Huncutka

(Mayer Klára meséje, átdolgozta Mészöly Miklós)

Huncutkát, a mókust, mindenki ismeri az erdőben. Villámgyorsan ugrál fáról fára, szép vörös bundája csak úgy villog a zöld lombok között.
Hogy ti is megismerjétek, bemutatom nektek.
Huncutka se nem nagy, se nem kicsi, akkora,' mint egy kiscica. Csak éppen hogy egészen másmilyen, mint a kis- cica. A szeme pici, fényes és fekete, akár a cipőgomb. De annál nagyobb a bozontos farka. Ha akarná, kényelmesen be is takarózhatnék vele. A mókusok mind ilyenek.
De Huncutka különösképpen arról híres, hogy az ő farka a legbozontosabb, és arról, hogy — ezt már a nevéből is sejthetitek — ő a legcsintalanabb.
Az étvágya azonban még a huncutságánál is nagyobb.
Legszívesebben olyan diófán laknék, amelyiken télen- nyáron szüntelen terem a dió. De hát ilyen fára sehol sem akadt még, pedig bejárta már az egész erdőt.
Egyszer elmerészkedett az erdőszélre is.
Ott aztán nagyot dobbant a szíve: kicsi faházat pillantott meg, s a ház kertjében három hatalmas diófát, három gyönyörű mogyoróbokrot.
Huncutka nem volt irigy — nyomban visszasietett a társaihoz és elmesélte a nagy újságot:
— Megtaláltam! Megtaláltam! — harsogta messziről.
— Micsodát? — kérdezték a pajtásai.
— Hát az örökké-termő fát!
— Olyan nincs — mondta a legöregebb mókus.
— Pedig van — nevetett Huncutka. — Nem is egy, hanem sok.
— Hol? Hol? — faggatták kíváncsian.
— Az erdőszélen, a patakon túl, a kerítésen túl, egy ház mellett. Annyi mogyoró meg dió van ott, hogy a fogunk elvásik, amire feltörjük.
A mókusok egyszeribe elszontyolodtak.
— Oda mi nem megyünk — mondták. — És jobb lesz, ha te sem mész. Ember lakik ott, az embernek pedig puskája van.
— Gyávák vagytok! — szólt hetykén Huncutka, s mint egy igazi mókus-hőshöz illik, meglengette a farkát. — Ha nem jöttök, megyek magam!
És fogta magát, visszasietett az erdőszélre, belopódzott a kertbe. Persze, óvatosan, hogy senki meg ne lássa. Szerencsére senki nem járt a kertben. Igaz ugyan, hogy a kémény füstölt — de ki ijed meg egy kis kósza füsttől? Huncutka nem.
Előbb a diófákon lakmározott jóétvággyal, aztán a mogyoróbokrokon. Ügy jóllakott, mint a duda. Csupán csak egy baj volt: szörnyen megszomjazott utána.
Nézegette, hol ihatnék egy kortyocska vizet. A kert végében észrevett egy kutat.
Lopva odasurrant — de az itatóvályú üres volt. Huncutka meg egyre szomjasabb. Végül felkapaszkodott a kút oldalára, és belekandikált a vödörbe: az éppen tele volt! Csak rá kellett ugorni a szélére és egy jót kortyolni belőle.
Csakhogy...
A vödör lánca akkorát csikordult, mintha legalábbis puska csattant volna.
Huncutka egy szempillantás alatt visszakúszott a fára. Ott kezdte tapogatni magát, hogy él-e még. Hát élni élt... de úgy reszketett, mint a kocsonya.
Hát még, mikor a házikó ajtaja is kinyílt! Akkor már mozdulni sem mert, csak a szemét hunyta be, hogy inkább ne is lássa:
De vajon micsodát? Mit gondoltok, ki lépett ki az ajtón?
Egy kisfiú.
Se nem nagy, se nem kicsi — éppen akkora, mint ti. Ferkónak hívták. Ö lakott a faházikóban a nagymamájával; minden évben ott nyaralt, míg csak be nem köszöntött a rossz idő.
Most éppen lepkevadászatra indult. De alig lépett párat, hirtelen megállt.
— Nagyanyó! — kiáltotta. — Valaki jár itt... mozog a kútvödör!
Nagyanyó kinézett a konyhaajtón.
— Ugyan már, ki járna itt? — csóválta a fejét. — Bizonyosan egy szomjas kismadár ivott belőle.
Ferkót azonban tovább furdalta a kíváncsiság: egy kismadár nem tudja megbillenteni a vödröt, itt valami más titok lappang!
És elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Csendben leült az egyik diófa alá, elkezdett fülelni.
Egyszer csak halk reccsenést hallott.
Gyorsan felnézett a fára — s hát, ki ül ott? Huncutka. De olyan nyugodtan ám, mintha az előbb meg sem ijedt volna. Mert — hogy igazat szóljunk — előbb csak a félszemét hunyta be, a másikkal mindent jól látott. Így azt is, hogy a kisfiúnál nincsen puska — akkor pedig nagy baj nem lehet. Így aztán békésen tovább falatozott.
Ferkó még soha nem látott ilyen közelről mókust. S most egyszeribe úgy szerette volna ölbe venni, megsimogatni ... Igen, igen, mi lenne, ha egyszer megsimogatná a bozontos, vörös farkát? De hogyan? Hogy szelídítse meg? Barátságosan megszólította:
Mókuska, mókuska,
Jer velem a házunkba!
Huncutkának tetszett a szíves fogadtatás. Már-már azon gondolkozott, hogy lejjebb kúszik, a kisfiú feje fölé — mikor a ház mögül hirtelen egy rettentő nagy fehér kutya szaladt elő és ugatni kezdett.
Burkus volt, Ferkó legjobb barátja.
De ezt Huncutka nem tudta.
Rémületében még a félig elrágott diót is kiejtette a szájából — aztán uzsgyi, elillant.
Ferkó sokáig nézett utána.
— Ezt se látjuk többé... — sóhajtotta szomorúan.
És a hűséges Burkus együtt búsult vele. Hiszen nem akart ő rosszat, csak örömében ugatott. De ezt már nem volt kinek megmagyarázni.
Ettől fogva Ferkó szüntelen Huncutkát leste. De hiába, nem jött az se másnap, se harmadnap, még egy hét múlva sem. Egy reggel aztán így szólt nagyanyó:
— No galambom, ma leverjük a diót. leszedjük a mogyorót. Szépen zsákba rakjuk, eltesszük télire.
És estére már egyetlen fán, egyetlen bokron se volt gyümölcs. Csak a sok levél barnult rajtuk; hiszen őszre járt, hűvösödtek az esték.
De Ferkó ezután sem feledkezett meg Huncutkáról. Vajon hol lehet most? — találgatta. — A rengeteg erdő melyik odújában? 

Egyszer kint üldögélt a kertben, és azt számolgatta: hány nap még a nyaralás?
S ahány nap volt hátra, annyi szem diót rakott maga elé a fűbe. Hirtelen halk ropogást hallott a feje fölött.
Huncutka volt az.
Ferkó majdnem felrikkantott örömében — de aztán mégse szólt.
Ott hagyta a fűben a diót, maga meg csendben eloldalgott. A tornác párkánya mögül figyelte': vajon most mit csinál Huncutka? Hát, úgy látszik, visszatért a bátorsága, mert nyomban leugrott a fűbe és törögetni kezdte a finom csemegét.
Aztán uzsgyi — visszairamodott az erdőbe.
De másnap megint visszajött. Most már nem is keresgélt az üres fákon — mindjárt a fűbe huppant le, s megint csak jóllakott. Így etette Ferkó Huncutkát napokon keresztül.
Csak nagyanyó nem értette sehogy: mért fogy a dió? És így szólt Ferkóhoz:
— Aki nyáron sokat eszik, télen nem eszik ám! — mondta. Ferkó elvörösödött. Nem torkosságból csente a diót, de azért mégiscsak csente.
És zavarában így motyogott:
— Reggel mindent megtud, nagyanyó, csak addig tessék várni. És másnap reggel nagyanyó bújt el a tornác kerítése mögött.
Azt hitte, nem jól lát a két öreg szemével!
A diófa alatt együtt falatozott Huncutka és Ferkó, mint két igazi jóbarát!
Fele diót a mókus ette meg, másik felét az ö ördöngös unokája!
— Ez aztán csuda... — ámuldozott nagyanyó; és azontúl ő mérte ki reggelenként a diót Huncutkának. Mert most már mindennapos vendég volt a kertben, együtt hancúrozott Ferkóval, még a vállára is felült.
Éppen csak Burkussal nem tudott sehogy se megbékülni. Ha csak közeledett feléje, felugrott a fára.
Egy nap ez is megváltozott.
Éppen a kútnál itatta Ferkó Huncutkát, amikor hirtelen szélvihar kerekedett, s megeredt az eső. Hideg, őszi eső — nem jó ilyenkor bőrig ázni. Ferkó rohant is mindjárt a szobájába, onnan kiáltozott Huncutkának:
— Gyere .. . gyere! Idebent jó meleg van!
Huncutka gondolt egy nagyot — beugrott az ablakon.
S kit talált odabent? — Burkust.
Elállt a lélegzete. Most bizony nemcsak a félszemét hunyta le, hanem mind a kettőt, mint aki elkészült rá: ez a nagy, fehér szörnyeteg most biztos megeszi...
De lám ... egyszer csak valami jó meleget érez a feje búbján! Burkus kutya nyalogatja barátságosan az ő ázott, vörös bundáját.
— No látod! — nevetett Ferkó. — Nem bánt a Burkus, ő is szeret téged. Most majd hárman leszünk jóbarátok!
S addig abba se hagyták a hancúrozást, amíg el nem állt az eső. Huncutka nem tudott betelni a sok látnivalóval. Ilyen nagy odút — mint a Ferkó szobája — még sohasem látott. Minden új volt benne és csodálatos. Különösen a lámpa tetszett meg Huncutkának. Ha ráugrott, úgy hintázott rajta, mint egy hajlékony faágon. Aztán a függöny az ablakon. Egy-kettŐre beletekerte magát, aztán megint kigöngyölte. Nagyszerű mulatság volt. Végül már Burkus hátára is fölmerészkedett, azon lovagolt.
Közben elállt az eső, de a nap mégsem sütött ki. Éppen beesteledett. Huncutka tanácstalanul pislogott ki a sötétbe, nem tudta, mitévő legyen. Ferkónak jó ötlete támadt.
— Tudod mit, mókuska? Ne menj most már sehová, aludj itt nálam.
S mindjárt ki is húzta az egyik szekrényfiókot, puha kendővel kibélelte, oda bújtatta Huncutkát. Persze, egy kicsi rést azért hagyott, hogy a mókuska kedvére ki-be- ugrálhasson.
Másnap Ferkó arra ébredt, hogy valami az orrát csiklandozza.
Huncutka ült az ágya szélén és ébresztgette.
— Úgy! Úgy! — mondta nagyanyó, aki éppen belépett az ajtón.
— Most már igazán ideje fölkelni.
És letette a reggelit az asztalra. Ferkónak egy bögre tejet, Huncutkának egy tányér diót, mogyorót, Burkus az ablak alatt ropogtatta a csontot, s időnként be-bedugta fejét az ablakon. így élt a három jóbarát kerek egy hétig.
Akkor hirtelen megváltozott az idő: hideg szelek fújtak, egész nap esett az eső. Ez már igazi ősz volt. Most már vége volt a nyaralásnak.
Nagyanyó csomagolni kezdett. És Ferkó is becsomagolta a nyáron gyűjtött kincseket: a színes kavicsokat, az erdőn talált fácántojásokat és egy gyönyörű nádbuzogányt. De a szíve mégis szomorú volt: Huncutkát nem vihette magával ...
De hát mit is csinálna Huncutka a villamosok és autók között, fák meg bokrok nélkül? Mit csinálna mókus pajtásai nélkül? Ferkó búcsúzóul megsimogatta Huncutkát, Burkus megnyalogatta a vörös bundáját, nagyanyó egy marék diót adott neki — aztán bezárult a kis ház kapuja.
Huncutka egyedül maradt.
Egyedül a kertben, a kopasz diófán, a hideg szélben, a zuhogó esőben. Mi mást tehetett? Visszament az erdőbe.
Az erdőben a mókusok rég azt hitték már, hogy Huncutka elpusztult valahol, széttépte a vadmacska.
S lám, most egyszerre ráakadtak!
Ott didergett Huncutka egy faágon. Köhögött, prüszkölt ... még sírt is egy kicsit, olyan szerencsétlennek érezte magát. Nagyon is hozzászokott már a kis kényes a meleg szobához, a puha ágyhoz.
A mókusok sietve hazavitték az odújába és felváltva melengették, dörzsölték, hogy meg ne fagyjon. Nem is lett semmi baja Huncutkának, — de azért megfogadta, hogy többé nem megy fiókba lakni, inkább az erdőben él majd, mint a többi mókus.

Csibe-kacsa

(Francia mese nyomán írta Jékely Zoltán)

Tyúkanyó ül, ül a fészkén; le-lehajlik, kotyog-motyog, a csőrével nagy gondosan forgatja maga alatt a hat szép, meleg tojást.
Odamegy hozzá a kakas és így szól:
— Ó, te szegény jó Kotkodács! Már vagy húsz napja kotlasz itt; alig eszel, alig iszol valamit; hoztam neked egy szem kukoricát! Ezzel már kibírod holnapig; letelik a huszonegy nap, s kikelnek a kiscsibék.
Még egy kicsit karácsolt neki, aztán mint ki jól végezte dolgát, kibillegett az udvarra.
Másnap reggel csakugyan kibújt a tojásból öt pelyhes kiscsibe. Gyönyörködött is bennük Kotkodács anyó; kotyogott- motyogott hozzájuk s a csibék is jókedvűen csipogtak: pi-pi-pi!
De a hatodik tojásból nem bújt ki semmi.
— Hogy-hogy-hogy? — ijedezett Kotkodács anyó; a kakas meghallotta s bebillegett.
Nézik, nézik, forgatják, hengergetik a tojást, míg — lássatok csodát — hirtelen kettéesik, s kibújik belőle valami csodabogár. Sárga mint a kikirics, nagy feje borzas, lába s csőre széles, mint a lábát s azt mondja: háp-háp-háp!
— Hát ez mi, micsoda? — néztek egymásra s dühösen kotyogtak-káráltak felette. Aztán a kakas nagy mérgesen kirohant, hátra se nézett.
A furcsa kis jövevényt elnevezték Csibe-Kacsának, mert kacsára hasonlított. Az öt csibe csúfolta, csípte, ahol érte. Kotkodács anyó rá se nézett. Soha egy jó szót, egy zabszemet sem adott neki, mindent a csibék kaptak. A kakas meg a fejebúbjára koppintott, amikor csak tehette.
Búsult is eleget szegény Csibe-Kacsa. Elbújt a nagy fűben, hogy senki se lássa.
— Háp-háp-háp — siránkozott, s csak úgy patakzott a könnye. Bezzeg az öt csibe boldogan jött-ment Kotkodács anyóval, alig győzték szedegetni a sok jó falatot.
Egy szép napon elindultak a vízimalom felé, mert ott mindig találtak elszórt búzaszemet. Csibe-Kacsa messziről totyogott utánuk. Hát egyszer csak nagy fekete madár jelent meg az égen, s az öt csibét Kotkodács anyó mindjárt a nagy szárnya alá vette. Futott, futott Csibe-Kacsa, hogy csak úgy dülöngélt bele, fejét bedugta Kotkodács anyó farka alá és addig mocorgott, esetlenkedett, amíg a Kánya — mert az volt a nagy fekete madár — fel nem figyelt mindannyiukra.
— Vigyen el a kánya! — mondta mérgében Kotkodács anyó, s csak a csibékkel törődött.
Csibe-Kacsa rémületében beugrott a patakba, s elbújt a sásban.
A kánya meg keringett egy darabig a fejük felett, aztán elrepült.
De Kotkodács ,anyó még sokáig nem merte kinyitni a szemét, nagy ijedelmében. Amikor végre kinyitotta, s körülnézett, hát sehol sincs Csibe-Kacsa!
— Jaj szegény fejének, tán csak nem vitte el a kánya? Vagy a patakba fulladt? — rémüldözött. Attól félt, hogy Csibe-Kacsa nem tud úszni.
De mit lát? Csibe-Kacsa vígan szeli a hullámokat; ha az úszást megunja, bukfencezik egyet, hogy csak azok a sárga lapát-lábacskái látszanak ki, aztán megint kibukkan, s úszkál, lubickol a patakban, mint egy jókedvű halacska. Nem csoda, hiszen Csibe-Kacsa igazi kacsa volt: kacsatojásból költötte ki véletlenül Kotkodács anyó. Most, hogy úszni látta, már ő is tudta ezt.
— Gyere ki onnan — rikoltotta Kotkodács anyó. — Ha száz kacsa bújt is beléd, azonnal gyere ki onnan!
De annak már rikoltozhatott, vidám hápogással búcsúzott el nevelőanyjától, s eltűnt a túlsó parti sásban.
Beesteledett, s hirtelen megszólaltak a békák. Olyan zenebonát csaptak, hogy Csibe-Kacsa majd megsüketült belé, pedig álmos volt,- aludni szeretett volna. De ki tud aludni ilyen egetverő brekegésben, kuruttyolgatásban?
Kikecmergett hát a partra. A bokrok között már sötétség volt, nagy madarak repdestek. Csibe-Kacsát félelmében a hideg rázta. Egyszer csak mit lát? Két csillogó szem világít rá, két hegyes fül mered felé: a róka! Nagy piros nyelvével szája szélét nyalogatja, ki villan hegyes szemfoga.
— Végem van — sóhajtotta Csibe-Kacsa, s ijedtében már se nem hallott, se nem látott, csak szíve dobogását érezte egész testében.
De hirtelen nagy recsegés-ropogás — a róka elillant, mintha ott sem lett volna. Csibe-Kacsa körülnéz. Hát kiket lát? A gazdasszonya és az öccse, nagy bottal a kezükben legelöl, mögöttük Kotkodács anyó, az öt csibe, s leghátul, nagy bőszen a kakas.
— Itt vagy, te ágrólszakadt! — hajolt föléje a gazdasszonykája.
— Kot-kot-kot! — pityergett örömében Kotkodács anyó.
— Kukurikú! — kurjantott fel a kakas, hogy csak úgy visszhangzott a berek, s hangja megcsuklott a nagy meghatottságtól.
— Pi-pi-pi — csipogtak a csibék s vidáman táncoltak körülötte. Kotkodács anyó kiterjesztette a szárnyát, lekuporodott, s most már Csibe-Kacsát is maga alá vette.
— Háp-háp-háp — hallatszott a meleg tollak alól.
— Kot-kot-kot — kotyogott Kotkodács anyó. — Látom már, kacsa vagy te csőröstül-bőröstül, de hát ha már ki- költöttelek, fel is nevellek. Csak meg ne szökjél többet, mert elkap a róka!
A gazdasszonyka nagy kosarába tette őket, s megindultak hazafelé.
— Kukuriku! Kukuriku! — kurjongatott leghátul a kakas.
— Kurutty-kurutty, brekekekeke — válaszoltak rá a békák. Valahol, a malom táján nagy ugatás, csaholás kezdődött: a kutyák hajtották a rókát.

Baleset az erdőn

(Vidor Miklós meséje)

Nagy, nagy csönd az erdőn, alszik még a szél is, nem zörgeti az ágakat. Aztán egy korai vadmadár-fütty. Valahonnan, távolból felelet rikkan rá.
Harkály kopog a fa kérgén. Odalenn, a gyökerek közt meg fürge gyík cikázik elő. S egyszerre átcsillan a teli lombokon az első éles napsugár. Megvirradt.
Mókus Marci dörzsöli a szemét odafönn az öreg tölgy tetején, nyújtózkodik s átugrik a másik ágra. Ott, a fa odvábán van az éléstára, kikapar egy szem duzzadt makkot, rágcsálni kezdi. Apró szeme villogva néz körül. Eszébe jut, hogy ilyenkor legkellemesebb a friss napocska, hát sebesen lekúszik a tölgyről, kifut az erdőszélre s egy magányosan álló cserfán folytatja a reggelijét. Ott jobban éri a nap, nem fogják el előle a sűrű lombok. Eszeget, és elégedett a világgal.
Hirtelen nehézkes léptek, súlyos csörtetés a bokrok közt. Mókus Marci már tudja, hogy Szaniszló, a vaddisznó is fölkelt s reggeli sétájára indult. Meghúzza magát odafönn az ágon, mert Szaniszlóval jobb nem találkozni. Hatalmaskodó, örök békétlen fickó. Kivált, ha olyan apró legény akad útjába, mint Mókus Marci, az előtt szívesen fitogtatja erejét. Már látni is a félelmetes, jól megtermett alakot, amint magában fújtatva elhalad a bokrok közt s szidja a világot.
Szaniszló már ilyen. Ha véletlenül jókedvűen ébredt is, nem mutatja, mert azt hiszi, ártana a tekintélyének. Maradjon ő csak a mihaszna erdei népség szemében zord, nagy haragú hatalmasság, akkor majd nem mernek komázni vele, mint az alázatos nyúllal, vagy a gyámoltalan kis sünnel.
Mókus Marci hát lapít a magasban. Talán észre se veszi Szaniszló. megy tovább.
Igen ám, de amint odafönn elmélkedik, a síkos makkhéj nem megcsúszik a körme között? S aztán zsupsz le, egyenest a fa alatt elhaladó vaddisznó orrára koppan.
— Mi volt ez? — hördül föl Szaniszló, és kurta nyakát a magasba szegi. Csak úgy reszket méltatlankodó haragjában. — Á, te vagy az? — veszi észre Marcit a levelek közt. — Te mersz velem kikötni? Onnan hajigálsz, te gazember? Megállj csak!
Marci egy reszketés. Alig jön ki hang összeszorult torkán: — Szaniszló ... bocsáss meg ... én nem hajigáltalak, csak kipottyant a kezemből egy árva szem makk ...
— Úgy? És épp az orromra, mi? Csúffá akarsz tenni, hogy aztán elhíreszteld mindenfelé, micsoda nagy hős vagy te! Azonnal gyere le, itt a földön légy vitéz!
— Fáj a lábam ... nem bírok lemenni... — nyögi Mókus Marci félénken.
— Csak fölmászni tudtál? Meg hajigálni?
Hiába itt minden szó, kifogás, bocsánatkérés! Szaniszló apró, mélyenülő szeme szikrázik a haragtól, és Mókus Marciban csak úgy didereg a félsz.
— Nem jössz le tüstént? — röffent föl még egyszer Szaniszló, s mikor látja, hogy Marci csak annál jobban odalapul a cserfa törzséhez, fölvillan félelmetes páros agyara.
— Nem jössz gaz fickó? Úgyis jó! — s azzal nekiesik a cser erős gyökérzetének, ássa, furkálja, szaggatja agyarával.
Szegény Marciban elhűl a vér. Ez a méregzsák még a végén kiássa a fát és megtámadja őt! Mit tegyen? Segítségért kiáltson? Ki olyan bolond, hogy Szaniszlóval szembeszálljon? Figyel lefelé, hogy túrja, fúrja a földet a gyökerek alatt a dühöngő ellenség.
Közben jókora földhányás veszi már körül a fát, az erős gyökérszálak kimerednek s Szaniszló nekiszánja magát, hogy leterítse a törzset. Aláilleszti agyarát a karvastagságú, szívós gyökérnek, megfeszül és ... reccs!
Marci csak ennyit hall odafönn, behunyja a szemét, várja, hogy most zuhan el vele a cserfa. De semmi. Csak egy iszonyú ordítás odalenn és Szaniszló a földre borulva üvölt.
Nem a gyökér reccsent ki, hanem a fél agyara. Bőg, jajong, átkozódik, sivalkodik éktelenül.
Nem telik bele két szemhunyorítás, már oda gyűlnek a riadalomra az erdő lakói. Csóválja lompos farkát a róka, hümmög a borz, hegyezi hosszú fülét a nyúl, de meg se nyikkan, úgy tiszteli vergődésében is Szaniszlót.
Csak a vidám rigó rikkantja el magát az ágon.
— Pórul járt a vaddisznó, félagyarú Szaniszló!
— Mi lesz velem? Mi lesz velem? — süvöltözik a földön Szaniszló, s most az egyszer meg se hallja a rigó gúnyolódását.
— Az lesz, hogy tüstént indulsz a fogorvoshoz... — recsegi száraz hangján a megmenekült cserfa alsó ágán himbálódzó harkály.
— Jaj, jaj... Mackó Bandihoz? — rémüldözik Szaniszló. — Nem megyek ...
— Miért ne mennél? Nem a lábad tört ki, csak az agyarad!
Nagy keservesen föltápászkodik hát Szaniszló s indul az erdő keleti végébe, Mackó Bandi barlangi rendelőjébe. Vele tart a jószívű sün, az alázatos nyúl pedig öccsével kettesben hurcolja utánuk a kitörött agyart. A harkály előttük röpül, s óvakodva, a fakoronák között ugrálva követi őket Mókus Marci is. Hiába akarta széttépni az előbb Szaniszló, azért most mégis sajnálja.
Mackó Bandi az egyetlen, akitől még Szaniszló  is fél. Nemcsak most, mikor betegként kocog hozzá, besavanyo dott képpel, de még akkor is tisztelte, mikor agyara teljes pompájában meredt elő a szájából.
Mackó Bandi, derék, öreg doktor. Hosszú ideig tanulta a városban a gyógyító mesterséget, s kampos fogóival, rejtelmes szerszámaival szívesen segít akármelyik erdei betegen. Csak épp az olyan örök verekedő, komisz frátereket nem kedveli, amilyen Szaniszló. Mikor meglátja, összefonja két karját széles, fehérköpenyes mellén.
— No, végre neked is ellátta a bajodat valaki? — bólogat rosszallón. — Ülj be ide, a székbe!
Szaniszló meg se nyikkan, csak lesi riadozva, mi következik most. Közben a betegkísérők elmondják a szigorú doktornak, hogy esett, mint esett, hogy Szaniszló agyara belereccsent a cserfába.
Vizsgálódik, kopogtat sokáig Mackó Bandi, még a pápa- szemét is fölrakja, aztán félrevonul, tanácskozni a másik doktorral, a harkállyal.
— Hát visszaragasztjuk az agyaradat, Szaniszló, most az egyszer még szerencséd volt. Hanem azt megmondom előre: ez a megjavított agyar már nem arra való, hogy verekedj, hadakozz, fákat döntögess vele! — hirdeti ki végül az ítéletet.
Szaniszló hálálkodva röfög. Rá sem ismerni már: mintha egy növendék-bárány lelke költözött volna beléje. S türelmesen, pissz nélkül állja, hogy Mackó Bandi friss fenyőgyantával megragassza, vékony hánccsal odarögzítse a helyére a levált agyarat. Mikor végre elkészült a műtét, reszkető inakkal tápászkodik föl, nem győzi köszöngetni a segítséget.
Mackó Bandi ránéz, szigorún:
— Amíg a gyanta meg nem szárad, addig mást, mint tejbekását nem ehetsz! Megértetted?
S ha elgondoljuk, a csúfságon kívül éppen elég nagy büntetés volt ez Szaniszlónak!