- Én vagyok a legnagyobb király - kiáltotta Hapci király.
- Te vagy a legnagyobb - zúgták az udvaroncok.
- Nem félek semmitől - folytatta Hapci király.
- Nem félsz semmitől - búgták az udvaroncok.
- Csak a náthától - suttogta Hapci király.
- Hess, nátha! Hess, nátha! - rivallták erre az
udvaroncok, csapkodtak a levegőbe, hogy elijedjen az a fránya nátha,
borzasztó képet meresztgettek a négy világtáj felé, te nátha, ide ne
gyere!
Ezzel a szertartással kezdődött a nap Hapci király
udvarában. Mert való igaz: Hapci király ennyire félt a náthától. Jaj
volt annak, aki Hapci király országában eltüsszentette magát. Azon
nyomban hosszú lándzsákkal felfegyverzett poroszlók fogták körül, és
elindult a náthamenet. Elöl egy kürtös fújta: tratata-trütütü, mindenki
félre az útból, bújj, rejtőzz, mert hozzuk a náthást. A kürtös után -
persze tisztes távolban - szegény náthás, hapci, utána meg, még
tisztesebb távolban, a hosszú lándzsások. Így kísérték a birodalom
széléig, és ott - hipp-hopp - átzsuppolták a határon. S hivatkozhatott
ám szegény pára bármire. Jaj, nekem csak füst ment az orromba, azért
tüsszentettem, jaj, én meg borsot szagoltam, jaj, én a napba néztem.
- Óvakodj a füsttől, ne szagolj borsot, ne nézz a
napba! - mondták neki a lándzsások, és már terelgették is a határ felé.
Hapci király birodalmában tilos a tüsszentés.
Ám mi történt egy szép keddi napon?
Az udvaroncok épp ott tartottak a reggeli
szertartásban, hogy hess, nátha, hess, nátha, és akkor hapci, de akkora
ám, hogy megremegtek bele a trónterem ablakai - a király egy nagyot
tüsszentett. Megdermedtek a náthahessegető karok, az udvaroncok báva
képpel elhallgattak. Még csak azt sem mondta senki, hogy egészségére...
ami igaz, igaz, ebben az országban ez nem is volt szokásban. Dermedt
csend szállt a trónteremre. Mire a király még egy hatalmasat
tüsszentett.
- Jaj - mondta síri hangon -, jaj, náthás vagyok.
Nosza óbégattak, rohangáltak, kapkodtak az udvaroncok, senki sem tudta, hová legyen, mihez kezdjen, mit kell ilyenkor csinálni.
Ha most itt köztársaság volna - gondolta az udvari
bolond -, Hapci királyt is ki kellene zsuppolni az országból. Persze
annyi esze bolond létére is volt, hogy nem mondta ki a gondolatát. Mert
ez az ország nem köztársaság, királyság volt.
Összedugták a fejüket az udvari bölcsek, de a nagy
bölcsességből csak annyira futotta, hogy ágyba parancsolták Hapci
királyt, hasas dunnák és pocakos párnák közé.
- A jó meleg ágy, az kell neki - mondták.
- Hapci - válaszolt rá a király, és még egyszer: - Hapci!
- Jajmicsináljunk, jajmicsináljunk? - tanácstalankodtak a bölcsek.
- Küldjünk orvosért - javallta az udvari bolond.
Kürtösök, hírvivők, dobosok, futárok és fullajtárok
szedték nyakukba a lábukat és hirdették országszerte: Orvosok,
kuruzslók, javasasszonyok, felcserek, lecserek, doktorok, faktorok,
gyerünk mind a királyi palotába, tüsszög a király.
Na, jöttek is. Elözönlötték a királyi udvart. Fürdött
a király kénes vízben, ivott mályvagyökérfőzetet, inhalált
kamillagőzben, iszappakolást kapott, kenegették galajjal, dörzsölték
urtikával, pirulát, tablettát, port nyeldesett - de mindhiába. Hapci,
hapci! Tüsszögött, csak úgy zengett.
Megdühödött Hapci király.
- Fürdetés, izzasztás, dögöny - ordította -, de
meggyógyítani, azt aztán nem! Majd adok én ennek a sok sarlatánnak! Ide
most már csak az jöjjön, aki segíteni tud rajtam. Ha meggyógyít, száz
aranyat kap, ha nem, a fejét vétetem.
Behúzta a nyakát a sok felcser és a többi fent
említett, és szép csöndeskén, lábujjhegyen elsomfordált. Száz aranyunk
bármikor lehet - gondolták -, de fejünk csak egy van.
Még ezer szerencse, hogy ott volt az udvari bolond. Megteszi az orvosnak, ha más nem akad.
- Ugyan már, semmiség az a kis nátha - mondta az udvari bolond.
- Semmiség?! Kis nátha?! - háborgott a király. - Mindjárt szíjat hasítok a hátadból.
A bolond csitítóan emelte a kezét.
- Hallgass végig, uram - mondta. - Ugye, ha egy nagy
zsák kölest viszel a hátadon, és odamegy valaki hozzád, és magára
vállalja a fele cipelését, megkönnyebbülsz?
- De még mennyire - mondta a király -, bár fél zsák is épp elég nehéz lehet.
- De akkor jön egy másik ember, és magára vállalja a fél zsák kölesed felét...
- Értem már - mondta a király -, a végén annyi ember
jön a segítségemre, hogy mindenkinek csak egy szem kölest kell cipelnie.
Az aztán semmiség... - Itt elakadt. - De mire megyek én ezzel a
históriával, nem kölest kell nekem cipelnem, hallod-e, hanem náthás
vagyok, nem hallod, náthás, hapci, hapci!
- Épp ez az - mondta a bolond -, a náthádat éppen úgy
szét kell osztani, mint a kölest. Most egyedül cipeled az egészet, de
ha szétosztanád alattvalóid között, mindenkire egy icinke-picinke nátha
jutna csak. Nem igaz?
- Hogy neked mennyi eszed van! - kiáltott Hapci
király, s máris szóltak a dobok, harsogtak a kürtök, gyülekezzen
mindenki a vásártéren.
Reszketett a nép, na most mi lesz?
De nem esett senkinek bántódása. Amikor a birodalom
minden teremtett lelke ott szorongott a vásártéren, megjelent közöttük
Hapci király, és hapci, hapci, rájuk tüsszentett. Rájuk tüsszentett
egyszer, rájuk százszor, rájuk ezerszer.
Nem tudta a nép, mi végre a tüsszögés, de egy jó
negyedórácska múltán egy szegény koldus nem bírta tovább, ő is
eltüsszentette magát. Na, megijedt ám, most őt kitoloncolják, vége a jól
jövedelmező, kellemes koldusi pályafutásának. Behúzta a nyakát, várta a
lándzsásokat. De a lándzsások helyett a király rontott oda hozzá,
keblére ölelte a koldust.
- Máris jobban vagyok - mondta -, fele náthámat átvetted tőlem.
A koldusnak megvolt a magához való esze, átszellemült képpel suttogta:
- Királyi náthám van!
- Az bizony - mondta a király. - Ezennel kinevezlek udvari főtüsszögnökömmé. Udvarmester! Fényes ruhát neki!
Na, több se kellett a népnek, tüsszögni kezdtek, mint a bolondóra.
- Királyi náthánk van - ordítozták -, királyi náthánk!
A király meg ugrabugrált örömében.
- Jaj, de megkönnyebbültem - mondogatta, és hapci, hapci!
De alig hallatszott a tüsszögése a nagy zajban, mert
egy egész ország tüsszögött harsogva és boldogan. Tüsszögött az is,
akinek kellett, és az is, akinek nem, tüsszögtek szabadon, rettegés
nélkül, száz éve visszatartott tüsszögések durrogtak és burrogtak,
önfeledten tüsszögött az ország.
Boldogan széledt szét a nép, a vidám tüsszögés
közepette jobban ment a munka is. A királyi udvarban ettől kezdve
megváltozott a reggeli szertartás. Nyoma sem maradt a náthaűzésnek.
Belépett Hapci király a trónterembe, és azon nyomban egy nagyot
tüsszentett.
- Egészségedre - zúgták az udvaroncok, s utána kórusban tüsszentettek. Valamennyien. A főudvarmestertől az utolsó kuktáig.
- Egészségetekre - mondta leereszkedően Hapci király, és lehuppant a trónusára.
Ám egy szép napon, a közös tüsszentés után felcsattant a főporoszló hangja.
- Felséges királyom - árulkodott -, az udvari bolond nem tüsszentett.
- Micsoda?! - csattant fel a király, és a bolondhoz fordult. - Nem tüsszentettél?
- Mit tegyek - vigyorgott a bolond kissé megszeppenten -, elmúlt a náthám.
- Neked csak úgy ukmukfuk elmúlt a királyi náthád?! - harsogott a király.
Ennek fele sem tréfa, gondolta ijedten a bolond.
- Hát egészen nem múlt el, csak lanyhult - hazudta. S hogy bizonyítson, hapci, egy nagyot tüsszentett.
Hát így. A poroszlók újra járni kezdték az országot,
lábujjhegyen osontak az emberek közelébe, füleltek. S persze a
cserzővargák, földművesek, sókereskedők, lókupecek és egyéb minden rendű
és rangú népség rég kilábalt már a királyi náthából. S ha nem náthás,
minek tüsszentsen? Minek? Majd mindjárt megmondom.
Mert előugrottak rejtekükből a poroszlók.
- Te már fél napja nem tüsszentettél - ordították. - Hát ezért kaptad te a náthát felséges urunktól?! Kitoloncolunk.
- Még hogy én ne volnék náthás! - siránkozott a
rajtakapott cserzővarga, földműves, sókereskedő és egyéb minden rendű és
rangú népség. - De mennyire, hogy az vagyok, hapci, hapci, hapci! -
tüsszentettek.
A poroszlók kéjes arccal bólogattak.
- Azért! - S nagyot tüsszentettek ők is.
Azóta folyvást tüsszentget az egész ország, csak úgy harsog. Kivált, ha poroszlókat lát közeledni.
A bolond se kivétel. Ha a közelében van valaki,
akkorákat tüsszent, hogy szél kerekedik tőle, ha meg egymagában
gunnyaszt, azt hajtogatja, jaj, de bolond országban élek. Neki könnyű, ő
maga is bolond. De mit szóljanak a többiek?