Minek is tagadjuk, haszontalan lurkó volt Peti. Nem használt a szép szó, mindig csínyeken törte a fejét. Az iskolában ákombákomokkal rajzolta tele a táblát, papírgolyókkal dobálta társait óra közben – de nem is győzném felsorolni, mi minden rosszat követett el. Éppen ilyen haszontalan volt odahaza is, s egyszer, amikor fűrészporral töltötte meg nagyapa pipáját, elhatározták szülei, hogy most már aztán szigorúan megbüntetik.
Minden vasárnap, ebéd után sétálni vitték Petit, de most otthonhagyták. Megmondták neki, ha nem javul meg, többé sosem viszik magukkal – és rázárták az ajtót.
No hiszen, lett is erre sírás, de hát az ajtót csak kulccsal lehet kinyitni, nem pedig rossz fiúk zokogásával. Kulcsa pedig nem volt Petinek. Erre dühében a nagy ébenfa asztalt kezdte rugdosni. De ijedten abbahagyta, mert recsegve-ropogva megszólalt az asztal:
– Miért rugdalsz engem? Hát bántottalak én téged?
Hogy még nagyobb legyen Peti ijedtsége, hirtelen megszólalt a szekrény is:
– Bizony, engem is végigkarcolt a múlt héten egy üvegcseréppel, még most se hegedt be a karcolás nyoma.
Úgy látszik, az ablakkal se volt minden rendjén, mert Peti arra pislogott. Kisvártatva el is kezdte az ablak a szidást:
– Énrólam meg mind leszedte a gittet, és most örök remegés az életem. Attól félek, hogy az első szél az utcára repít.
Képzelhetitek, hogy megijedt ez a haszontalan Peti. Sohase hitte volna, hogy a bútorok beszélni tudjanak, de ha már így van, akkor talán még meg is verhetik! Könyörögni akart már, és minden jót megígérni, mikor az ágy is nyikorogni kezdett, és kiáltozott:
– No, ha te ilyen rosszcsont vagy, akkor nem engedem, hogy belém feküdj! Aludj a díványon!
– Már hogy aludna rajtam! – pattantak mérgesen a díványrugók –, még közelembe se jöjjön az a haszontalan! A földön van az ilyennek a helye!
– Engedelmet kérek – mondta csendesen a padló –, épp elég baj az nekem, ha rajtam lépked, nemhogy még aludjon is!
– Hát akkor nincs más hátra, kint fog aludni az udvaron! – mondta az asztal, mire a többiek is így kiáltottak:
– Ott, ott, az udvaron!
Az asztal volt a legöregebb és a legbölcsebb a bútorok között, még a szekrénynél is tekintélyesebb, így hát amit ő mondott, azt valamennyien helyeselték.
Peti ott szepegett a sarokban, szólni próbált, de hiába szólott, oly nagy volt a lárma, hogy ő maga is alig hallotta a hangját. Ahány bútor volt a szobában, mind recsegett, nyikorgott, ropogott: versenyt szidták Petit!
Szerencséjére kinyílt az ajtó, hazajöttek Peti szülei. Őket pedig annyira tisztelték a bútorok, hogy abbahagyták a szidást, veszekedést. De nem folytatták másnap sem, amikor Peti megint egyedül maradt otthon. Mert úgy megijedt a bútorok fenyegetődzésétől, hogy még arra is vigyázott, hogy könyökével se érjen többé a szekrényhez vagy az ágyhoz. Így aztán még ma is a legjobb barátságban él a bölcs öreg asztallal, a kis hokedlivel és a még kisebb sámlival.
