Mihail Pljackovszkij: Lecke barátságból

Volt egyszer két veréb: Csip és Csirip. Egyszer Csip csomagot kapott a nagymamájától. Egy egész
láda kölest. Csip azonban egy szót sem szólt erről barátjának. „Ha elosztogatom a kölest, nekem
semmi sem marad” – gondolta. Így aztán egyedül csipegette fel. Amikor pedig a ládát kidobta,
néhány szem köles még szét is szóródott a földön. Megtalálta a kölesszemeket Csirip. Be is
csomagolta szépen egy falevélbe, és a kicsiny csomaggal elrepült barátjához, Csiphez.
- Szervusz, Csip! Találtam ma tíz szem kölest. Osztozzunk meg rajta testvériesen!
- Ugyan már… hogy gondolod? – legyintett szárnyával Csip. – Te találtad meg – a tied.
Nyugodtan megeheted egyedül!
- De hiszen barátok vagyunk! – mondta Csirip. – A barátoknak pedig mindenen meg kell
osztozniuk. Vagy talán nincs igazam?
- De persze igazad van – felelte Csirip.
És nagyon elszégyellte magát. Hiszen ő egymaga csipegette fel az egész láda kölest, a barátjának
pedig egy szem nem sok, annyit sem adott. De ha visszautasítja a barátja ajándékát, ezzel
megsérti.
Így Csip elvett öt szem kölest, és így szólt:
- Köszönöm Csirip! A kölest is… meg azt is, hogy leckét adtál nekem barátságból!

Kiss Ottó: Végtelen

A madzagnak két vége van,
de ha összekötöm őket,
akkor a madzagból egy kör lesz,
és a körnek egyetlen vége sincsen,
de úgy is lehet mondani,
hogy a kör végtelen.

És még egy dolog van, ami végtelen,
az pedig az Emese és az én barátságom,
mert mi is összekötöttük a sorsunkat,
és olyan szorosra kötöttük össze,
hogy azt már soha többé nem lehet eloldozni.

Jónás Orsolya: Mese a hóemberről, aki barátokat keresett

Régen történt, egy nagyon zimankós téli napon, az erdő állatai elhatározták, hogy építenek egy hóembert. A medve és a farkas jó nagy pocakot gyúrtak ki a hóból. A nyuszi éléskamrájából kerített egy szép sárgarépát. Ez lett az orra. Róka koma egy piros fazekat hozott. Ez lett a fejfedője. A széncinegék szénnel rakták ki a szemét, száját és a gomblyukakat. Őz mama egy piros sálat és egy régi, rozoga seprűt hozott. Nagyon szép lett a hóember és a kis állatok is megcsodálták a munkájukat. Játszottak vele egy kicsit, és este ki-ki hazament a maga lakhelyére.

A hóember egyedül maradt a sötét éjszakában. Nagyon búsult. A holdfény, rávilágított a hóemberre, és az hirtelen megelevenedett. Elindult, hogy barátokat keressen. Találkozott egy didergő nyuszival.

Azt mondta neki:

- Én egy magányos hóember vagyok, barátot keresek. Leszel a barátom?

A nyuszika így felelt:

- Igen, leszek a barátod.

Elindultak, hogy még több barátra leljenek. Ahogy mentek, mendegéltek, találkoztak egy melegszívű mackóval. Mondja nekik a maci:

- Én egy melegszívű maci vagyok, de a termetem végett mindenki fél tőlem, ezért egy kicsit félek, és magányos vagyok.

- Ne szomorkodj! - mondta a hóember. - Mi éppen új barátokat keresünk. Gyere te is velünk!

Most már hárman mentek tovább. Nem messze találkoztak egy kis kenguruval. Őt is barátjukká fogadták.

Mentek, mendegéltek, és elérkeztek egy fenyves erdőbe. Azt mondta a didergő nyuszi:

- Ha már a fenyvesben vagyunk, játsszunk egy jót!

- Jó játsszunk! - helyeselték a többiek is.

Hógolyóztak, fogócskáztak, bújócskáztak. Jót mulattak. Éppen arra ment a farkas, aki segített az erdő állatainak megépíteni a hóembert. Látta, hogy él a hóember. Szeme, szája elállott a nagy csodálkozástól.

Hazaszaladt, és elújságolta az erdő lakóinak, hogy eleven lett a hóember, amit együtt építettek. Szaladtak az állatok, és ők is játszani kezdtek a hóemberrel.

Így történt, hogy tavaszig, minden éjszaka eleven lett a hóember, és az állatok sokat mókáztak vele. Tavasszal aztán kisütött a napocska, és a hóember olvadni kezdett. Míg végül teljesen elolvadt. A helyén csak a sálja, a piros fazék, a széndarabok, a seprű, és egy fonnyadt sárgarépa maradt.

A kis állatok sajnálták és megsiratták a barátjukat. De a szívükben emléket állítottak a hóembernek, aki mindenkinek az igaz barátja volt.

A repülő teknőc

(Indiai mese a barátságról)

Élt egyszer egy tóban egy teknőc. Odajárt a tóhoz inni két hattyú. Lassacskán a teknőc és a két hattyú megismerkedtek, és mély barátság alakult ki köztük. Nem telt el nap, hogy ne találkoztak volna. Míg nem volt alkalmuk közösen megbeszélni az aznapi dolgokat, nem volt nyugtuk.

Nagy szerencsétlenségükre egyszer úgy telt el egy év, hogy egy csepp eső sem sok, annyi sem esett. Mind a hármójukon úrrá lett az aggódás. Valami megoldáson kezdtek töprengeni. Merthogy a tó bizony ki fog száradni. Találni kellene egy másik tavat.

A teknőc nagyon elgondolkodott, és szomorú hangon szólt a két hattyúhoz:

- Barátaim, ti könnyen találtok másik tavat, ahol szomjatokat olthatjátok. De nekem megpecsételődött a sorsom. Ha nem lesz víz, ahol úszkálhatok, gyorsan el fogok pusztulni.

Erre a két hattyú azt válaszolta:

- Teknőc barátunk, ne aggódj! Keresünk egy tavat, és visszajövünk érted. Valahogy csak elviszünk téged is a tóig!

E szavakat hallva a teknőc kicsit megnyugodott, és búcsút vett a két hattyútól. Másnap a hattyúk egész nap csak repültek, keresték a tavat. Messze jártak, mikor hirtelen megpillantottak egy hatalmas víztükröt. Leszálltak, szomjukat oltották, és vidáman úszkáltak a vízen. Az egész napos repülés fáradalmai egy pillanat alatt eltűntek. Nagy boldogan, kiáltozva, énekelve szálltak visszafelé. Aztán eszükbe jutott a teknőc: hogyan is segíthetnének neki idáig eljutni? Messze van biz' ez a tó. Erre jól elszomorodtak. Aztán elgondolkodtak, és kisütötték a megoldást.

Másnap reggel elmentek a teknőchöz, és elmesélték neki az új tavat. Mondják a teknőcnek:

- Már tudjuk is, hogy hogyan fogunk téged odaszállítani.

- Odaszállítani? Hogyan? - kérdezte a teknőc.

- Fogunk egy botot. Én megtartom a csőrömben az egyik végét, ő a másikat. A közepét neked kell erősen elkapnod a szájaddal. Rá kell harapnod, de ne feledd: út közben nem szabad kinyitnod a szád, nem szabad beszélned, mert lepottyansz! - magyarázták a hattyúk.

Erre mosolyogva válaszolta a teknőc:

- Barátaim, bolondnak néztek? Gondoljátok, hogy repülés közben elengedem a botot?

Ezt hallva megnyugodtak a hattyúk Körülnéztek, és hoztak egy erősnek látszó botot. A közepére ráharapott a teknőc. Az egyik végét az egyik hattyú vette a csőrébe, a másikat a másik, és felrepültek az égbe.

Csak repültek és repültek, míg egy falu fölé nem értek. Látják az emberek a repülő teknőcöt, és nagyon elcsodálkoznak. Látja a teknőc, hogy mindenki őt nézi. Nagyon tetszett ez a teknőcnek. Elöntötte a büszkeség. Nagy büszkeségében elfelejtette a hattyúk intelmét, és megszólalt:

- Látjátok barátaim, mindenki engem néz!

De be sem fejezhette, és már zuhant is lefelé. A két hattyú nagyon elszomorodott. Látták, hogy nincs mit tenni. Keserves sírások közepette érkeztek meg a tóhoz.

A teknőcnek viszont szerencséje volt. A hátára, a páncéljára esett, és egy karcolás sem esett rajta. A falusiak a lábára állították, és elvitték ugyanahhoz a tóhoz, ahol barátai keseregtek a szerencsétlenségen.

Nagyon megörültek egymásnak. A teknőc megígérte, hogy ezentúl mindig hallgat barátai tanácsára. Máig is nagy barátságban élnek.