Fűszálakra
Fényes kedvvel
Harmatgyöngyöt
Fűz a reggel.
Ha hozzáér
Kicsi kezed
A sok gyöngyszem
Földre pereg.
2015. július 21., kedd
Thúróczy Mária: A kertünkben
Ezer virág a kertünkben,
csupa piros, csupa kék,
Nem tudom, hogy
melyik tetszik,
mert mindegyik csudaszép.
Ezer bokor a kertünkben,
egres, málna, mogyoró,
Nem tudom, hogy
mit szeressek,
mert mindegyik csudajó.
Ezer madár a kertünkben,
szárnyukon a fény remeg,
Aranypettyes, ezüstpettyes
libbenő kis ékszerek.
Megpihenhetsz a kertünkben,
pad is van a fák alatt,
Nincs messze;
a patak partján,
Mese utca 7 alatt.
csupa piros, csupa kék,
Nem tudom, hogy
melyik tetszik,
mert mindegyik csudaszép.
Ezer bokor a kertünkben,
egres, málna, mogyoró,
Nem tudom, hogy
mit szeressek,
mert mindegyik csudajó.
Ezer madár a kertünkben,
szárnyukon a fény remeg,
Aranypettyes, ezüstpettyes
libbenő kis ékszerek.
Megpihenhetsz a kertünkben,
pad is van a fák alatt,
Nincs messze;
a patak partján,
Mese utca 7 alatt.
Szekeres Ilona: Az ibolya
Egyszer, nagyon régen, iszonyú forró nyár köszöntött a világra. Egy csepp eső nem sok, de annyi sem hullott hetekig.
A szárazságtól nagyon szenvedett a föld, szomjasan vágyakozott egy kis nedvesség után. A falevelek megsárgultak, a fű kiégett, a gyümölcs mind összeaszalódott, az erdő állatai tikkadtan vándoroltak forrástól patakig, az emberek pedig napkeltétől napszálltáig az eget vizsgálták: feltűnik-e már valahol egy fia-felhő?
Legjobban szenvedtek azonban az erdei meg a mezei virágok. Elfonnyadtak, mielőtt még kinyíltak volna, szomorúan lehajtották fejecskéjüket és meghaltak.
A szellő egy napon hírül hozta, hogy a kerti virágok cseppet sem szenvednek a szárazságtól, vígan élnek, virulnak, mert az emberek este-reggel locsolják őket.
Egy forró nyári estén a vadvirágok elhatározták, hogy követséget küldenek a kerti virágokhoz, hátha befogadják őket is maguk közé.
A követség tagjai: a margaréta, pipacs, búzavirág, ibolya meg a többiek, tüstént útnak indultak és másnap kora hajnalban, nagy illedelmesen benyitottak egy szép virágoskert rácsos kapuján.
A kerti virágok kíváncsian nézték a vendégeket. Vajon mit akarhatnak?
- Szép jó reggelt, nemes rokonaink! – köszöntek illendően a vadvirágok.
- Jó reggelt, szép napot! – csilingelt a harangvirág.
- Mi járatban vagyok?- kérdezte kegyesen a szegfű.
A pipacs előlépett, gondosan kisimította kicsit gyűrött selyemszoknyáját, meghajolt a rózsa felé, és belekezdett a mondókájába:
- Szomjazunk, szenvedünk, pusztulunk, mi vadvirágok … úgy vágyunk egy csepp nedvesség után …. Azt hallottuk, rajtatok segítenek az emberek. Ezért hát elhatároztuk, hogy …
Pipacsvirág itt megakadt, még jobban elpirult zavarában. Körülnézett.
A kert virágai előkelően hallgattak, a vadvirágok küldöttsége pedig suttogva biztatta:
- Beszél, Pipacs, beszélj …
Pipacsvirág tehát megköszörülte torkát és nagy bátran kimondta:
- Arra kérünk benneteket, fogadjátok be a vadvirágokat is magatok közé!
No lett erre nagy mozgolódás!
A rózsa gőgösen elfordította szép fejét, a liliom bűvös illatot árasztott, hogy ne is érezze a vadvirág rokonság közönséges fűszagát, a kerti margaréta megtagadta az atyafiságot a mezei margarétával, a harangvirág meg éktelen csilingelésbe kezdett.
- Menjetek haza, ti csak elcsúfítanátok a mi díszes társaságunkat! – vetette oda a mályvácska.
Hanem ez már nagyon csúnya sértés volt. A pipacs szinte lángolt, olyan vörös lett szégyenében és haragjában. Intett a többieknek és köszönés nélkül kifelé indultak. Már majdnem a kapuban voltak, mikor utánuk szólt a rózsa:
- Hallod-e, ibolya, te itt maradhatsz, ha szép csendesen meghúzódol valahol. Téged megtűrünk, mert kellemes az illatod …
A kis ibolyának elszorult a szíve, olyan régen szomjazott már egy kevés nedvesség után, s látta, hogy az emberek éppen készülődnek, hogy meglocsolják a kerti virágokat.
- Ne hallgass rájuk, gyere velünk haza! – hívta a margaréta.
Hanem az ibolya ebben a pillanatban egy icipici csepp vizet érzett a szirmain. Tikkadtan fordult vissza.
- Ó, csak egy-két csöppecskét hadd igyak!
- Szóval … Itt maradsz? – kérdezte a pipacs.
- Igen … Nagyon szomjas vagyok!
A vadvirágok elvonultak, ibolyácska pedig ott maradt a kertben.
… Még aznap este olyan finom, langyos zápor hullott, hogy felüdült tőle erdő, mező. Az erdei-mezei ibolyák pedig ezen a napon megszakították a rokonságot az állhatatlan kis kerti ibolyával. Az meg szegény, úgy szégyenkezett, hogy szégyenében elveszítette az illatát.
Sok-sok idő telt el azóta. A kerti ibolya évről évre szebb, pompázatosabb, hanem illatot, azt hiába koldul erdei-mezei rokonaitól.
Úgy megharagudtak rá, hogy egy csepp illat nem sok, de annyit sem küldenek neki!
Megjelent: A bűvös csengettyű és más mesék című mesekönyvben, 1958.
Legjobban szenvedtek azonban az erdei meg a mezei virágok. Elfonnyadtak, mielőtt még kinyíltak volna, szomorúan lehajtották fejecskéjüket és meghaltak.
A szellő egy napon hírül hozta, hogy a kerti virágok cseppet sem szenvednek a szárazságtól, vígan élnek, virulnak, mert az emberek este-reggel locsolják őket.
Egy forró nyári estén a vadvirágok elhatározták, hogy követséget küldenek a kerti virágokhoz, hátha befogadják őket is maguk közé.
A követség tagjai: a margaréta, pipacs, búzavirág, ibolya meg a többiek, tüstént útnak indultak és másnap kora hajnalban, nagy illedelmesen benyitottak egy szép virágoskert rácsos kapuján.
A kerti virágok kíváncsian nézték a vendégeket. Vajon mit akarhatnak?
- Szép jó reggelt, nemes rokonaink! – köszöntek illendően a vadvirágok.
- Jó reggelt, szép napot! – csilingelt a harangvirág.
- Mi járatban vagyok?- kérdezte kegyesen a szegfű.
A pipacs előlépett, gondosan kisimította kicsit gyűrött selyemszoknyáját, meghajolt a rózsa felé, és belekezdett a mondókájába:
- Szomjazunk, szenvedünk, pusztulunk, mi vadvirágok … úgy vágyunk egy csepp nedvesség után …. Azt hallottuk, rajtatok segítenek az emberek. Ezért hát elhatároztuk, hogy …
Pipacsvirág itt megakadt, még jobban elpirult zavarában. Körülnézett.
A kert virágai előkelően hallgattak, a vadvirágok küldöttsége pedig suttogva biztatta:
- Beszél, Pipacs, beszélj …
Pipacsvirág tehát megköszörülte torkát és nagy bátran kimondta:
- Arra kérünk benneteket, fogadjátok be a vadvirágokat is magatok közé!
No lett erre nagy mozgolódás!
A rózsa gőgösen elfordította szép fejét, a liliom bűvös illatot árasztott, hogy ne is érezze a vadvirág rokonság közönséges fűszagát, a kerti margaréta megtagadta az atyafiságot a mezei margarétával, a harangvirág meg éktelen csilingelésbe kezdett.
- Menjetek haza, ti csak elcsúfítanátok a mi díszes társaságunkat! – vetette oda a mályvácska.
Hanem ez már nagyon csúnya sértés volt. A pipacs szinte lángolt, olyan vörös lett szégyenében és haragjában. Intett a többieknek és köszönés nélkül kifelé indultak. Már majdnem a kapuban voltak, mikor utánuk szólt a rózsa:
- Hallod-e, ibolya, te itt maradhatsz, ha szép csendesen meghúzódol valahol. Téged megtűrünk, mert kellemes az illatod …
A kis ibolyának elszorult a szíve, olyan régen szomjazott már egy kevés nedvesség után, s látta, hogy az emberek éppen készülődnek, hogy meglocsolják a kerti virágokat.
- Ne hallgass rájuk, gyere velünk haza! – hívta a margaréta.
Hanem az ibolya ebben a pillanatban egy icipici csepp vizet érzett a szirmain. Tikkadtan fordult vissza.
- Ó, csak egy-két csöppecskét hadd igyak!
- Szóval … Itt maradsz? – kérdezte a pipacs.
- Igen … Nagyon szomjas vagyok!
A vadvirágok elvonultak, ibolyácska pedig ott maradt a kertben.
… Még aznap este olyan finom, langyos zápor hullott, hogy felüdült tőle erdő, mező. Az erdei-mezei ibolyák pedig ezen a napon megszakították a rokonságot az állhatatlan kis kerti ibolyával. Az meg szegény, úgy szégyenkezett, hogy szégyenében elveszítette az illatát.
Sok-sok idő telt el azóta. A kerti ibolya évről évre szebb, pompázatosabb, hanem illatot, azt hiába koldul erdei-mezei rokonaitól.
Úgy megharagudtak rá, hogy egy csepp illat nem sok, de annyit sem küldenek neki!
Megjelent: A bűvös csengettyű és más mesék című mesekönyvben, 1958.
Bátori Irén: A kíváncsi tehénke
A kert hátsó végében, füves, virágos réten legelt a tehénke. Néha fecske cikázott fölötte, néha rigó fütyült a kerti fán. Békesség, nyugalom volt körülötte. Még a macska is szundikált a padlásfeljárónál, még a kutya is oldalára dűlve süttette magát a jó meleg napon.
Egyszer csak füstszag csapta meg a tehénke orrát. Körülnézett, aztán elindult a füst irányába. Meg is érkezett a konyha küszöbe elé. Ilyenkor szokta főzni az ebédet a gazdaasszony.
Mi lenne, ha bemenne a konyhába s megnézné, mi van odabent? – gondolta a tehénke. – Vajon miből főzi az ebédet a gazdaasszony? Szénából, szalmából, fűből vagy korpából? – Még álldogált egy kicsit, aztán belépett a nyitott konyhaajtón.
Az ajtó mellett egy láda állt. A ládán meg szakajtó, tele liszttel. Odább jókora szita, a szitában két tojás, belőlük gyúr majd tésztát a gazdaasszony ebédre.
A tehénke nézte, nézte a szép fehér lisztet. Még sose látott ilyet.
„Ezt megkóstolom” – gondolta s azon nyomban hozzálátott.
De még meg sem ízlelhette igazában, máris tele lett liszttel orra, szeme, nem győzött prüszkölni tőle. Prüszkölt, prüszkölt, a szakajtó lisztet majd mind széjjel fújta. Még a füle is lisztes lett. Olyan volt, mintha bemeszelték volna.
- Talán az oldalát kell megenni – gondolta – nem a tetejét.
Azzal a szakajtó oldalába akart harapni. De alig ért hozzá, a szakajtó felborult és legurult a ládáról. Ami liszt még benne volt, az is mind szétszóródott a konyhakövön.
- Talán emez jobb lesz – találgatta a tehénke s nagy fejét beledugta a szitába.
Hát! Reccs! Odalett nyomban a két tojás, az összetört tojáshéj meg jól megbökdöste a kíváncsiskodó orrát.
- Huh! Miféle karmos étel! – ijedezett a tehénke, s odább ugrott. No hiszen! A láda mellett a vizes padka állt, két teli kanna vízzel. Annak se kellett egyéb, mint egy tehénrúgás. Úgy felborult, mint annak a rendje. A két kanna nagy csörömpöléssel a földre esett. A víz meg csak folyt, folyt, folyt … A tehénke nyaldosni kezdte a földről a vizet.
- Ez legalább jó hűs – gondolta – se nem porzik, se nem karmol …
De ekkor már a nagy csörömpölésre kiszaladt a szobából a gazdaasszony:
- Jaj, jaj, mit csinálsz, te cudar? Oda a lisztem! Vége a tojásnak! Úszik a konyhám! – Azzal fogta a seprűt és csihipuhi, jól megtapogatta vele a tehénke lábát, oldalát.
Szerencse, hogy a seprű cirokból volt, mert ha vesszőből lett volna, a tehénke még ma is sántikálna. S még a kakas is azt kukorékolná, de még a liba is azt gágogná: „Ni, ott megy a kíváncsi tehén, akinek nem volt elég a legelő!”
De így is megemlegette ezt a napot. Mert ettől kezdve nem járt a kertben szabadon. Kipányvázták a kert végébe, s amilyen hosszú volt a pányva, csak addig tartott a kíváncsi tehénke világa.
Megjelent: A bűvös csengettyű és más mesék című mesekönyvben, 1958.
Egyszer csak füstszag csapta meg a tehénke orrát. Körülnézett, aztán elindult a füst irányába. Meg is érkezett a konyha küszöbe elé. Ilyenkor szokta főzni az ebédet a gazdaasszony.
Mi lenne, ha bemenne a konyhába s megnézné, mi van odabent? – gondolta a tehénke. – Vajon miből főzi az ebédet a gazdaasszony? Szénából, szalmából, fűből vagy korpából? – Még álldogált egy kicsit, aztán belépett a nyitott konyhaajtón.
Az ajtó mellett egy láda állt. A ládán meg szakajtó, tele liszttel. Odább jókora szita, a szitában két tojás, belőlük gyúr majd tésztát a gazdaasszony ebédre.
A tehénke nézte, nézte a szép fehér lisztet. Még sose látott ilyet.
„Ezt megkóstolom” – gondolta s azon nyomban hozzálátott.
De még meg sem ízlelhette igazában, máris tele lett liszttel orra, szeme, nem győzött prüszkölni tőle. Prüszkölt, prüszkölt, a szakajtó lisztet majd mind széjjel fújta. Még a füle is lisztes lett. Olyan volt, mintha bemeszelték volna.
- Talán az oldalát kell megenni – gondolta – nem a tetejét.
Azzal a szakajtó oldalába akart harapni. De alig ért hozzá, a szakajtó felborult és legurult a ládáról. Ami liszt még benne volt, az is mind szétszóródott a konyhakövön.
- Talán emez jobb lesz – találgatta a tehénke s nagy fejét beledugta a szitába.
Hát! Reccs! Odalett nyomban a két tojás, az összetört tojáshéj meg jól megbökdöste a kíváncsiskodó orrát.
- Huh! Miféle karmos étel! – ijedezett a tehénke, s odább ugrott. No hiszen! A láda mellett a vizes padka állt, két teli kanna vízzel. Annak se kellett egyéb, mint egy tehénrúgás. Úgy felborult, mint annak a rendje. A két kanna nagy csörömpöléssel a földre esett. A víz meg csak folyt, folyt, folyt … A tehénke nyaldosni kezdte a földről a vizet.
- Ez legalább jó hűs – gondolta – se nem porzik, se nem karmol …
De ekkor már a nagy csörömpölésre kiszaladt a szobából a gazdaasszony:
- Jaj, jaj, mit csinálsz, te cudar? Oda a lisztem! Vége a tojásnak! Úszik a konyhám! – Azzal fogta a seprűt és csihipuhi, jól megtapogatta vele a tehénke lábát, oldalát.
Szerencse, hogy a seprű cirokból volt, mert ha vesszőből lett volna, a tehénke még ma is sántikálna. S még a kakas is azt kukorékolná, de még a liba is azt gágogná: „Ni, ott megy a kíváncsi tehén, akinek nem volt elég a legelő!”
De így is megemlegette ezt a napot. Mert ettől kezdve nem járt a kertben szabadon. Kipányvázták a kert végébe, s amilyen hosszú volt a pányva, csak addig tartott a kíváncsi tehénke világa.
Megjelent: A bűvös csengettyű és más mesék című mesekönyvben, 1958.
Dénes György: Fülemüle
Lombos ágon fülemüle.
Nézegetem, hol a füle.
Barna tollát látom, látom,
de a fülét nem találom.
Bánom is én, ha nincs füle,
csak szóljon a fülemüle.
Nézegetem, hol a füle.
Barna tollát látom, látom,
de a fülét nem találom.
Bánom is én, ha nincs füle,
csak szóljon a fülemüle.
A fülemüle éneke
Weöres Sándor: Gesztenye úrfi
Hej, gesztenye úrfi
Bundácskádból bújj ki!
Ugorj le a fáról
Érkezésed várom.
Nini, itt van, koppan
Fáról földre pottyan
Futok zsebre dugni
Jöjj, gesztenye úrfi!
Bundácskádból bújj ki!
Ugorj le a fáról
Érkezésed várom.
Nini, itt van, koppan
Fáról földre pottyan
Futok zsebre dugni
Jöjj, gesztenye úrfi!
Mentovics Éva: Kisüt a nap…
Kisüt a Nap, fogy a hó,
eltűnik a takaró.
Illatozik a virág,
zöldbe borul a világ.
Füstifecske csicsereg:
– Megjött már a kikelet!
Kelepel a gólya pár:
– Mehetünk a tóra már.
eltűnik a takaró.
Illatozik a virág,
zöldbe borul a világ.
Füstifecske csicsereg:
– Megjött már a kikelet!
Kelepel a gólya pár:
– Mehetünk a tóra már.
Mentovics Éva: A gólya
Kémény csúcsán kelepelek,
etetem a gyerekeket.
Ebédért egy rétre járok,
s van még egy-két vizes árok…
Ugra-bugra békafiak
garantáltan zsenge falat.
Hosszú lábam, piros csőröm…
tavasztól már itt időzöm.
Ha szárnyat bont kis családom,
békát fogunk majd a lápon.
De nyár végén minden évbe’
elköltözünk messze délre.
(Bemutatkozó vers jelmezbálban.)
etetem a gyerekeket.
Ebédért egy rétre járok,
s van még egy-két vizes árok…
Ugra-bugra békafiak
garantáltan zsenge falat.
Hosszú lábam, piros csőröm…
tavasztól már itt időzöm.
Ha szárnyat bont kis családom,
békát fogunk majd a lápon.
De nyár végén minden évbe’
elköltözünk messze délre.
(Bemutatkozó vers jelmezbálban.)
Tordon Ákos: Búcsúzik a gólya
Búcsúzik a gólya,
Mocsarak lakója,
Holnap indul napkeletre,
Egyiptomba, napmelegre.
De visszajön majd kikeletre,
Átrepül a nagy tengeren,
És Afrikából itthon terem.
Fészke hazavárja,
Nálunk a hazája.
Mocsarak lakója,
Holnap indul napkeletre,
Egyiptomba, napmelegre.
De visszajön majd kikeletre,
Átrepül a nagy tengeren,
És Afrikából itthon terem.
Fészke hazavárja,
Nálunk a hazája.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)