2016. február 1., hétfő

Tordon Ákos: Tarka mese

Tücsöki Tücsökné indul a vásárba, de nem jut messzire: beragad a sárba. Nagy volt a zuhatag, ami alázúdult erdőre-mezőre, nem csoda, ha nagy sár maradott belőle. Az se csoda hát, hogy Tücsöki Tücsökné ott ragadt a sárban, s a sárból kiabál:
- Segítség! Segítség!!! Hé, erre, Hat Ökrök!!! Mentsetek meg engem!!! Húzzatok ki a tenger sárból, sártengerből!!!
- Kedves Tücsóki Tücsökné - kacagta az agyonázott, csuromvizes útszéli szamártövis-, ma már csak egy hatökör rimánkodik imigyen, hiszen az ökrös világnak befellegzett immár, manapság a kombájn-világ járja! A kombájnoshoz, traktoroshoz, a géptáltoson ülő pilótához fohászkodjék, lelkem!
- Persze, persze... - Bólogatott helyeslően Tücsökné asszony.- Lám, hogy elfeledtem: ez a lezúduló nagy eső, ez a bolond nagy sár megzavarta az eszem. Csak hát akkora volt a sártenger, hogy azon egyetlenegy traktor, kombájn, egyetlenegy gépcsoda sem tudott átkelni. Tücsökné asszonyság sírdogálni kezdett.
Tücsökné asszonynak pedig ezt cuppogta: - Jaj, Tücsökné, nincs már, tarka vásár! Tarka lepke, tarka mese, tarka kendő, tarka tehén, tarka kutya, tarka macska, tarka ló többé már nem eladó! Manapság csak tarka ruha, tarka kalap, tarka sál, tarka sapka és tarka autó kapható....
Szegény Tücsöki Tücsökné úgy megrémült a hallottaktól, hogy most már valóban záporként hullt a könnye. Hullt. hullott a könnye, belehullt a sárba, s örömében a sár dagadozni kezdett.
- Ó, jaj! - zokogta Tücsökné asszonyság. - Kis Tücsöki Tücskömnek, a legkisebb fiacskámnak akartam egy tarka mesét venni a tarka vásárban. Mi lesz most, ha nincs már vásár?! Ha nincs más, csak ez a nagy sár? Ha nincs már több tarka mese, s ha már csupán tarka autók kaphatók? ...
- Törött gally és száraz ág! Mindez csupa badarság! Már hogyne volna tarka mese?! - rikkantotta a szamártövis, és egyszeriben minden reáhullott vízcsepp szivárványos tarkán kezdett ragyogni rajta. - Hallgassa csak, Tücsöki Tücsökné!
És fújni kezdte:
- Tarka úton, tarka tájban tarka autó tarkán gurul esőben és napsugárban. Tarka tehén nagyot ámul, a tarka ló ámul-bámul, mert mitől ilyen tarkabarka ez a furcsa tarka autó? Biz egy tarka kutyától és egy tarka macskától, ám legfőképpen magától a tarka ruhás Terkától. Tarka autós Tarka Terka vezeti a tarka autót, s amerre csak elrobognak, még nagyobb lesz a tarkaság. Így utaznak tarkaságból tarkaságba, láttukra egy szürke szarka azon nyomban átöltözik csuda tarka tollruhába. Hogy hová utaznak? Egyenest a legtarkább társaságba. A legtarkább társaságban nincsen sár, csak napsugár van, nincsen bú, csak vidámság: MI VAGYUNK A TÁRSASÁG!
Tücsöki Tücsökné már rég abbahagyta a zokogást, de a kacagást biz többé nem tudta abbahagyni. S mert a Nap is kacagott, és vele a szél is, egyszeriben a táj is megvidámodott: híre-hamva sem volt már a feneketlen sártengernek, víztócsának, pocsolyának. Tücsökiné asszony kacagva hálálkodott, s kacagva búcsúzott el az útszéli szamártövistől, és száraz cipellővel talpalt haza, hogy mielőbb elkacaghassa fiának a frissen hallott tarka mesét: TARKA ÚTON TARKA TÁJBAN TARKA AUTÓ TARKÁN GURUL ESŐBEN ÉS NAPSUGÁRBAN....
És e tarka mesén még most is kacag a legkisebb tücsökfi. Sőt, ezen kacagnak a többiek is, a kisebbek és a nagyobbak, ha éppen nem ciripelnek, vagy nem hegedülnek.

Végh György: Csillagszórós karácsonyfa

Nemsokára karácsony lesz
ezüst hó hullt már a fákra:
szél-borzolta erdő szélen
didergett egy fenyőfácska.


Arra gondolt, ha jönnének
és kivágnák karácsonyra,
szép szobában, jó melegben
állhatna, mint karácsonyfa.


Egy kis nyuszi így mesélte
fenyőfánknak még a nyáron;
alig várta, hogy hó hulljon,
s itt legyen már a karácsony.


Egy szép havas téli reggel
teljesült is régi álma:
kivágták és ráfektették
őzek húzta csengős szánra.


Sok más fenyőtestvérével
arra várt a kicsi téren,
hogy valaki kiválassza:
őt válassza mindenképpen.


Egy mamácska meg is vette,
az erkélyre állította;
búsult is a fenyőfácska.
nem lesz mégsem karácsonyfa!


Aztán mégis elővették
díszítgették napról-napra:
csillagszórót, szaloncukrot
aggattak a kis gallyakra.


Került rá sok színes gyertya,
aranydió, papírangyal:
ő hívta be a kisfiút,
csengő hangú kis haranggal.


Lobogtak a színes gyertyák,
csillagszórók gyúltak sorra:
így lett a kis fenyőfából
örömhozó karácsonyfa.

Mondóka a bikáról

Böm, böm, bika!
Vaskarika,
szénát kötök
a szarvadra,
úgy vezetlek
a vásárra.

Képes Géza : Állatok bálja

Hej, elefánt, elefánt!
A hasán egy lila pánt,
füle mellé
tűzött egy szép tulipánt.

Erdőben, a tó partján
táncmulatság készül ám!
Oda tart az elefánt,
ezért olyan elegáns.

Kilenc mókus sepreget,
tisztítják a táncteret,
a tó partját a kis nyuszik
virágokkal díszítik.

Maki majom cimbalmos,
dehogy lustálkodik most,
keze alatt peng a húr,
rikongat is: hujjujuj!

Meghajlik az elefánt,
felkéri a pelikánt,
fürgén meg is forgatja,
kiáltoznak: hopszassza!

Mókus és a nyulacskák
befejezték a munkát.
Nem bámulnak, nem ülnek:
ők is táncra perdülnek.

Medve, róka mókázva
a kopogóst cifrázza,
hőscincér a szöcskével,
farkas meg a kecskével.

Fáradt már az elefánt,
elszakadt a lila pánt,
s füle mellől
elcsenték a tulipánt.

Elfáradt a medve is,
morcos már a kedve is:
táncot járni hej, de rest,
ágyba bújna örömest!

Az állatok serege,
ifja, vénje, gyereke
hazafelé baktatnak -
erdő felett kél a nap.

2016. január 30., szombat

Bartos Erika: Jelmezbál



Egy délután a kis barátok Babóca házában üldögéltek.
- Ideje, hogy készülődjünk a jelmezbálra! - mondta Pihe, a lepkelány.
- Te mi leszel? - kérdezte Bogyó.
- Az titok! - válaszolta Pihe. - Mindenkinek titokban kell elkészítenie a jelmezét, hogy meglepetés legyen!
- Bizony, szaladjunk mind haza, lássunk munkához, már csak három nap van a jelmezbálig! - mondta Baltazár.
Bogyó hamar eldöntötte, hogy gomba lesz. Fehér lepedőből köpönyeget varrt, a gombakalapot pedig egy piros tálkából készítette. Sok fehér pöttyöt festett rá.
Babóca virágjelmezt készített. Zöld papírból leveleket vágott ki, és felvarrta egy zöld takaróra. Ez lett a palást. A virágszirmok lila papírból készültek.
Baltazár, a méhecske, és Dorottya, a dongókislány együtt készülődött. Baltazár ördögnek, Dorottya angyalnak öltözött.
Gömbi, a kis virágbogár kényelmesen elhelyezkedett hintaágyában, és hozzálátott, hogy barna fonalból oroszlánsörényt készítsen.
Az utolsó estén minden házikóban sokáig égett a villany.
Mindenki a jelmezén munkálkodott, készülődött a másnapi mulatságra.
Elérkezett a nagy nap! Az erdő lakói eldöntötték, hogy idén a szarvasbogár házában lesz a jelmezbál. Így aztán nekiláttak, hogy színes papírokkal, lufikkal, szalagokkal feldíszítsék Vendel házikóját.
Eközben Lili, a rózsabogár házában finomabbnál finomabb sütemények készültek a délutáni mulatságra. Babóca, Ugri, és Döme, a krumplibogár is segített Lilinek.
Végre eljött a délután, és mindenki felvehette a jelmezét!
A házigazda, Vendel, dobókockának öltözött. Izgatottan várta a vendégeket. Először Bogyó és Babóca érkezett meg, gomba és virágjelmezben.
Hamarosan megjött Baltazár ördögnek, Dorottya angyalnak öltözve, és megérkezett Pihe is, rákjelmezben.
Megjött Ugri kaktuszjelmezben. Gömbi oroszlánnak öltözve, Döme szakácsruhába bújva, és megjött Lili, szőlőjelmezben. Sok lila lufi csüngött a ruháján.
A bolha polipnak öltözött, a szentjánosbogár ceruzának. Csiga Csaba katonának, a kis hangya pedig palacsintának.
És ekkor sírva betoppant Szellő, a szitakötőkislány.
- Eltűnt! Eltűnt a gyönyörű királylány ruhám! Szépen kimostam, kiakasztottam a faágra, de elvitte a szél!
Szellő keservesen zokogott. A többiek vigasztalni próbálták.
- Neked adom a katonasisakom! Nekem elég lesz a kard! - javasolta Csiga Csaba.
- Neeem! Az fiús! Nekem csodaszép királylány jelmezem volt! De elvitte a szél!
- Tudom már! Készítünk neked új jelmezt! - szólt Ugri. - Napocska jelmezt!
Ez már nagyon tetszett Szellőnek.
- A sárga függöny éppen jó lesz palástnak! - kiáltott Babóca.
A napsugarakat pedig elkészítjük ezekből a sárga papírcsíkokból! - mondta Vendel, és leakasztotta a szalagon csüngő papírdíszeket.
Ragasztottak, vágtak, varrtak, alkottak mind, és hamarosan elkészült a gyönyörű napocskajelmez.
- Én pedig neked adom ma estére a kis lámpásomat! Egy ceruzának úgysincs szüksége lámpásra! - mondta nevetve a szentjánosbogár.
- Köszönöm! - mondta Szellő, és olyan boldog volt, hogy egészen elpirult örömében.
Az erdő kis lakói körbeálltak, énekeltek és táncoltak, amíg be nem sötétedett. Mind egyetértettek abban, hogy Szellőnek volt a legkülönlegesebb jelmeze, mert az a Napocska, ami este is világít, igazán különleges!
Szellő megköszönte barátainak a szép napocskajelmezt. A bál után hazavitte magával, és ma is féltve őrzi a szekrényében.

2016. január 29., péntek

Tarbay Ede: Olvassunk!

Az óra még csak hatot mutatott, de már sötét lett.

-Tegnap ilyenkor világosabb volt - kapta föl a fejét az ikrek kö­zül az egyik.

- Ne törődjünk vele. Meglátjuk holnap. Most inkább gyújtsunk villanyt.

- Ne gyújtsuk meg. Maradjunk sötétben, és olvassunk.

- Sötétben?

- Igen.

- Még világosban se tudunk olvasni.

- Én sötétben jobban tudok.

- Olvassunk - mondta a harmadik. - Te olvass, mi hallgatjuk.

-Jó - mondta újra az első, és egy könyvet szedett le a polcról.

Ahogy kinyitotta, a sötét szobában a lapok is sötétek voltak.

- A mező - olvasta -, a mező zöld, a mező sárga, a mező fehér, a mezőn semmi fű sincs. A mezőn nyúl fut át, mert valami vadá­szik rá. Nem tudja, hogy ki az, mi az, mert nem nézhet hátra. Ha megáll és hátrafordul, utolérik, és akkor vége. A nyúl ezért mene­kül a mezőn, ezért kell menekülnie. A háta mögül hallja a hango­kat, a hangok egyre közelednek. És akkor egyszerre eléri az erdőt. Az erdőben fák vannak és bokrok, zöld fák és zöld bokrok, sárga fák és sárga bokrok, fehér fák és fehér bokrok és csupasz fák és csupasz bokrok. De olyan sűrűn vannak a fák, és olyan sűrűn van­nak a bokrok, hogy a nyulat már senki se láthatja. És akkor a nyúl megáll, akkor már végre megállhat és hátranézhet, és akkor látja, hogy senki se vadászott rá, senki se futott utána. Ezért gyáva a nyúl. Csak az oroszlán nem gyáva.

A szobában még sötétebb lett, már csak körvonalakat lehetett látni: a görbületet a szekrény tetején és egy kicsit az ajtók fényé­ből, az asztal lekerekített sarkát, a sarkokat, mert a lábak lemerültek a feketeségbe. A székekből is csak a támla látszott, a ker. e metlen faragások. A felpattogzott bőrből minden elveszett.

- Az oroszlán is gyáva - mondta a másik.

-Az oroszlán?

- Az oroszlán.

- Az oroszlán sose gyáva.

- De az. Különben is most én olvasok.

Elvette a könyvet, és továbblapozott.

-Az oroszlán - olvasta -, az oroszlán futott a mezőn, a mezőn, a sárga mezőn, a fehér mezőn, a semmi-fű-nincs meze n mert valaki vagy valami vadászott rá. Nem tudta, hogy ki az, mer nem nézhetett hátra, így futott, csak futott, mert tudta, ha meg és hátranéz, akkor utolérik és vége . . .

- Ez az én mesém volt.

- Csak hasonlít rá. Különben sem a te meséd. Te csak olvastad. Én is olvasom. Láttad, hogy lapoztam, és más mesét olvasok.

Tovább folytatta:

-Az oroszlán menekült a mezőn, mert menekülnie kellett, mer a háta mögül hallotta a hangokat, és a hangok egyre közeledte.-, és akkor egyszerre csak végre elérte az erdőt. Azt az erdőt, ahol fák voltak és bokrok, zöld fák és zöld bokrok és sárga fák és sárga bokrok és fehér fák és fehér bokrok és csupasz fák és csupasz bok­rok, de olyan sűrűn voltak a fák és a bokrok, hogy az oroszlán: már senki se láthatta. És akkor az oroszlán végre megállt, mert ott nyugodtan megállhatott és hátranézhetett, és akkor látta, hogy senki se vadászott rá, senki se futott utána. Ezért az oroszlán is gyáva. Csak az elefánt nem az.

- Az elefánt is gyáva - szólalt meg a harmadik.

A szobában már olyan sötét lett, hogy szinte semmi és senki se volt ott, csak maga a sötétség. Mintha a téren is elfelejtettek volna lámpát gyújtani, és mintha a szemközti házakban is ugyanolyan feledékeny emberek laktak volna, és mintha az ég is elfeledkezett volna a csillagokról és a holdról. Ilyen sötétség még sohasem volt.

-Az elefánt? - kérdezte végre a második.

- Az elefánt.

- Az elefánt nem lehet gyáva.

- Pedig gyáva. Olvastam róla egy mesét.

-Hol?

- Abban a könyvben, amit ti olvastatok.

- Abban nincs olyan mese.

- Nincs.

- De van. Én olvastam. És ha akarjátok, felolvasom nektek is.

- Nem akarjuk.

- Nem.

- Akkor is felolvasom.

A könyv után nyúlt a sötétben, de nem találta meg.

A másik kettő eldugta az asztal alá. Együtt fogták, hogy le ne essen.

- Miért dugtátok el?

-Mit?

- A könyvet.

- Nem dugtuk el.

- Akkor ott lenne az asztalon.

- Ott is van. Mért dugtuk volna el?

- Hogy ne tudjam a mesét olvasni. Pedig az a vége, hogy az ele­fánt is gyáva, csak az apu nem az.

Elővették a könyvet az asztal alól, és odaadták neki.

-Tessék, olvasd.

A harmadik lapozott, és olvasni kezdett!

- Menekülnie kellett az elefántnak, menekülni a zöld mezőn és a sárga mezőn és a fehér mezőn és a semmi-fű-nincs mezőn, mert valaki vadászott rá. Nem tudta, hogy ki vadászik rá, mert nem nézhetett hátra, ezért aztán futott, csak futott, mert tudta, ha meg­áll és hátranéz, akkor utolérik és vége.

Elhallgatott, de a másik kettő rászólt:

- Folytasd!

Folytatta:

- Az elefánt menekült a mezőn, mert menekülnie kellett, mert a háta mögül hallotta a hangokat, és a hangok egyre közeledtek, és akkor egyszerre végre elérte az erdőt. Azt az erdőt, ahol fák vol­tak és bokrok, zöld fák és zöld bokrok és sárga fák és sárga bok­rok és fehér fák és fehér bokrok és csupasz fák és csupasz bokrok de olyan sűrűn álltak a fák és a bokrok, hogy az elefántot senki sem láthatta. Akkor végre megállt az elefánt, és nyugodtan hátra­nézett. így tudta meg, hogy senki se vadászott rá, senki se futott utána.

Újra elhallgatott, de a másik kettő ismét rászólt:

- Folytasd!

- Már mondtam a végét.

- Akkor is folytasd!

És neki folytatnia kellett.

- Az elefánt is gyáva - mondta -, csak az apu nem az.

- Ezért az elefánt is gyáva - suttogta vele együtt a másik kettő -. csak az apu nem az.

Bob, a tűzoltó kutya

(Lev Tolsztoj meséje, Áprily Lajos fordítása)

Réges-régen, hajdanában, London városában eszébe jutott valaki­nek, hogy kutyákat tanítson be tűzoltó szolgálatra. Ezek a tűzök: kutyák együtt laktak a tűzoltókkal, együtt gyakorlatoztak, s együtt dolgoztak. S amikor egy-egy ház kigyúlt, berohantak a lángok kö­zé, és segítettek a tűzoltóknak a mentőmunkában.

Ilyen derék tűzoltó kutya volt Bob, a nagy, okos, erős farkasku­tya: valóságos tűzoltókutya-főparancsnok.

Bobnak egyszer ismét dolga akadt, de még micsoda dolga! Kí­gyóit egy ház, a tűzoltók rohantak, s rohant Bob is velük. Mire odaértek, az égő ház előtt egy jajgató asszonyt találtak.

- Mentsétek meg a kislányomat! - könyörgött a tűzoltóknak

-Na, Bob, rajtad a sor! Itt már csak te segíthetsz - mondta a tűzoltóparancsnok, s Bobot elengedte a pórázról. - Indulj! - muta­tott a ház füstölgő lépcsőjére.

Bob felszaladt a lépcsőn, és eltűnt a füstben.

Odakünn szívszorongva várták. S Bob néhány perc múlva kiro­hant a füstölgő házból, s hozta a kislányt, ingecskéjénél fogva.

Az anya odaszaladt, karjába kapta a kislányt, és sírt, sírt örömé­ben.

De Bob jóformán meg sem várta, hogy a tűzoltók megsimogas­sák s megvizsgálják, nem pörkölődött-e meg a szőre - kiszakította magát, s újra visszarohant az égő házba.

- Ügy látszik, van még odabent valaki - mondták a tűzoltók, és izgatottan várták Bobot.

S Bob nemsokára ki is bukkant a tűzből, foga között hozott va­lamit. Éppen úgy hozta, mint azt a kislányt az előbb, az ingecské­jénél fogva. Amikor az emberek jobban megnézték, mit hozott ki az égő házból, arcuk vidám mosolygásra derült: a kutya egy nagy játékbabát tartott a szájában!

Zelk Zoltán: Kilenc ember, kilenc szarvas

Volt egyszer egy város, de az akkora volt, de még az akkoránál is akkorább, hogy kilenc ház is elfért benne. Pedig mind a kilenc háznak fala volt, kapuja is, ablaka is, teteje is, a tetején kémény, a kéménynek füstje, füstje is olyan, hogy fele nem lefele, hanem fölfele szállt, fölfele se csak úgy egyenesen, hanem kiszekuszán, s éppen kilenc ember la­kott, eggyel se több, se kevesebb, abban a kilenc házban.

Hát, annak a kilenc embernek olyan jó dolga volt, egyikük se tudta, milyen az, ha rossz dolga van valakinek. Sült kolbászuk annyi, hogy a világ derekára tekerhették volna, de nem tekerték, megették inkább, el is fogyott volna, ha nem olyan hosszú, amilyen hosszú éppen volt, így hát el se fogyott soha. Kenyerük meg olyan, hogy meg se kellett sütni, kenyér volt az csak úgy magától, sületlen is pirosra sült, persze csak a héja, mert a bele fehér volt, de ha úgy kívánták, barna, sose száradt, sose morzsáit, egy szem morzsa, ugye nem sok, annyi sem maradt sohasem a kilenc ember asztalán. A boruk meg olyan, de még a vizük is, ha teletöltötték a poharu­kat, ha csurig is, mind egy kortyig kiihatták abból a pohárból. Történt mégis, ahogy mondom: a kilenc ember közül az egyik, de nem a második, nem a harmadik, nem a negyedik, nem az ötödik, nem a hatodik, nem a hetedik, nem a nyolcadik, de nem is a kilencedik, hanem az első, gondolt egyet, s elment világot látni. Olyan korán kelt, előbb, mint a nap, előbb, mint a ka­kas torkában a kukurikú, ilyen korán indult világot látni, hogy es­tére visszatérjen. Ő se tudta, a többi nyolc se, hogy mekkora a vi­lág, de azt bizony észrevették, hogy amelyik ember reggel elment, még estére sem tért vissza. Ezért aztán másnap, a napkeltét se vár­va, de még a kakas torkában a kukurikút se, így szólott a másik ember, a kilenc közül a második: „Elindulok én is egy embert ke­resni, holnap együtt jövünk vissza!”

De nem jött sem az első, sem a második ember, mi mást tehetett a harmadik, ő is elindult; ő már nem egy embert, hanem kettőt ke­resni. Mikor aztán a három ember se külön-külön, sem együtt nem jött vissza, keresni őket útra kelt a negyedik, 
aztán az ötödik 
és azután a hatodik, 
aztán meg a hetedik, 
még aztán a nyolcadik, 
végül a kilencedik.

Akkor pedig olyan kihalt lett a város, olyan üres a kilenc ház, mintha ott se lett volna. De minek is lett volna, ha már senki se lakta, 
minek akkor a fal, 
minek a kapu, 
minek az ablak,
 minek a kémény, 
minek a füst?

Mi történt hát akkor? Történt, ahogy mondom: a kilenc ház, de mind a kilenc egyszerre, kilenc erdővé változott. A kilenc erdőnek annyi fája, az se tudná megszámolni, aki számolni tud, mégis mind a kilenc erdőt, azzal a sok fával, kilenc szarvas lakja. De ők ott is maradnak, amíg élnek, egyikük sem indul világot látni, se külön-külön, sem együtt. Bolondok is volnának világgá menni, amikor olyan jó dolguk van, egyikük sem tudja, milyen az, ha rossz dolga van valakinek.

Bolond volnék én is, ha megmondanám, pedig tudom, hol van az a kilenc erdő, amelyikben a kilenc szarvas lakik. Mert ha meg­mondanám valakinek,

az a valaki megmondaná másik valakinek,
az a másik valaki talán éppen a vadásznak,
a vadásznak pedig puskája van,
a puskában golyó,
a golyóban a szarvas halála,
azért nem mondom meg, senkinek én, soha.

Végh György: A majomkirály

Három király csüngött a fán, három majomkirály. Vagy még pon­tosabban egy majom, akiből a későbbiekben király lesz, és két ma­jom, aki majom marad.
Az egész ott kezdődött, hogy az állatkertben egy vasárnap dél­előtt két kisfiú sétált a majmok ketrece előtt, egy szigorú tekintetű, szemüveges néni kíséretében. Éppen a csimpánzokat bámulták, amikor a kisebbik fiú a csokoládét, amit majszolt, kiejtette a kezé­ből, egyenesen a hófehér cipőjére.
-              Ej, te majomkirály, nem tudsz vigyázni?! - szidta meg a néni­kéje.
Három majom üldögélt a ketrecben, három jó kedélyű, pajkos majom, akik az embereken mulattak, hogy milyen hóbortosak, ne­vetségesek, odaállnak eléjük, és fintorognak, fogukat vicsorítják, illetlenül viselkednek, és rikítóan öltözködnek, mint a papagájok.
A három majmot - akik közül az egyik a későbbiekben király lesz - így  hívták: Majonéz, Cilinder és Papsajt.
Amikor a néni eltotyogott a két gyerekkel, megszólalt Papsajt:
-              Nem engedhetjük meg, hogy egy ilyen kint szaladgáló nadrágos emberfióka legyen a majomkirály - mint ahogyan az ablaksze­mű becézte -, amikor itt vagyunk mi, akik valóban arra születtünk, hogy majomkirályok legyünk; válasszunk hát királyt magunk kö­zül.
Az ötlet Majonéznek és Cilindernek is tetszett, de nem tudtak megegyezni, hogy ki legyen közülük a király. Azon a délutánon még veszekedtek is, ahogy az emberektől tanulták, sőt. . .
Majonéz mérgében letépte Cilinder farkáról a kék szalagot, amit annyira szeretett. Álldogáltak is előttük annyian, hogy Pap­sajt meg sem tudta számolni őket.
Már egészen beesteledett, és még mindig háborúzott a három majom, narancsokkal és banánhéjjal dobálták egymást, mert mind a három király akart lenni. Amikor feljött a hold, rájuk szólt a zsi­ráf, aki hét lepedőt tekert a nyakára, mert éppen fájt a torka:
- Ne civódjatok, mint az emberek! Ajánlok nektek valamit. írja­tok mindhárman egy-egy verset, és holnap este szavaljátok el az ál­latgyűlésen. Akié a legjobban tetszik, az lesz a majomkirály.
Ezt a tervet mindnyájan jónak találták. Cilinder előkotort egy ceruzacsonkot, amit a múltkoriban dobtak be hozzá, és amit még nem fogyasztott el egészen, fölmászott a legmagasabb ágra, és a farkával rátekerőzve hintázott, leszakasztva egy-egy falevelet, ne­kilátott a költésnek.
Majonéz a fejét vakarta, fújtatott, időnként a homlokára csa­pott, de nem találta el a legyet. És azt sem, hogyan kell verset írni.
Papsajt egy üveg nélküli szemüveget ültetett fel az orrára, és be­lemélyedt kedvenc könyvébe, amelyet múltkoriban a szépségverse­nyen nyert.
Elérkezett a másnap este, és felkapaszkodott lihegve az égre a sok jót látott, pufókra hízott hold is. Az állatok összesereglettek a hangversenytéren, ahová mindenki hivatalos volt, kivéve a görényt és a szarkát; ez utóbbi ellopta a legöregebb állatkerti fa évgyűrűit, és most egy kalitkában várta az ítéletet. Még egy bűne volt: ellopta a hollók festékkészletét, amivel azok fehérre festették magukat, és így megtörtént a csúfos eset, hogy a fehér holló fekete maradt.
  A díszes társaság előtt ugyancsak díszesen jelent meg a három leendő király.
Majonéz kölcsönkért a fecskétől egy frakkot, csakhogy persze nem fért belé.
Cilinder az este tiszteletére valódi kecskeszakállal jelent meg, egy vörösbeggyel a gomblyukában.
Papsajt kismirglizte a farkát, és szerencsétlenségére a zsiráftól kért kölcsön nyakkendőt, úgyhogy a vége valahol a ketrecben volt még, amikor a pódiumra lépett. Mert ő mondta el először a versét:
Tegnap reggel éjféltájban
 struccmadáron lovagolva, 
szarkalábbal főzelékért 
fölszálltam a tejfelútra.

                                    Rákentem a holdkaréjra
                                    két fazékkal békalencsét,
                                    s rám köszönt egy Jónás-képű
                                   szárnyas ló, hogy: sok szerencsét!

Gumipárna volt a Jónás, 
s egy elefánt fújta egyre; 
akkora lett, hogy megpukkadt, 
s ráesett a Spárga-hegyre.
Hát azóta nudlit hámoz, 

s füttyöt fog egy kalitkába, 
rá akart egy légyre ülni, 
de az elszállt Indiába.
A vers mindenkinek tetszett. Csak a strucc dugta a fejét a ho­mokba, nem akarta, hogy lássák, mennyire elpirult. Papsajt is pi­rulva hajlongott, szépen kismirglizett farkát nem tudta hová tenni. Amint lement a pódiumról, belegabalyodott a nyekkendőbe, és na­gyot puffanva esett le. Cilinder verse rövidebb volt:
Tanuld meg, hogy ez a báj: 
szépen egyél, ne zabálj - 
jobb kezedbe a kanál, 
előtted meg a fatál.
Halikra meg boróka, 
pipát szív az apóka, 
népligeti csudapók 
hasat ereszt csuda mód.
Állatkertben a majom 
legyet fogdos a falon.
Trombitál az elefánt:
 itt egy lábas tele fánk.

Alig mondta el versét Cilinder, trombitált egyet az elefánt, d nem volt ott egy lábas tele fánk. Ezt az utóbbi sort különben is kifogásolta egy kígyó, hogy nincs elég jó nyelvérzéke Cilindernek
-Mondj egy jobb rímet az elefántra! - vágott vissza Cilinder
-Beleránt vagy celofánt, esetleg gyere, fánk - tűnődött pápaszemét megigazítva a kígyó -, így jobb lett volna:
Trombitál az elefánt:
Gyomrocskámba gyere, fánk!
A vita már majdnem tettlegességgé fajult, amikor Spongya, a po­lip szétválasztotta őket, mert már a következőnek akart tapsolni, nyolcvan karjának csak így vehette komoly hasznát.
Majonéz savanyúan lépett az emelvényre.
Répa, retek, mogyoró, 
erre csörög a dió.
Királyságból megbukok, 
verset írni nem tudok.
-             Bizony - fűzte a verséhez Majonéz - hogyan is tudnék én ver­set írni, amikor a víziló sem tud, pedig annak ötször akkora a feje, mint nekem. Nem tudom, hogy Papsajt és Cilinder ilyen tehetséggel miért maradt majom, amikor az emberek között volna a helyük.
Az állatok tanácskozásra vonultak vissza. Majd a csörgőkígyó csörgetett egyet, és az oroszlán kihirdette az eredményt:
-Tekintettel arra, hogy én vagyok az állatok királya, és én sem tudok verset írni, kihirdetem, hogy ezek szerint annak sem kell tudni verset írni, aki a majmok királya lesz. A legrosszabb verset Majonéz írta, amiért is ezennel kinevezem majomkirállyá, és a pókháló-érdemrendet adományozom neki.
Lelkes tapsvihar követte az oroszlán gondosan megrágott szava­it, Spongya úgy tapsolt, mint még soha, és Majonéz, a majmok ki­rálya megigazította mellén a pókháló-rendet.
Papsajt és Cilinder pedig valószínűleg a struccmadáron elszállt a Spárga-hegyre, vagy az emberek közé mentek verset írni, mert töb­bé nem látták őket az állatkertben.
 

Egy oroszlánkölyök kalandjai

(Angol mese, Jékely Zoltán meséje)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy oroszlánpapa meg egv oroszlánmama. Volt egy kiskölykük is, Edvárdnak hívták.

Ez a kisoroszlán egyszer egy szép, napsütéses reggelen megelé­gelte a henyélést, ágyáról gyorsan felugrott, s hozzáfogott a mosa­kodáshoz, fésülködéshez. Amikor úgy érezte, hogy már rendesebb: és csinosabb, mint valaha is életében, megnézte magát kicsi tükré­ben, és így szólt:

- De szép vagyok! - s azzal előállt a reggeliért.

- Edvárd - kérdezte az anyja -, megmostad-e az arcod és a fü­led?

- Igenis, édesanyám.

- Sörényed is megfésülted?

- Igenis, édesanyám.

- Bundádat is kikefélted?

- Igenis, édesanyám.

Oroszlánmama úgy meglepődött, hogy ráejtette tiszta pon­gyolájára a tejfeles kanalat.

- Vajon minek köszönhetjük ezt? - kérdezte, de igyekezett tit­kolni meglepetését.

- Elmegyek egy kicsit barangolni. Csak este jövök haza! - felel­te az oroszlánkölyök.

- Úgy? - szólalt meg oroszlánpapa, aki éppen akkor toppant be. - És aztán hová barangolsz, fiacskám?

-Az őserdőbe, a mélységes mély zöld rengetegbe s a faluba, ahol emberek laknak - mondta Edvárd.

Oroszlánpapa és oroszlánmama egymásra néztek.

-Mit gondolsz, elengedjük-e?

- Miért ne engednétek? - kérdezte Edvárd oroszlán. Azért, fiacskám - felelt az oroszlánpapa -, mert az emberek még az ilyen kicsi oroszlántól is félnek, amilyen te vagy. Ijedtükben még az erdőt is rád gyújthatják, vagy puskát ragadhatnak. Nem szeretném, ha pórul járnál, fiacskám!.

- De hiszen láthatják, hogy kölyök vagyok, még alig bojtos a farkam - kacagott Edvárd oroszlán. - Engem ne féltsetek! Kösse­tek a nyakamba egy tejesüveget, akkor mindenki láthatja, hogy még kicsi oroszlán vagyok, tejet iszom, és senkit sem bántok.

Oroszlánpapa és oroszlánmama boldogan néztek okos kisfiúk­ra, és teljesítették a kívánságát. Oroszlánmama még cukrot is tett a tejbe, hogy jó édes legyen, kicsi üvegbe öntötte, s piros szalaggal Edvárd nyakába kötötte.

-De a vacsoráról el ne késs! - mondta oroszlánmama, és még egyszer megigazította Edvárd sörényén a piros szalagcsokrot. - Valami finomságot tartogatok neked!

Edvárd megköszönte a tejecskét, elbúcsúzott a szüleitől, s elin­dult az őserdőbe.
Addig ment, mendegélt a sűrű-sűrű rengetegben, mígnem erősen megéhezett. „Milyen jó, hogy hoztam egy kis tejecskét” - gondol­ta. Leoldotta nyakáról az üveget, s egy hajtásra felhörpintette.

De az üres üveget sehogy se sikerült visszakötnie a nyakába. „Itt hagyom - gondolta s majd hazafelé érte jövök.” Azzal vi­dáman folytatta útját.

Egyszer csak apró házakat pillantott meg: egy faluba érkézén Eszébe jutott a tejesüveg, s hirtelen félelem szállta meg a szívé: „Mármost miről fogják észrevenni az emberek, hogy én még kicsi, tejivó oroszlánkölyök vagyok? - szepegte. - Bárcsak el se indultam volna! Bárcsak ne ittam volna meg a tejecskét! Bárcsak itt lenne édesanyám!” - sóhajtozott, de végül is összeszedte a bátorságát.
 
- Ha már itt vagyok, körülnézek, lesz, ami lesz! - szólt elszántan. Azzal, hogy meg ne ijedjenek tőle az emberek, olyan nyájas mo­solyt öltött az arcára, hogy egyik fülétől a másikig ért a szája, ő embert nem bánt, nem ijesztget, ő szelíd, kicsi oroszlánkölyök, lát­hatják messziről! . . . 
 
Kora reggel volt, nemigen mutatkozott még járókelő. Végre felbukkant a tejesember. Edvárd oroszlán barátságos morgással állt eléje, s oly buzgón csóválta a farkát, mint egy pulikutya. 
 
De hiába csóválta: a tejesember haja égnek meredt, s kannája ir­tózatos csörömpöléssel kiesett kezéből. 
 
Mikor pedig Edvárd oroszlán az egyik mancsát barátságosan a vállára tette, s elbűvölő mosollyal megnyalintotta kétfelől az arcát, a tejesember lába föld­be gyökerezett rémületében. Erre aztán az oroszlánkölyök végte­len nyájas farkcsóválással odébb sétált. 
 
Nemsokára iskolás gyerekek jöttek vele szembe.
-Mekkora kutya! - mondták előbb, de amint Edvárd a köze­lükbe ért, ujjongva kiabáltak: - Nem is kutya ez! Oroszlánkölyök!

S egy cseppet sem ijedtek meg tőle, olyan mulatságos volt. Az egyik gyermek még sonkás zsemlével is megkínálta, de Edvárd ud­variasan visszautasította, mert hát ő még kicsi, csak tejet iszik . . 
 
„Kár, hogy tovább kell mennem - gondolta Edvárd. - Milyen kedvesek a gyerekek! Úgy látszik, nem félnek a kicsi állatoktól. Jó lenne itt maradni és játszani velük. És jó lenne még sok gyerekkel találkozni.” 
S miközben továbbsétált, vissza-visszanézett a vidáman integető gyerekekre.

Nemsokára csinos kerítés elé ért, mögötte szép kertet s barátsá­gos lugast pillantott meg. A lugasban asztal, székek s az asztalon három gyönyörű szép mázas köcsög.

 - Aludttej - mondta Edvárd, s összefutott a nyála. Odalopako­dott a kerítés nyitott kapujához, orrát bedugta a résen. Egy fehér pettyes köcsög valósággal kínálta magát. Edvárd óvatosan besétált a kertbe, egyenesen a 
lugashoz, megfogta a pettyes köcsögöt, s az aludttejjel jóízűen leöblítette szomjas torkát.

-  Aurr! Aurrh! Ez csak az igazi oroszlánkölyök-eledel - szólt, s jóllakottságában boldogan leheveredett a napra a lugas előtt. Mindjárt el is aludt.

De hirtelen rémült kiáltásra ébredt.

-   Menj innen, te szörnyeteg! Nem akarom, hogy megegyél! Ta­karodj innen!

Edvárd kinyitotta a szemét, s hát egy majom reszket a feje felett a lugas tetején.

-    Ki az ördög akar téged megenni? - mondta a kisoroszlán.

-Te, te, te! - vinnyogott a rémült majom.

Edvárd utálkozva rázta meg a sörényét.

-   Majmot még sohasem ettem - mondta -, de nem is óhajtok. Különben is: nem látod, hogy én még kicsi, tejivó oroszlánkölyök vagyok? Ide nézz!

Edvárd felállt, odament az asztalhoz, s felhajtott még egy kö­csög aludttejet. A majom tág szemekkel meredt rá a csodálkozás­tól.

-   De nagy szamár vagyok - ismerte be. - Gyere, kergetőzzünk!

Azzal leugrott a lugas tetejéről, s elkezdte kergetni a kis oroszlánkölyköt. Körbe-körbe nyargalásztak a lugas körül, bömbölve, visongva, míg a kertészné meg nem hallotta, s ki nem jött a házból.

-   Szent Habakuk! - hápogott az ijedtségtől. - Oroszlán van a kertben!

Erre odafutott a kislánya is, de csodák csodája, az nem ijedt meg.

-  Ó, csak egy oroszlánkölyök - mondta, s nevetve, tapsikolva nézte a kergetőző Edvárdot. - Szegényke bizonyosan éhes. Mivel is kínálhatnánk meg? - tűnődött.

Edvárd abban a pillanatban abbahagyta a kergetőzést. Éppen ott fénylett a szeme előtt a harmadik köcsög is. Odahajolt, az orrát bedugta, s elkezdte vígan lefetyelni a sűrű aludttejet. Azután, mint aki jól végezte dolgát, Edvárd megállt a vigyorgó majom előtt, az meg felpattant a kisoroszlán hátára - gyí, gyíte! -, mintha lovagol­na. Az oroszlán pedig nyargalni kezdett vele fel s alá a kert ösvé­nyén.

A kislány úgy kacagott ezen a látványon, hogy a könnye is ki­csordult. Lassacskán az anyja is megnyugodott, s együtt gyönyör­ködtek a játszadozó állatokban.

Így mulattak alkonyatig. Akkor ezt gondolta a derék kisorosz­lán:

„Nekem most haza kell mennem, anyám vár vacsorára.”

Azzal szépen elbúcsúzott a majomtól, barátságos pillantást ve­tett a kertésznére meg a kislányára, s nekivágott a sűrű-sűrű renge­tegnek. A tejesüveget sajnos nem találta meg, de vacsoraidőre pon­tosan megérkezett.

Oroszlánmama eléje tette az ígért finomságot: mit gondoltok, mi volt az?

Egy nagy köcsög aludttej.