépen visszatettük belé a fürjecskét.

Miki pedig vidáman ment aludni.

A medvebocsok

(Csarusin meséje, fordította Szöllössy Klára)

Van egy falu, úgy hívják, hogy Kisfenyőfalva. Kicsinek nem azért kicsi, mert a fenyőfák az erdőben nem elég nagyok, hanem azért, mert a legközelebbi falut Nagyfenyő- falvának hívják. Hát ez meg Kisfenyőfalva, hogy megkülönböztessék a másiktól.
Az erdő kellős közepén van ez a falu. Köröskörül sűrű rengeteg. A lucfenyőkről szakállas moha csüng, az erdei fenyők ágai az égig nyúlnak. A tocsogós helyeken úgy sorakozik a nyárfák sudár törzse, mint a sűrű karókerítés. Az erdő mélyén csupa kidőlt fa, korhadó ág, nyirkos hűvösség. Nem könnyű áthatolni rajta. Csak a hosszúlábú jávorszarvas tanyázik itt, könnyedén lépked át a kidőlt fatörzseken. Ebben a rengeteg erdőben télen megöltek egy anyamedvét.
A barlangjában ejtették el.
Annak az anyamedvének nem sokkal azelőtt született két kölyke.
A vadászok a sapkájukba tették a bocsokat — mind a kettő elfért egy sapkában. Picurkák voltak, jóformán még a szemük sem nyílt ki.
Elhozták őket Kisfenyőfalvára, az erdészék házába. Tudniillik az erdész lőtte le az anyamedvét.
Behozták a bocsokat a szobába s betették a lóca alá egy ócska báránybőrsubára. Az lett a lakhelyük.
Az erdész néni csinált nekik cuclis üveget: két palackba langyos tejet töltött, a száját lefödte ronggyal. A két kis bocs boldogan ölelte magához a cuclis üveget. Aludtak, szoptak, cuppogtak, szépen növögettek.
Eleinte nem másztak le a subáról, azután nekibátorodtak a szobában mászkáltak, totyogtak, hempergőztek, egyre messzebb merészkedtek.
Nem is volt semmi bajuk, fejlődtek szépen.
Csak egyszer történt, hogy az egyik bocs majd meghalt ijedtében. Ez akkor volt, amikor a tyúkokat behozták. Olyan erős fagy volt odakinn, hogy a szarkák megfagytak röptűkben, azért hozták be a tyúkokat, hogy megóvják a hidegtől. A kis bocs pedig kikarikázott a padka alól, hogy megnézze őket. És a kakas nekiment, tépázni kezdte. Hogy tépázta! Csapkodta a szárnyával, csőrével vagdosta, sarkantyújával rugdosta, eszeveszettül.
A szegény kis bocs csak üvöltött, nem tudta, mit csináljon, hogyan védekezzék. Emberi mozdulattal elfödte a szemét a mancsával és keservesen bömbölt. Alig tudták megmenteni a dühös kakastól. Fölvették — a kakas meg ráugrott. Mint a mérges kutya. Még jobban el akarta agya- bugyálni.
A medvebocs ezután három álló napig nem jött le a subáról. Azt hitték, vége. De nem lett semmi baja.
Tavaszra fölcseperedtek, megerősödtek a bocsok.
Nyárra már nagyobbak voltak a jól megtermett macskánál; akkorára nőttek, mint egy-egy kisebbfajta kutya.
És milyen huncutok voltak! Hol a tejesköcsögöt borították fel, hol az edényfogó rongyot dugták el, hol a párnát hasították fel, hegy mindenfelé szállt a toll. És örökké az ember lába között voltak, zavarták a gazdasszonyt a házi munka elvégzésében. Kikergette őket a házból:
— Menjetek ki, játsszatok az utcán! Ott hancúrozhattok kedvetekre, nemigen tehettek kárt másban vagy magatokban. A kutyáktól meg a mancsotokkal védekezhettek, vagy másszatok fel minél magasabbra! Így hát a bocsok naphosszat a szabadban hancúroztak. Eszükágában sem volt, hogy kiszökjenek az erdőre. Az er dész nénit anyjuknak, igazi medve-anyjuknak tekintették, a házat meg a barlangjuknak. Ha valaki bántotta őket, vagy rájuk ijesztett, uzsgyi, szaladtak be a szobába, egyenest a lóca alá, a subára.
— Mi az, huncutok, megint rossz fát tettek a tűzre? — kérdi tőlük az erdész néni.
A bocsok persze nem feleltek, hiszen beszélni nem tudtak, csak bújtak egymás mögé, és ravaszul pislogtak kedves, barna szemükkel.
Az erdész néni pedig ilyenkor alaposan elpáholta őket, tudta már, hogy bizonyosan elkövettek valamit. Nem is tévedett: nem telt bele egy óra, bekopog a szomszédasszony az ablakon, s elpanaszolja:
— Képzeld, a mackóid megkergették a csirkéimet, most aztán szaladhatom be értük az egész falut.
Ha nem ez, akkor más — minden napra kijutott a bajból. Könyörgött szegény asszony:
— Mikor viszik már be ezeket a medvéket a városba? El kell őket adni. Nem vesződöm velük tovább.
Csakhogy a városba nem egyhamar jut be az ember. Hatvan kilométer Kisfenyőíalvától. Tavasszal az út ma- rasztja az embert: nem is út, hanem valóságos sártenger; nyáron meg a munka akadályozza. Így hát továbbra is csak ott éldegéltek a bocsok, nem adták el őket.
Arrafelé jártam vadászni, úgy vetődtem el Kisfenyőfalvára.
Hallottam hírét a két szelíd medvebocsnak. Elmentem, hogy megnézzem őket.
Megkérdem az erdésznétől:
— Hol vannak a medvebocsai?
— Valamerre kószálnak — feleli.
Kimegyek az udvarra, bekukkantok minden sarokba, sehol senki.
Egyszer csak — tyűh, az áldóját! — egy tégla pottyan le éppen az orrom előtt. A tetőről esett le.
Hátraugrom, és fölnézek a tetőre. Ahá! Ott a két jómadár. Fenn kuksolnak a tetőn és nagy munkában vannak: épp a kéményt szedik széjjel téglánként, a téglát pedig lecsúsztatják a lejtős zsindelytetőn. A tégla surrogva csúszik lefelé, a bocsok meg félrehajtott fejjel, áhítatosan hallgatják, ahogy surrog. Nagyon tetszik nekik! Egyikük még a nyelvét is kiölti örömében.
Szaladtam be a házba, szóltam az asszonynak: mentse a kéményét!
Lekergette a bocsokat a tetőről és alaposan elpáholta őket.
Aznap este jöttek a szomszédok panaszra: a medvebocsok három háznak a kéményét szedték széjjel, de nem elég, hogy szétszedték, még be is dobálták a téglát a kéménybe. Mikor aztán a háziasszonyok betüzeltek a kemencébe, a füst nem arra ment, amerre kellett volna, hanem visszacsapódott, csak úgy dőlt a kemence ajtaján a konyhába. Az asszony már egy szót sem szólt, hanem sírva fakadt. Mikor aztán hazafelé készülődtem a vadászat után, könyörögni kezdett:
— Tegye meg a kedvemért, vigye el ezt a két pernahajdert. Hisz látja, nem boldogulok már velük. Míg kicsik voltak, csak olyanok voltak, mint a kisgyerekek. De most...- látja, mivé cseperedtek!
Magammal vittem hát a bocsokat a városba. Két kilométernyire kötőféken vezettem őket, aztán az erdőben szabadon eresztettem. Féltek, hozzámbújtak, el nem maradtak volna egy világért sem. Merthogy idegen, félelmetes volt nekik az erdő. Így vándoroltunk két teljes napig. Szerencsésen eljutottunk a városba. Ott aztán megint kötőféken vezettem a két medvebocsot. Összeszaladtak a kutyák meg a gyerekek; de még a felnőttek közül is sokan megálltak, úgy bámultak utánunk.
Eladtam a kisfenyőfalvai gézengúzokat az állatkertnek, az állatkert pedig egyenesen külföldre adta őket tovább: elcserélte őket egy zebrára — egy afrikai csíkos lovacskára.


A galambocska

(Katajev meséje nyomán írta Jékely Zoltán)

Reggel eső volt, szél fújt. A magas fenyők összevissza hajladoztak, s recsegve-ropogva ütődtek össze száraz ágaik. Az erdőben félhomály volt, s bokáig érő hideg víz fodrozódott a fű között.
Verát és Palit nem engedték el sétálni. Egész nap a szobában ültek és unatkoztak. Egyszer csak hallják az ereszről : gur-gur-gur . . . Kihajoltak az ablakon, felnéztek a háztetőre, hát az ereszen ott látnak egy hófehér galambot. Ügy látszik, elmaradt a többitől, megázott, s a rossz idő elől behúzódott az eresz alá.
Szépséges szép, hófehér galamb volt, a lábán patyolat nadrág, szeme udvara rózsaszínű, mint a korall.
Csak járkált fel-alá az ereszen, fejét fürgén forgatta, nedves tollát tisztogatta, s közben így beszélgetett magában: — Gur-gur-gur!...
Vera és Pali nagyon megörült a galambnak. Elkezdték szólongatni:
— Tubi! Szépséges tubika! Gyere be hozzánk a szobába! Mézes búzát adunk neked!
A galamb udvariasan válaszolt:
— Gur-gur-gur ...
De nem mozdult az ereszről, talán félt a gyerekektől.
Az eső szaporábban esett: villámlott, dörgött az ég. Bejött anyuka, becsukta az ablakot, s azt mondta a gyerekeknek: — Egyétek meg az aludttejet, s aztán feküdjetek le!
— Anyuka — szólt Vera — szeretnénk egy kicsit játszani a galambocskával.
De anyuka így szólt:
— Már későre jár az idő. Aludnotok kell. És hadd aludjak a galambocska is! De holnap korábban keltek, s ha jó Idő lesz, egész nap játszhattok vele!
— Holnap bepólyázom! — mondta Vera.
— Én befogom a kocsiba! — mondta Pali.
— Én megfürdetem! — mondta Vera.
— Én írni tanítom! — mondta Pali.
S ki tudja, még mi mindent nem fogadtak volna, ha anyuka be nem jön, s nem szól:
— Most már elég legyen! Tüstént aludjatok!
Vera és Pali erre már csakugyan befordult a falnak, s megpróbált minél gyorsabban elaludni, hogy hamarabb legyen reggel...
Reggel korán ébredtek. Már nem esett, s a szél sem fújt. A fenyőfák sem hajladoztak. Az erdőben vígan bujkált a napsugár, s a füvön ragyogott a harmat.
Vera és Pali gyorsan felöltözött, megmosdott. Aztán futottak az ablakhoz, kinyitották, kihajoltak.
De a galamb már nem volt ott az ereszen. Kifutottak a kertbe, keresték, kutatták, de sehol sem találták.
— Hát ti mit kerestek? — kérdezte apa az ablakból.
— Azt a szépséges szép, fehér galambot! Itt járkált tegnap az ereszen.
— Fehér volt? Fehér nadrágos? Piros szemű? — kérdezte apu.
— Az, az, pirosszemű! — mondta Vera.
— Pirosszemű! — ismételte Pali is majdnem pityeregve.
— Láttam biz én, meg is etettem kenyérmorzsával — mondta apa. — Itt volt még az előbb. Megreggelizett, s aztán elrepült.
— Hová?
— Arra a fenyőkön túl. Gondolom, haza...
— Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége — görbült sírásra Vera szája.
Még Pali is majdnem sírva fakadt. Lehajtotta fejét, s csak nézett, nézett a lába elé.
Aztán hirtelen felkiáltott:
-— Vera, mi ez?
A földön egymás mellett két fehér tollacska feküdt, mint két hópehely.
— Ezt a mi turbékoló tubikánk hagyta itt — szólt Vera.
— Az egyiket nekem, a másikat neked.
S az egyik tollacskát Pali tette zsebre, a másikat meg Vera.

Jónáska és Jánoska

(Mayer Klára meséjét átdolgozta Jékely Zoltán)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két víziló: Jónás- papa és Jónás-mama. Egy gyönyörű állatkert melegvizű medencéjében éltek. Mindenük megvolt, csak azon szomor- kodtak, hogy nincs gyerekük. Egyszer aztán született egy fiacskájuk, s elnevezték Jónáskának. Mind a hárman igen boldogok voltak. Jónáska nagyon szeretett a meleg vízben lubickolni, a mamája hátán üldögélni, s szerette elkapdos- ni a sok kiflit, amit a medence körül visongó gyerekek bele-beledobáltak a Jónáska hatalmas szájába.
De legeslegjobban mégis azt szerette Jónáska, ha Jónás- papa a messzi-messzi Afrikáról mesélt, ahol Jónás-papa, Jónás-mama született. Néha, mikor a szülei csodálatos afrikai madarakról, finom afrikai gyümölcsökről meséltek, Jónáska akkorára tátotta a száját, hogy nemcsak egy kifli, de két egész cipó is elfért volna benne.
— Ó, ha elmehetnék Afrikába — sóhajtozott Jónáska. Titokban pedig elhatározta, hogy megszökik, s addig-addig megy, mendegél, míg meg nem érkezik Afrikába.
Csak alkalomra várt.
S egy este, amikor az etetőjük, hogy-hogy nem, a rácsos ajtót nyitva felejtette, Jónáska lopva körülnézett, víz alatt bóbiskoló szüleinek azt se mondta: félkalap, s plics-placs, tity-toty — szépen kidöcögött a kertbe, végigdöcögött az alvó vízimadarak nagy ketrece mellett, ment-ment az úton, a magas fák alatt, aztán kicammogott a kőelefántos kapun.
Akkor már öreg este volt, csak a lámpák világítottak.
Addig ment-mendegélt, amíg egy nagy-nagy tóhoz nem ért. A tó fölé bozontos fák hajoltak, s vígan zenebonáltak benne a békák.
Jónáska becaplatott a jó meleg tóba, elmerült nyakig, aztán fülig, lubickolt, bukfencezett benne jókedvűen. — Nem árt egy kis úszólecke — gondolta. De hirtelen felbukkant egy csónak, s ettől úgy megijedt, hogy lebukott a víz alá, s egy szuszra a túlsó partig úszott. Kidugta a fejét, hátranézett. Hát az a csónak jön, jön utána! Gyorsan kimászott, elbújt a partmenti bozótban, s reszketve ku- kucskált kifelé a bokorból. A csónak még mindig ott kóválygott a csillogó vízen. — Bizonyosan engem akarnak elcsípni — gondolta, s meg se moccant.
— Így azonban soha sem érek Afrikába — állapította meg nemsokára, s óvatosan kisettenkedett a bokorból. Nagy-nagy fák alatt cammogott, a törzsük olyan vastag volt, mint apja, anyja dereka, s Jónásnak igen jólesett, hogy hozzájuk dörgölőzhetett, amikor meg-megpihent alattuk.
De hát menni kellett tovább, s Jónáska búcsút mondott S csendesen zümmögő, jó öreg fáknak.
A pázsit egyszer csak elfogyott alatta, a körme már kemény aszfalton kopogott. A békazene már rég nem hallatszott; tülkölés, csengetés, mindenféle morgás hasított a fülébe.
S egyszer csak egy nagy, nagy szürke valami bukkant fel előtte; szuszogott és töfögött és éppen akkora volt, mint Jónás-papa. De olyan mérgesen robogott feléje, s hirtelen olyan vakító sugarat lövellt rá két kiugró üvegszeméből, hogy Jónáska ijedtében visszarohant a fák közé, s rohant, rohant, míg egy másik aszfaltos útra nem ért.
Itt nagy-nagy kőházak meredtek az égre, s felettük, mint valami óriási lámpa, sárgán ringatózott a holdvilág.
Jónáska éhes volt, fáradt volt, gyomra is meg-megkordult.
Kezdte nagyon bánni az afrikai kirándulást.
Behúzódott egy kapumélyedésbe, mert itt, mintha megrekedt volna a délutáni napsütés, egy kicsit melegebb volt talán. Szemét lehunyta, s már éppen álmodni kezdett narancsról, meg kókuszdióról s más afrikai csodákról, amikor hirtelen hideg tapintás érte az orrán.
Jónáska kinyitotta a félszemét — hát egy farkaskutya!
Jónáska ijedtében akkorát fújt a kutya pofájába, hogy az nagyot ugrott s vonítva szedte nyakába a lábát.
Jónáska ismét lehunyta a szemét s most már jóízűen filudt hajnalig. Még alig pitymallott. mikor az utcaseprő seprűjével úgy oldalba seperte Jónáskát, hogy felnyögött álmában.
— Egy nagy, beteg kutya — gondolta az utcaseprő, s tovább sepregetett.
Közben egészen kivilágosodott. A nap Jónáska hasára sütött. De olyan melegen, hogy szinte perzselt. Jónáska felébredt.
Hát körülötte karéjban állt a sok-sok ember, akárcsak vasárnap délutánonként az állatkertben.
— Né, víziló! Víziló! — kiabálták. — Megszökött az állatkertből!
Jónáska pislog, pislog, nyöszörögve feltápászkodik, s aztán egy akkorát fújt, hogy három embernek lerepül a kalapja, az asszonyok a szoknyájukhoz kapkodnak, mint szélviharban.
Ekkor egy kisfiú — Jánoskának hívták, s az állatkerti őr fia volt — kinyitotta a tízórais kosarát az oldalán, elő vett egy kiflit, és bátran odaállt vele Jónáska elé. Ez a kisfiú jól ismerte Jónáskát, naponta látta az állatkertben, sőt azt is tudta már az apjától, hogy Jónáska megszökött.
— Jónáska — szólítja. — Hát megszöktél, Jónáska? Talán el akartál menni Afrikába?
Jónáska is megismerte Jánoskát, s akkorát bődült örömében, hogy a sok-sok ember ijedtében szétszaladt, s talán még apja-anyja is meghallotta az állatkertben. Nem bánta ő Afrikát, csak arra vágyott, hogy mielőbb Jónás-papa, Jónás-mama mellett lubickoljon ismét a medence meleg vizében.
— Gyere, gyere, Jónáska! — mondja Jánoska, s a kiflit Jónáska óriás szájába dobja.
Jónáska olyan éhes, hogy a szeme is kopog; a kifli friss, ropogós.
Máris lenyelte, csak egy nagyot pislogott hozzá.
— Akarsz egy szép, piros almát? — kérdezi Jánoska, s feléje nyújtja. De nem adja oda. Csak éppen az orra elé tartja, hadd érezze csodálatos illatát. Aztán, kezében az almával, elindul szépen, hátrálva, Jónáska pedig utána. Nagy-nagy száját minduntalan kitátja, s kapdos, kapdos az alma után. De Jánoska nem adja oda, csak csalogatja, csalogatja — amíg be nem csalogatja az állatkert kapuján.
Ott már nagy felfordulás volt, mindenki Jónáskát kereste. Még a majomketrecet is tűvé tették érte.
Jónás-papa meg Jónás-mama pedig olyan nagy búsu- lásnak estek, hogy könnyeiktől a medence vize sósabb lett, mint a tenger.
— Hazajött Jónáska! — kiáltotta el magát a kapus, hogy csak úgy visszhangzott az állatkerti szikla.
— Hazajött Jónáska! — sikoltozták a vízimadarak, s boldogan tapsoltak a szárnyukkal.
— Hazajött Jónáska — brummogták a medvék, makogták a majmok, mekegték a kecskék, ugatták a fókák, és lázasan sürögtek- forogtak a lakásukban.
— Majd adok én ennek a kölyöknek — öltött rettentő szigorú képet Jónás-papa, amikor Jónáskát a víziló-tanyára visszahozták.
— Gyere csak ide, te rakoncátlan kölyök! — mondta Jónás- mama. Jónáska becsusszant a medencébe, szülei fülönfogták, levitték a víz alá — s a következő pillanatban olyan bugyborékolás, hömpölygés támadt, hogy balatoni viharnak is beillett volna. Micsoda fejmosást kaphatott!
Jánoska kíváncsian hallgatózott egy darabig a medence szélén — de hiába; egy szót sem értett a családi perpatvarból.

Az eleven kalap

(Noszov meséje fordította Nikodémusz Elli)

Cili, a cica, a fiókos-szekrény alatt üldögélt és legyekre vadászott. A szekrény legszélén volt egy kalap. Egyszer csak látja Cili, hogy a légy rátelepszik a kalapra. Nagyot ugrott és karmaival belekapott a kalapba. A kalap lecsúszott, Cili-cica visszaesett, lezuhant a padlóra, a kalap meg — zsupsz! — rápottyant, úgyhogy egészen eltakarta.
A szobában ott ült Laci és Sanyi is. Kifestőképeket színezgettek, s nagy buzgalmukban észre sem vették, hogy Cili a kalap alá került. Csak éppen valami zuhanást hallottak a hátuk mögött. Laci hátranézett, hát ott látja a padlón a kalapot. Odamegy, hogy felvegye, de hirtelen nagyot kiált: — Jaj-jaj-jaj! — és elrohan a kalap közeléből.
— Mi lelt? — kérdezi Sanyi.
— M . .. m . .. mozog!
— Mi mozog?
— A ... a . . . ka . . . lap!
— Mit beszélsz! Mióta mozog a kalap?
— Eredj, nézd meg magad!
Sanyi nagy bátran közelebb lép a kalaphoz és figyelmesen nézni kezdi.
Hát a kalap hirtelen megindul feléje. Most már Sanyi kiált nagyot: — Jaj! — és hopp! fennterem a díványon.
Laci utána. Onnan nézik-nézik az eleven kalapot.
A kalap meg, mint egy nagy barna csiga, szépen bekúszik egészen a szoba közepéig, azután megáll. A fiúk csak nézik, s csak úgy vacog a foguk a félelemtől. A kalap meg hirtelen fordul egyet, és megindult egyenest a dívány felé.
— Jaj! Jaj! — kiáltoznak a fiúk.
Leugranak a díványról, s ki a szobából, de rohanvást. Kiszaladnak a konyhába, még az ajtót is becsukják, s mögötte meglapulnak.
— Én e ... e ... elmegyek — mondja Laci.
— Hová?
— Haza.
— Miért?
— Fé... félek a kalaptól. Sose láttam még kalapot a szobában sétálni. . .
— Talán madzagon rángatja valaki?
— Eridj, nézd meg.
— Menjünk együtt. Viszem a piszkavasat is, ha a közelünkbe jön, rácsapok.
— Várj, én is viszek egy piszkavasat.
— Igen ám, de csak egy piszkavasunk van.
— Akkor viszek egy botot.
Fogták a piszkavasat meg a botot, egy kis rést nyitottak az ajtón, és belestek a szobába.
— Hol van? — kérdezi Sanyi.
— Ott, az asztal mellett.
— Mindjárt úgy rácsapok a piszkavassal, hogy no! — mondja Sanyi. — Csak jöjjön közelebb!
De a kalap most mozdulatlanul pihen az asztal alatt.
— Ahá, megijedtél! — örvendeznek a fiúk. — Félsz a közeliinkbe jönni!
— Mindjárt megijesztem — szól Sanyi, s a piszkavassal ütögetni kezdi a padlót:
— Hé, te kalap!
De a kalap meg se moccan.
— Gyere, hozzunk be krumplit, és vegyük célba — mondta erre Laci.
Ki markoltak a kosárból egy csomó krumplit, és dobálni kezdték vele a kalapot. Egyszerre csak Sanyi eltalálta. Mekkorát ugrott a kalap!
— Miaú! — kiáltotta valami.
És nézd csak — a kalap alól kibújt egy szürke farkinca.
Sanyi felkapta Cilit és ölelgetni kezdte.
— Cili, te huncut, hogy kerültél a kalap alá?
De Cili nem felelt, csak prüszkölt, és hunyorgott a hirtelen támadt világosságban.


Ritka vendég

(Szkericzkij meséje nyomán írta Jékely Zoltán)

János bácsi felállította a tuskót, méricskélte, méricskélte, aztán hirtelen magasba lendítette a fejszét, s nagy erővel rávágott. A tuskó rövid, száraz reccsenéssel esett ketté. Aztán még két-három hatalmas ütés, s János már szépen fel is aprította. Sanyinak az volt a dolga, hogy az aprófát összeszedje és bevigye a tornácra.
A következő fadarab egy idomtalan bükkfa-görcs volt, kérge alatt korhadt, szújáratos. János bácsi odaigazította a favágó-tőkére, méricskélte, méricskélte, majd jó erősen belevágott. A tuskó apró darabokra robbant szét.
— No, ez aztán korhadt! — morgott az öreg, s ímmel-ámmal szedegette össze a taplós, reves fadarabokat. — Hát ez mi a csoda? — hajolt le hirtelen olyan mélyen, hogy a szakálla majd belelógott a hóba. 
Sanyika odafutott, hadd lássa, mit bámul a hóban az öreg. 
— Nézd csak, nézd! Egy kicsi béka! — dörmögött János bácsi. Lehajolt, s egy ujjal megsimogatta a béka hátát.
— Hát ez honnan kerülhetett ide a hóra? — álmélkodott Sanyika; ő is lehajolt, s nagy szakértelemmel nézte, nézegette a békát.
— Abbizony, varangyos béka! — állapította meg János bácsi.
— Ügy látszik, ősszel elbújt a fa odvába, vagy valami likba a kéreg alatt, összezsugorodott s úgy aludta téli álmát. A fát aztán kivágták, feldarabolták, s kérgestül ide szállították. így került hozzánk ez a varangyos, téli vendégségbe ! Hm, hm, no gyere, vigyük be a házba. A melegben majd felébred ...
János bácsi megfogta, markába vette a varangyot, bevitte a házba, betette egy dobozba, s lerakta a kályha mellé a sarokba.
Sanyi melléje ült, s várni kezdte, mikor éled fel a varangyos. De végül elunta, s elment játszani.
Ebéd után János bácsi megszólalt a kályha mellett:
— Gyere gyorsan! Ébredezik a kis jószág!
Sanyika odafutott a kályhához, s belekandikált a dobozba.
— Már mozgatja a lábacskáit! — ujjongott. — Megsimogathatom?
— Persze hogy meg. Ne félj, nem harap! — válaszolt János bácsi.
— Nem is attól félek, hogy harap — sértődött meg Sanyika —, de ha hozzányúl az ember, azt mondják, szemölcsös lesz a keze!
— Mesebeszéd! — nyugtatta meg az öreg. — A varangyhoz nyugodtan hozzányúlhatsz, sőt, kezedbe is veheted, semmiféle szemölcsöd nem lesz tőle. Ez csak afféle babona!
Sanyika már erre a bátorításra óvatosan megsimogatta a béka rücskös hátát. A kis állat csendesen kuporgott a doboz sarkában, s álmosan pislogott — úgy látszik, nem igen akaródzott magához térnie hosszú álmából.
— Tavasszal majd kiengedjük a kertbe — szólt János bácsi. — Hadd fogdossa össze a kártékony hernyókat, há- zatlan csigákat, rovarokat! Még házat is építünk neki valami nagy kő alatt.
— Ö lesz nálunk a csősz, ugye? — örvendezett a gondolatnak Sanyika.
— De még milyen csősz lesz! — toldotta meg az öreg.
— Még fizetést is kap, ha jól látja el a hivatalát. — És mosolygott a bajusza alatt.
— Mit kap? — kérdezte Sanyika csillogó szemmel.
— Mit? Minden napra egy kövér hernyót, s két bundásbogarat. Méghozzá tőled, fiacskám! — mondta, s jókora barackot nyomott a Sanyika fejebúbjára.

(A három törpe - Óvodások mesekönyve)