2017. január 19., csütörtök

Nyuszi gyerekek és az első hó

Hol volt, hol nem volt volt egyszer egy kerek erdő, kerek erdő közepén egy kicsike házikó abban lakott nyuszi mama és a három picike kis nyulacskája.
Nyuszi mama épp varrogatta a nyulacskák téli bundácskáját,közben énekelgetett a kis nyuszikáknak, akik ott játszottak körülötte, fogócskáztak, bújócskáztak.Aztán elővették a mesekönyveket és nézegették a szebbnél szebb képeket.
Egyszer csak megkordult a nyulacskák pocakja.
-Nyuszi mama készíts nekünk, tejbegrízt, éhesek vagyunk!
-Jól van nyulacskáim, ti mossatok kezet addig én elkészítem a finom édes tejbegrízt!
Nyúl anyó hozzáfogott a főzéshez, mikorra a nyulacskák asztalhoz ültek már ott gőzölgött a finom tejbegríz. A nyuszi gyerekek csak úgy kanalazták a finom csemegét. Észre sem vették hogy közben elkezdett hullani a hó. Mindent beborított, a bokrokat a fákat.
Mikor elfogyott a tejbegríz, az egyik nyulacska kikukkantott az ablakon.
-Nézzétek nyúlanyó mennyi finom tejbegrízt főzött! Odakinn minden tiszta tejbegríz!!
-Szaladjunk ki gyorsan, együk meg mind az egészet!-mondták a testvérei.
És máris kiszaladtak a jó meleg szobából.
Beleharaptak a hóba,de el is kezdtek prüszkölni :
-De hiszen ez hideg! Brrr!
-Nem is édes! Brr!
-Ez nem is tejbegríz!-Szomorodtak el a nyulacskák.
-Kérdezzük meg Nyúlanyót!
Nyúlanyó ekkorra kiért a házból.
-Kicsikéim ez bizony nem tejbegríz, hanem ez a HÓ!!
A kisnyulakra ráadta a jó meleg bundácskákat,és megmutatta a nekik, hogyan lehet hóembert építeni.
És sokáig hancúroztak a friss puha hóban.
Itt a vége fuss el véle...

A hóember orra

Sok hó esett,a gyerekek alig várták .hogy kimehessenek játszani a finom puha hóba. Ebéd után,az utca valamennyi gyereke, kinn hancúrozott az udvaron. Szánkóztak,hógolyóztak, csak úgy röpültek a hógolyók.
Egyszer az egyik gyerek eltalálta:
-Építsünk hóembert!
A sok kisfiú,és kislány hozzálátott a hóember építéséhez.Csak úgy gurították az egyre nagyobbra gömbölyödő hógolyókat.
Hamarosan el is készült a hóember.Szénből lett az szeme,szája,és kabátján a gombjai. Került egy szép piros lábas is,ebből lett a kalapja.Az orrának pedig egy hatalmas répát tettek.
Hamarosan este lett, a gyerekek hazamentek, a hóember pedig ott maradt egyedül.
A nagy csendben egyszer csak valami motozást hallott.Egy éhes kis nyulacska jött elő a havas bokrok közül.
-Nini egy szép répa!-mondta és ugrott egy nagyot, és lekapta a hóember répa orrát.
Jóízűen megeszegette, és futott haza a nyusziházba.
Másnap a gyerekek nagyon csodálkoztak, hova lett a hóember orra?
Kerestek egy szép kerek krumplit azt rakták a hóember orrának.
Este mikor hazamentek a gyerekek,elcsöndesedett minden,a hóember újra neszezést hallott. Hát egy vadmalacka kocogott elő a fák mögül.
Kiszimatolta a finom édeskrumpli illatát.Fölágaskodott és óvatosan elvette a krumplit,megeszegette és futott haza az erdőbe.
Másnap reggel a gyerekek nagyot néztek:
-Hova lett a hóember orra?
A gyerekek kitaláltak egy ravasz dolgot, kerestek egy szép nagy piros csípős paprikát,azt rakták a hóember orrának. Nem is vitte senki.
Egész télen vígan állt a hóember, büszke volt a paprika orrára.

Mesék télre... - válogatás

Mester Györgyi: A legkisebb cinke


Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.

Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.

A nyárt követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.

Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit felmelegedjenek.

Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megcsillant a szeme előtt. Egy kertes ház ablakából világított ki az utcára a sziporkázó, tarka fényesség. Leszállt az ablakpárkányra és befelé bámult. Az üvegen túl, a szobában, hatalmas zöld fenyő terpeszkedett. De nem ám olyan egyszerű, mint odakinn a parkban, hanem talpig díszben pompázott. Tarka üvegégők, csillogó gömbök, kacskaringózó girlandok ékítették.

Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban két kíváncsi gyermekarc közeledett az ablakhoz, amitől megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.

Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes karácsonyfához. A fa most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat. Az evésből felpillantva, váratlanul ismét szembetalálta magát a gyermekszemekkel, amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még gyönyörködött a pompás fában, majd útra kelt.

Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta a csodálatos karácsonyfa, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.

A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a varázslatos szépségű fa? Egyenesen odarepült, és meglepődve látta, a kölesszemeket, vékony zsinórvonalban, valaki végigszórta az ablakpárkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.

Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli faágon lógó aprócska faépítmény vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!

Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak aprócska szárnyától tellett, röpült a családjáért. Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, kövessék őt, és már fordult is vissza. A faágra felfüggesztett házikót ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék, és boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, még sokáig gyönyörködtek a csodaszép fenyőfában.

Az ablak túloldalán pedig a madáretetőt elkészítő apuka, meg a kölesszemekről gondoskodó gyerekek örültek a boldog cinkék látványának. És ettől vált igazán teljessé a Karácsony, a szeretet ünnepe.

Mester Györgyi: A legkisebb cinke – Váradi Zsolt előadásában

Grimm: Holle anyó

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.

Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:

- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!

Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!

A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.

Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:

- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.

Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.

De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.

- Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:

- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!

- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.

Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.

- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.

A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.

- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.

A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.

Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!

A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Õ meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

De a lusta lány azt felelte:

- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!

Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.

- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.

Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.

Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.

- Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.

- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.

A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!

A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.



2016. november 20., vasárnap

Az aranyhajú lány és a három medve

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akinek gyönyörű aranyszínű haja volt, s éppen ezért mindenki csak aranyhajú lánynak hívta. Az aranyhajú lány egy csinos kis házikóban éldegélt az édesanyjával az erdő szélén. Egy nap így szólt az édesanyjához:
- Elmegyek sétálni, és hozok neked egy csokor gyönyörű virágot.
- Az nagyon jó lesz kislányom, de vigyázz, ne merészkedj túl messzire, el ne tévedj az erdőben! - figyelmeztette az édesanyja.
Az aranyhajú lány megölelte az édesanyját, felkapta a kosarát, és elindult. Az erdőbe érve nekilátott, hogy virágokat szedjen, és talált is rengeteg gyönyörű margarétát. Gyönyörű kék búzavirágra bukkant. Egy kicsit odébb pedig pompás piros pipacsot talált. A virágtól virágig szökdécselt, észre sem vette, hogy mennyire elszaladt az idő. Hamarosan nagyon elfáradt, megéhezett és megszomjazott. Szerencsére a fák között megpillantott egy kis házat. Bekukucskált a kulcslyukon. Senkit sem látott odabenn, így benyitott az ajtón és belépett. Odabenn egy hatalmas terített asztalt talált három tál mézzel és rizzsel. Pompás illatuk volt! Az asztalon volt egy nagy tányér, egy közepes tányér és egy kicsi tányér. Az asztal körül három szék állt, melyek nagyon kényelmesnek látszottak. Volt ott még egy nagy karosszék is, egy közepes karosszék meg egy kicsi karosszék. Az aranyhajú lány ekkor beült a nagy karosszékbe, de az túl nagy volt, és kényelmetlenül érezte magát benne. Ekkor leült a közepes székbe, de annak túl puha volt a párnája, és ebből is kiszállt. Így hát beült a legkisebb székbe, csakhogy az nem volt elég erős, hogy elbírja a súlyát; így eltörtek a lábai, a kislány pedig a padlóra zuhant.Mivel nagyon éhes volt, úgy döntött, hogy belekóstol a rizsbe és a mézbe. Vett egy kanálnyival a nagy tányérból, de túl forró volt és megégette a nyelvét. Ezután megpróbálkozott a közepes tányérral is, de az meg túl sűrű volt. Végül belekóstolt a legkisebb tányérba is. Az étel olyan finom volt, hogy az aranyhajú lány felfalta az utolsó szemig. Mivel a kislány nagyon fáradt volt, úgy döntött, hogy lefekszik egy kicsit aludni. Felment az emeletre, ahol a hálószobában három ágyat talált. Volt egy nagy ágy, egy közepes ágy meg egy kicsi ágy. Kipróbálta a nagy ágyat, de túl kemény volt és nagyon kényelmetlen. Ezután kipróbálta a közepeset,de nagyon szúrós volt a takaró, és nem tudott aludni. Végül befeküdt a kicsi ágyba, amely olyan kényelmes és meleg volt, hogy pillanatok alatt álomba szenderült. Eközben a medvecsalád, aki a házban lakott, hazaérkezett erdei sétájából. Amint kinyitották az ajtót, szaglászni kezdtek, és érezték, hogy valaki járt odabent, így körülnéztek és mindent megszagoltak.
- Valaki ült a székemben! - kiáltott fel Medvepapa mély, öblös hangján.
- Valaki hozzányúlt a párnámhoz! - kiáltott fel Medvemama gyengéd hangján.
- Valaki összetörte a székemet! - kiáltott fel vékony hangján a Medvebocs, és sírni kezdett.
Aztán az asztalhoz léptek.
- Valaki megnyalta a kanalamat! - morogta Mackópapa mély, öblös hangján.
- Valaki hozzányúlt a tányéromhoz! - mondta Mackómama kedves hangján.
- Nézzétek, valaki felnyalta a vacsorámat, egy morzsa sem maradt! - kiáltotta a kis medve, és könnyek kezdtek peregni az arcán.
Ezután a medvék fölmentek az emeletre. Medvepapa szaglászni kezdett, és mély, öblös hangján így szólt:
- Valaki feküdt a párnámon!
- Valaki arrébb rakta a tányéromat! - mondta Medvemama csendesen.
- Nézzétek csak, egy kislány alszik az ágyamban! - kiáltotta a kismackó meglepetten.
Az aranyhajú lány felébredt a medvék hangjára. Nagyon megrémült, amikor megpillantotta a három föléje hajoló medvét. Gyorsan kipattant az ágyból, kiugrott az ablakon, és beszaladt az erdőbe. Szaladt, szaladt egészen hazáig, amilyen gyorsan csak a lába vitte, még csak hátra sem nézett! Ettől kezdve a medvék soha többé nem látták az aranyhajú lányt az erdőben.

2016. október 23., vasárnap

Gryllus Vilmos: Őszi falevél

- Hova mész falevél?
 - Oda, hova visz a szél. 

- Honnan jössz falevél? 
- Fa ágáról hoz a szél.

 - Fázol-e falevél?
 - Hideg bizony ez a szél! 

- Szállj tova falevél!
 - Röpülök, ha fúj a szél.

Csanádi Imre: Vadgesztenye

Vadgesztenye fának
de vastag az ága.
Szomszédék Gyurija
két kezével rázza.
Potyog a gesztenye
kipp- kopp
Kipp- kopp Gyurka,
Tüskés az én bundám
Vigyázz az orrodra!

2016. október 22., szombat

Thorbjörn Egner: Semmit se talál az ember

Hol a nadrágom? Hol a nyaksálom?
Hol a folt, ami hátul volt a nadrágon?
Hol a bal zoknim? Hol a nem t'om mim?
Hol a lyuk a lyukas kanalamon? Nem látom!

Este megvolt, becs' szavamra megvolt,
este megvolt, megvolt még.

Hol a kék sipkám? Hol a rossz szipkám?
Hol a jó kicsike hatlyukú furulyám?
Hol a varrótű? Hol az LY betű?
Hol a kicsi piros orvosságos skatulyám?

Este megvolt, becs' szavamra megvolt,
este megvolt, megvolt még.

Hol a koppantó? Hol a pukkantó?
Hol a tegnapi rettenetes haragom?
Hol a kampóvas? Hol a korgó has?
Hol a karimátlan, tetejetlen kalapom?

Este megvolt, becs' szavamra megvolt,
este megvolt, megvolt még.
Megvolt még, megvolt még, megvolt még.

(fordította: G. Beke Margit)

2016. október 17., hétfő

Sutov: Az alma

Marika egy szép kora nyári napon kiment a kertbe és örömmel látta, hogy az almafán egy szem gyönyörű, piros érett alma mosolyog le rá.

„Jó lenne ezt a szép piros almát leszedni!” – gondolta. De ő még nagyon kicsi volt, az ágat nem érte el, ezért segítségre volt szüksége. Marikának sok barátja volt: a hosszúfülű nyuszi, a kis tarka boci, még a fekete varjú is. „ Ők biztosan segítenek nekem!” – gondolta Marika és el is ment mindjárt a bocihoz.

Együtt mentek vissza a kertbe. A boci kérlelni kezdte az almafát:


Kedves fácska, add le a szép piros almádat Marikának…- és mert a fa nem mozdult, a boci nekidőlt és úgy mozgatta, bökdöste, ám az alma mégsem esett le. Akkor a nyuszit kereste meg Marika.


Segíts nekem, kérlek! – és elmondta, mi a gondja.


Megyek, máris megyek! – készségeskedett a tapsifüles, de hiába ugrált a fa alatt, az almát nem érte el, sehogy nem tudta leszedni. Ment a kislány a varjúhoz.


Segíts nekem a piros almát leszedni a fáról! – kérte.


Jobb is, hogy engem kértél! A nyuszi kicsi és butácska ahhoz, hogy segíteni tudjon neked. – dicsekedett a varjú.

Fel is röppent, körbe-körbe röpködte az almát, meg- megcsipegette a szárát, meg a fa ágát, de az alma nem mozdult, maradt a helyén. El is szégyellte magát a varjú, hogy még dicsekedett is, mégsem tudja az almát leszedni. Marika pedig most már a szelet kérte: fújja le neki az almát. Jött is a szél, fújt, egyre erősebben és erősebben – az alma mégsem esett le. Marika már-már elpityeredett és arra gondolt: nem kéri már senkinek sem a segítségét. Odaállt a fa elé és kérlelni kezdte:


Légy olyan jó almafácska, add nekem az érett, szép piros almádat!

Az almafa ekkor megszólalt: - Gyere közelebb, Marika!Marika közelebb lépett, az almafa megrázkódott és a gyönyörű piros, érett alma leszakadt az ágról, leesett, egyenesen a kislány kezébe.

2016. szeptember 7., szerda

Kerékgyártó János: Dániel és a mogyorók

Dániel, a kövér kismalac mindig gyűjtött valamit: faleveleket, kavicsokat, sőt egyszer még két képeslapot is sikerült összegyűjtögetnie. Egyik nap azonban elhatározta, hogy mást fog gyűjteni, egészen mást, mint eddig. Mogyorót. Járta is az erdőt és egy hatalmas kosárba szedegette a mogyorókat a földről.
-Irgumburgum, szedtevette, röf –röf – dünnyögött. – Nagyon fura valami ez a mogyoró. Belül finom, de kívül nagyon kemény és hiába rágcsálom, sosem jutok el a finomabb részéig.
Ilyesfélét motyogott, amikor odaugrándozott hozzá Mogyoródi Márton, a kismókus.
-Szia Dániel! – kezdte Márton. Látom, gyűjtögeted a mogyorókat.
-Igen – vigyorgott Dániel -, és képzeld, már majdnem megtelt a kosaram!
-Ügyes vagy – bólogatott Márton, -csak az a baj, hogy az én mogyoróimat gyűjtögeted.
-Hogy-hogy a tiedet? – csodálkozott Dániel. – Hiszen itt voltak a földön.
-Persze, de azért voltak ott, hogy én szedegessem össze őket. - magyarázta Márton. - Különben is én meg tudom eszegetni, te pedig csak rágcsálni tudnád.
-Igen, - bólogatott Dániel,- ebben van valami igazság. De csak azért, mert kemény a mogyorók ruhája. Tényleg, nem akarod véletlenül kinyitogatni őket?
-De akarom, mondta Márton, - viszont akkor egyúttal hozzá is látok az eszegetéshez.
-Az nem lehet! - ellenkezett Dániel. Ezeket én gyűjtögettem.
-Csak, hogy nélkülem nem tudsz eszegetni.
-Valóban, - tűnődött el Dániel.
-Ha én gyűjtögetem, és te bontogatod, akkor nekem is jár belőle és neked is. Még pedig ugyanannyi, pontosan ugyanannyi! - tette hozzá Márton.
-Megegyeztünk. Bontogathatod a mogyorókat, - mondta Dániel, azzal leültek a kosár mellé és fel sem álltak mellőle, míg közösen meg nem eszegették az összes mogyorót.

Szalai Borbála : Rajzoltam egy vonatot

Rajzoltam egy vonatot,
a vonatra ablakot,
ablakba egy nagypapát,
ölébe egy unokát.
Én vagyok az unoka,
nagyapám a nagyapa,
az ablakban mi vagyunk,
indulhat a vonatunk.

2016. augusztus 1., hétfő

Megfogtam egy magocskát...

Megfogtam egy magocskát,

(összecsippentjük az egyik kezünk mutatóujját)

Fúrok neki lyukacskát,

(másik kezünk mutatóujjával lyukat fúrunk magunk elé a földre)

beleteszem,


(beletevés imitálása)

betemetem,

(előbb az egyik aztán a másik kezünkkel betemető mozdulatot végzünk, a „lyuk” felett )

gereblyézem,

(egyik kezünk ujjait behajlítva végezzük a gereblyéző mozdulatot)

öntözgetem.

(öntöző mozdulatok)

Megsüti a napocska.

(két kezünkkel karikát rajzolunk a levegőbe)

Kibújik,

(hüvelyujjunk kibújik az öklünkből felfelé)

nő a szára,
(kinyújtjuk a többi ujjunkat, majd összezárjuk a tenyerünket és virágformára szétnyitjuk)

akkor a szél megfújja,

(ráfújunk a képzeletbeli virágra)

elrepül a magocska.


(ujjainkat mozgatjuk felfelé)


Gyí, cocó, Újvárra...

Gyí, cocó, Újvárra,
János napi vásárba,
Megmondjuk a kapitánynak,
Hogy vegyen be katonának!
Hopp!


Egy kicsi kalapács kopp-kopp-kopp...

Egy kicsi kalapács kopp-kopp-kopp.
(Jobb kezünk ökölben, a fejünk fölött kiindulva kalapáló mozdulatot végzünk, másik kezünket nem használjuk.)
Két kicsi kalapács kopp-kopp-kopp.
(A két kalapács, vagyis a két kezünk ökölben és összeütögetjük őket.)
Három kicsi kalapács kopp-kopp-kopp.
(Az ökleinket továbbra is összeütögetjük, de beszáll a harmadik kalapács is, az egyik lábunk, amivel dobbantunk.)
Négy kicsi kalapács kopp-kopp kopp.
(Az előzőeket folytatjuk, és beszáll a negyedik kalapács, a másik lábunk is. Így már a kettővel dobbantunk, azaz helybenjárunk.)
Öt kicsi kalapács kopp-kopp-kopp.
(Jár az öklünk, jár a lábunk, végül az ötödik kalapácsként a fejünkkel bólogatunk.)

Két kis madár ül a fán...

Két kis madár ül a fán.
(Két kezünket magunk elé tartjuk egymással szembe, csak a két mutatóujjunk van nyitva. Ezek fogják jelképezni a 2 madárkát. )
Egyik, Péter,
(Az egyik mutatóujjunkat meghajlítjuk a másik felé, mintha köszönne a madár.)
Másik, Pál.
(Most a másik mutatóujjunkat is meghajlítjuk.)
Szállj el Péter!
(Hátra karkörzést végezve, eldugjuk az egyik kezünket a hátunk mögé.)
Szállj el Pál!
(Ugyanígy teszünk a másik kezünkkel is.)
Gyere vissza Péter!
Gyere vissza Pál!

(Végül előbb egyik, majd másik kezünket, előre karkörzéssel a kiinduló helyzetbe hozzuk.)

Gólyát látok...

Gólyát látok,
egy lábon állok.
Aki nem áll egy lábon,
szamár lesz a nyáron!

Énekelhető változatát itt lehet meghallgatni: Gólyát látok...

2016. július 18., hétfő

Majtényi Erik: Vakáció

Mi az, hogy vakáció?
Hát, hogy kirándulni jó,
meg hogy úszni, az is jó,
meg hogy az ég csillogó,
s az erdőben, halihó,
madár rikkant, fán rigó,
mókus ugrál, kis bohó,
patak csillan, csobbanó,
hegyi út, kapaszkodó,
fenyvesek közt tiszta tó,
csónakokat ringató,
hogy játszani csudajó,
s mind megannyi csuda-szó
ez az egy: vakáció!

2016. július 11., hétfő

Egy, kettő, három, négy...

Egy, kettő, három, négy,
Az orrodra szállt egy légy.
Hogyha rászállt, kergesd el,
Mert a hunyó te leszel!

Az erdőben jártunk-keltünk...

Az erdőben jártunk-keltünk,
Egy gyermeket elvesztettünk.
Mondd meg Jancsi, mondd meg nekünk,
Ki az, aki nincs most velünk?

Játéka:

Egy gyermek középre áll, becsukja a szemét, ő a hunyó. A többiek körbe állnak, és míg egy versikét mondanak, az egyikük kimegy a teremből.

Mindig a kör közepén álló gyermek nevét mondjuk a versben. Ekkor ő kinyitja a szemét, és megpróbálja kitalálni, hogy ki ment ki. Ha eltalálta, szerepet cserélnek, ha nem, bent marad a körben.

Ez elmegy...

Ez elmegy cseresznyét szedni, (hüvelykujj)
Ez felmászik a fára, (mutatóujj)
Ez megrázza, (középső ujj)
Ez felszedi, (gyűrűsujj)
Ez a kicsi mind megeszi. (kisujj)
Hamm!

2016. július 8., péntek

K.László Szilvia: Nyárköszöntő

Szervusz, kedves Napsugár!
Örülünk, hogy itt a nyár.
Kérlek, süss jó melegen,
pihenhetsz a réteken.
Érleld meg a gabonát,
lombosítsd a sok szép fát,
langyosítsd a vizeket,
melegítsd a szíveket!

2016. július 7., csütörtök

Alekszej Tolsztoj: Márton lúdja

Egy szegény parasztnak nem volt kenyere. Elhatározta, hogy kérni fog az uraságtól. Épp Márton napja volt, s hogy ne menjen üres kézzel, megfogta egyetlen libájukat, a feleségével megsüttette, s vitte.
– Köszönöm, jóember – mondta az uraság –, csak azt nem tudom, hogy osztozzunk meg rajta. Feleségem, két fiam és két lányom van. Hogy osszuk el úgy a libát, hogy egyik se sértődjék meg?– Én elosztom – feleli a paraszt. Fogta a kést, levágta a liba fejét, s ezt mondta a földesúrnak:
– Te vagy a ház feje, tied a fej.
Aztán levágta a hátsó felét, s odaadta a feleségnek:
– Neked itthon kell ülni, vigyázni a házra, tied a püspökfalatja.
Aztán levágta a liba lábát, s odaadta a fiúknak:
– Nektek itt a két láb, hogy apátok útján járhassatok. A két lánynak odaadta a két szárnyat:
– Ti hamar kirepültök a házból, itt van a szárny hozzá. Ami marad, megtartom magamnak. S elvette a liba törzsét. Nevetett az úr, s kenyeret és pénzt adott a szegénynek.
Meghallotta egy módosabb gazda, hogy az úr a szegény parasztot egy libáért meg­jutalmazta, megsütött öt libát, s elvitte az úrnak. Így szólt az úr:
– Köszönöm, de hát feleségem, két fiam és két lányom van, hatan vagyunk, hogyan tudjuk elosztani az öt libát? Elkezdett a módos gazda gondolkozni, de semmit sem tudott kitalálni.
– Elküldött hát az uraság a szegény emberért, hogy ossza el ő a libákat.
A kezébe vett egy libát, odaadta az úrnak és a feleségének, s ezt mondta:
– A libával hárman vagytok. Egyet odaadott a két fiúnak:
– Ti is hárman vagytok. Egyet a két lánynak:
– Ti is hárman vagytok. Magának megtartott két libát:
– Mi is hárman volnánk a libákkal, egyenlő az osztás.
Az úr nevetett, ismét pénzt és kenyeret adott a szegény parasztnak, a gazdagot pedig elkergette.

Szabó T. Anna: Nemzetközi medve-induló (részlet)

Írjunk hát egy medve-dalt!
Minden medve tudja majd,
minden medve megtanulja,
két perc múlva fejből fújja:
medve-dal, medve-dal,
amit minden medve hall!

...
Forrás: http://szabotanna.com/versek/gyerekversek/szabo-t-anna-nemzetkozi-medve-indulo/

2016. június 9., csütörtök

Pista bácsi fűrészel - Döntögető

Pista Bácsi fűrészel,
Dolgozik a fűrésszel
Húzza, tolja, húzza, tolja,
Most a bükköt darabolja!


A játék menete:

Kinyújtott lábunkra magunkkal szembe fektessük a gyereket az ölünkben vagy az ágyon hanyatt, és a lábuk váltott mozgatásával kezdjük a „fűrészelést”.
A második verssornál húzogassuk tovább a lábait.
Utána a két karjánál fogva húzzuk fel óvatosan, majd döntsük vissza.
A harmadik verssort lassan mondjuk, hogy tudjuk közben húzni, vonni.
Az utolsó sor alatt szaporán tenyéréllel „feldaraboljuk” a gyermeket, ott ahol érjük.

Forrás: http://egyszervolt.hu/vers/kerekito-dontogeto.html

Biciklire szálltam...

Biciklire szálltam,
Megfájdult a hátam,
Repülőre ültem,
Nagyon elszédültem,
Csónakkal mentem,
Sajnos vízbe estem,
Máskor, ha sietek,
Inkább gyalog megyek.

2016. június 8., szerda

Veres Csilla: Télapóhoz

Télapó, Télapó,
szállingózik már a hó!

Táncol a sok pici pille
Hótündérek drága kincse,
néked szórják szaporán
hadd suhanjon az a szán!

Krampuszkáid sürgölődnek,
sok a gyermek, nagy a zsák!
Ajándékot csomagolni
nem kis munka nekik ám!

Jut a zsákba varázsdoboz,
hegyen álló mesevár,
korcsolyázó jancsibohóc,
képeskönyv meg babaház.

Télapó, Télapó,
sűrűbben hull már a hó!

Egyre inkább esteledik,
város, falu sötétedik
szaporán, szaporán,
fusson véled az a szán!

Forrás: Csillog-villog Karácsony. Szűcsné Tóth Tünde (összeáll.)

2016. május 29., vasárnap

Bartos Erika: A szivárvány



 



Egy borús nyári napon bánatoson üldögélt a lapulevél alatt Babóca, a katicakislány és Bogyó, a csigafiú.

Hirtelen kisütött a napocska, és újra kék lett az ég. A nyári zápor azonban nem állt el.
Csakhamar csodaszép szivárvány jelent meg az égen. Bogyó és Babóca ugrándoztak örömükben.
- Jaj, de gyönyörű! - kiáltoztak.

Bogyó elhatározta, hogy felmászik a szivárványra, és lecsúszik róla.
- Ugyan, Bogyó - mondta Babóca - a szivárványra nem lehet felmászni!
- Én akkor is megpróbálom! - válaszolta eltökélten a kis csiga.

Első próbálkozása azonban nem járt sikerrel.
- Sebaj - mondta Babócának -, biztosan a másik oldalról kell próbálkoznom! - és már szaladt is a szivárvány másik végéhez.
De a szivárványra innen sem sikerült felmásznia. Babóca megpróbálta lebeszélni Bogyót a tervéről.
- Bogyó, hidd el, a szivárványra nem lehet felmászni! - győzködte az izgatott csigafiút.
Ám Bogyó új tervet eszelt ki.
- Létrán fogok felmászni! - mondta büszkén.
- Jaj, Bogyó, nem lesz ennek jó vége! - aggodalmaskodott Babóca.
Babócának igaza lett. Amint Bogyó megpróbált átugrani a létráról a szivárványra, a létra feldőlt, a kis csiga pedig a földre pottyant. Bogyó egyre bosszúsabb lett. Babóca kérlelni kezdte:
- Gyere, játsszunk inkább valami mást!
Bogyó azonban nem adta fel. Nagy köteg lufit hozott, és a lufikba kapaszkodva felrepült a magasba, a szivárvány fölé.
- Figyelj, Babóca, innen biztosan sikerül ráugranom a tetejére!
De ez a terve sem sikerült. Amint elengedte a lufikat, nyomban a földre zuhant, a lufik pedig elszálltak a felhők közé. Babóca kétségbeesve szaladt Bogyóhoz.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Kutya bajom - duzzogott Bogyó.
Bogyó annyira elkeseredett, hogy Babóca alig győzte vigasztalni.
- Nézd, szedtem neked virágot! - kedveskedett.
De Bogyót semmi sem tudta felvidítani. Közben elállt az eső, és a szivárvány is eltűnt.
Kézen fogva baktattak hazafelé. Babóca kitartóan vigasztalta Bogyót. - Ne lógasd már az orrod! Holnapután lesz a harmadik születésnapod! Biztosan sok szép ajándékot kapsz majd!

Hazaérve Babócának remek ötlete támadt.
- Készítek Bogyónak egy szivárványcsúszdát! - gondolta magában.
- Akkor valóra válhat az álma, lecsúszhat egy szivárványon!

A csúszda elkészítésében Baltazár, a méhecske és Pihe, a lepkekislány is segített.

Babóca, Baltazár és Pihe a szivárvány színeire festették a csúszdát.

Sárga papírba csomagolták, kék szalaggal átkötötték.

A három barát csokitortát is sütött Bogyónak. A tortára három gyertyát tettek.
Ezután Pihe és Baltazár átkísérték Bogyót Babóca házához, minden készen állt a születésnapi zsúrhoz.
- Akkor most mutassuk meg az ajándékot! - kiáltotta Baltazár, és lehúzta a csúszdáról a csomagolópapírt. Bogyó hatalmasat ugrott örömében.
_ Egy igazi szivárvány! Egy szivárványcsúszda! - ujjongott.
Babóca pedig átnyújtotta Bogyónak a csokitortát.
- Kipróbálhatom a csúszdát? - kérdezte Bogyó.
- Persze! - válaszolta Babóca.
Bogyónak nagyon tetszett a szivárványcsúszda, újra és újra lecsúszott rajta. Pihe és Baltazár táncra perdültek örömükben.
- Nahát, Babóca! - szólt végül Bogyó a katicakislányhoz.
- Ez nagyon jó ajándék, köszönöm!
Aznap még sok barát eljött, hogy felköszöntse Bogyót. Eljött Ugri, a szöcskekislány, Döme, a krumplibogár. Szellő, a szitakötő-kislány, sőt még Vendel, a szarvasbogár is. A csigafiú mindenkinek megengedte, hogy kipróbálja új csúszdáját.
Bogyó, Babóca és barátaik késő estig csúszdáztak. Aznap Bogyó különösen jókedvűen feküdt le aludni.
- Micsoda születésnap volt ez! - sóhajtott fel boldogan.


 

Bartos Erika: Szivárvány

Piros szín van legfelül,
Narancssárga mellé ül.
Sárga fénylik alatta,
Zöld a sárgát támasztja.
Kék folytatja most a sort,
Lila csík még úgysem volt.
Ibolya fut legalul,
Hét szín együtt domborul.
Kitalálod, mi lehet?
Szivárvány a domb felett!

Forrás

DÖBRENTEY ILDIKÓ: A három szivárvány



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három szivárvány: két egyforma meg egy más­milyen. Egy kicsi ország fö­lött születtek, a nyári zápor után. Az első kettőre szélesen rámosolygott a nap:
- Szépek vagytok! Egyfor­mán szépek! Szabályos, szép szivárvány-ikrek!
Aztán meglátta a harmadi­kat, és elöntötte a méreg:
- Hát te hogy nézel ki? Te összevissza, te másmilyen! Hű de elöntött a méreg! Nem is nézlek!
Az első két szivárványt gyöngéden körüllengte az eső utáni pára:
- Ragyogjatok! Fényeskedjetek! Pompázzatok, tündö­köljetek!
Aztán rápillantott a harma­dikra, és menten dühbe gu­rult:
- Mi ez a rendetlenség? Raj­tad semmi nincs a helyén! Nem szégyelled magad, te másmilyen? Hű, de dühbe gu­rultam! Nem is nézlek!
Az első két szivárványt ka­tonásan megdicsérte a szél:
- Ibolya, kék, zöld, sárga, narancs, veres; nagyon he­lyes! Nagyon helyes!
A harmadikon, mint az os­tor, végig vágott:
- Zöld? Kék? Narancs? Ibo­lya? Türkiz? Sárga? Ez nem helyes! Ez nem járja!
Szegény kis harmadik, nem értett a szidalmakból semmit:
- Mi az, hogy másmilyen? Mi az, hogy nem helyes! Mi az, hogy nem járja? Miért ha­ragszik rám mindenki?
Meg is kérdezte a testvé­reit:
- Mit tegyek, hogy a nap, az eső utáni pára meg a szél engem is szeressen?
- Légy olyan, mint mi! Szedd sorrendbe a színeidet! Légy karcsú! Kecses, feszes! Változz meg, te másmilyen!
- Megpróbálom.
És a kis harmadik meg­próbált megváltozni. Nyúj­tózott, tornázott, a színeit ide-oda csúsztatta, de hiá­ba. A nap, az eső utáni pára meg a szél továbbra is elfor­dultak tőle:
- Összevissza!
- Rendetlen!
- Másmilyen!
A testvérei kinevették:
- Más vagy, mint mi! Más­milyen!
Annyira szidták, annyira nevették, hogy nem hallot­ták meg az anyóka sóhajtá­sát. Pedig odalent, a kicsi or­szágban, egy anyóka sóhaj­tozott:
- Ó, ó! Elfogyott a selyem­fonál! Ó, ó! Szép színes fona­laim, cserbenhagytatok! Ho­gyan hímezzem most már ki a virágos abroszt? Mit terítek az asztalra, ha jön a hét déd­unokám? Ó, ó!
Így sóhajtozott az anyóka magában. Nem hallotta meg őt sem a nap, sem az eső utáni pára, sem a szél, sem a két büszke szivárvány. Egye­dül csak a legkisebb szivár­vány figyelt fel rá. Azt gon­dolta magában:
- Én csak egy összevissza, bosszantó, nevetséges kis szivárvány vagyok. Én ér­tem nem kár! - azzal fino­man selyemfonalakra bom­lott, és aláhullott az anyóka ölébe. Az anyóka boldogan csapta össze a kezét, és azon nyomban hímezni kezdett.
Közben eloszlott az eső utáni pára, a másik két szi­várvány is eltűnt az égről. Nem maradt a nyomukban semmi.
A legkisebb szivárvány azonban tovább pompázott az anyóka abroszán ibolyák, nefelejcsek, kankalinok, bú­zavirágok és pipacsok képé­ben. A dédunokák álmélkodva mondták:
- Olyan szép ez a terítő, mintha szivárványfonállal hí­mezted volna, dédi! Az anyó­ka mosolygott:
- Ha hiszitek, ha nem, ne­kem ölembe hullott egy szi­várvány. Nem olyan volt, mint a többi. Más volt. Más­milyen. A legszebb szivár­vány volt, amit életemben láttam!