Bartos Erika: Kelepelő

Kelep-kelep, kéményünkön
kelepel a gólya.
Éhes már a fészekben a
négy gólyafióka.

Kelep-kelep gólyaszülők
vigyázzák a fészket,
etetik a fiókákat,
sorra mind a négyet.

Kelep-kelep, felnő a négy
pelyhes tollú jószág,
Várja már a gólyákat egy
napsütötte ország.

Kelep-kelep, itt van az ősz,
nekivágnak délnek,
visszatérnek tavasszal,
ha vége már a télnek!

Gazdag Erzsi: Itt az ősz

Itt az ősz! Itt az ősz!
Szőlőhegyen jár a csősz
Vállán villog puskacső,
levegőbe belelő:
- Dirr-durr! Belelő.

Menekül a szarkahad.
Éhes seregély csapat
víg szüretből kimarad.

Megérett a körte, alma,
rád mosolyog piros halma.
Almahegy, körtehegy
kirándulni boltba megy.

Ni, a fecskék! Ni, a fecskék
dróton ülő hangjegyecskék.
Őszi szelek megtanulták
ezt a kottát, s fújják, fújják.

Hát a gólyák merre járnak?
- Piramisok felé szállnak.
Árva fészkük várja őket,
míg tavasszal visszatérnek.

Vadlibák, vadlibák szárnya
búsan az egeket szántja.
Búcsúznak nádi világtól,
s kiúsznak lassan a tájból.

Álmos a kertben a hinta;
Karjait ölébe ejti.
Nem táncol véle Katinka.
Nem ül az ölébe senki.

Hol a homokvár büszke tornya?
Tatár dúlta fel vagy török?
Romja maradt csupán, egy bucka,
s fahídja, az is eltörött.

Hideg esők, hideg szelek...
Hullnak a fákról levelek.
Ködöt pipáló hajnalok
Fújnak a fákra harmatot.

Messziről int a napsugár:
- Elmúlt a nyár! Elmúlt a nyár!
Hazaballag hegyről a csősz,
s átveszi őrhelyét az ősz.

Csukás István: Nyuszi mese

Nyuszi, nyuszi vígan játszik,
csak a két nagy füle látszik.
Hajnal óta ugrál sorba
rekettyébe, sombokorba.
Estére már nem bokázik,
iheg-liheg lassan mászik,
meg is eszik tíz-húsz torzsát,
vizet iszik három dézsát.

Vass Albert: A tihanyi visszhang

A hegyek csodaszép, aranyhajú tündére, Tihany, minden este leterelte aranygyapjas kecskéit a tóra, itatni. Amíg a kecskéi ittak, a szépséges tündér leült egy parti sziklára, és énekelt. A hegytetőkről gyönyörködve hallgatták énekét az óriások, és barlangok odúiban abbahagyták szorgos munkáikat a törpék. Balaton, a vizek ura, a tó mélyében élt, hínárból szőtt sátrában, melynek oszlopait a drágagyöngyök ezrei díszítették. Balaton egyetlen fia, aki ott élt apjával a vizek mélységében, valahányszor meghallotta Tihany énekét odafönt, fölemelkedett a felszínre, hogy közelebbről hallhassa a csodálatos hangot. 

– Ne figyelj Tihany csalogató hangjára, édes fiam – figyelmeztette Balaton a fiát. – A hegyek tündére és a vizek ura nem illenek össze. Ha magadba szívod a hegyek mérges levegőjét, beteg leszel! 

Gőgös teremtés volt Tihany, s amikor rájött, hogy éneklő hangját szerte a hegyekben mindenki a világ legszebb hangjának véli, elhatározta, hogy nem pazarolja azt többé esténként a tó partján, hanem csak akkor énekel az óriásoknak és törpéknek, ha azok gyémánttal fizetnek minden dalért. 

Lent a tó mélységes mélyén Balaton egyetlen fia megbetegedett. Kérlelte apját: 

– Hadd halljam még egyszer Tihany szépséges hangját, bizonyára meggyógyulok Tőle! 

Vén Balaton összegyűjtött egy ladikra való igazgyöngyöt és amikor este Tihany lejött kecskéit itatni a tó partjára, fölvitte hozzá a kincseket. 

– Neked hoztam mindezt, leányom – mondta Balaton a tündérnek –, és csak azt kérem érte cserébe, hogy énekelj szegény beteg fiamnak.

Tihanynak tetszettek a gyöngyök, és énekelt értök. De attól kezdve minden este fel kellett jöjjön Balaton a tó mélyéről egy zsákra való kinccsel, mert ajándék nélkül a fösvény Tihany még csak a száját sem nyitotta ki. 

Végül is Balaton minden kincse kifogyott. Hiába könyörgött a szép tündérnek, hiába kérlelte, Tihany nem énekelt többé. Még az se hatotta meg, hogy vén Balaton fia meghal odalent a mélyben, ha nem hallja többé a szép tündér énekét. S Balaton fia meghalt. Sírtak az óriások, zokogtak a törpék, és a tó fiatal urát eltemették mélyen a Badacsony hegyébe. 

Azóta van a Badacsonynak koporsó formája. A vizek ura nem felejtette el a szép tündér szívtelenségét. Bosszúja rettenetes volt. Mindaddig Balaton tavának sima tükre a kék eget tükrözte csupán, a napot, a holdat meg a csillagokat. De ettől a naptól kezdve valahányszor a vizek ura meglátta odafent a Badacsony koporsóját, eszébe jutott gyásza és fájdalma, s haragjában felkavarta a tó vizét. 

Egy este haragos hullámai zúgva, tajtékozva csaptak föl a sziklaösvényre, hol a szép Tihany hajtotta itatni aranygyapjas kecskéit. Egy roppant hullám elkapta a kecskéket, lesodorta őket a tóba, s vén Balaton megfojtotta valamennyit haragos bosszújában. 

A megrémült Tihany egy közeli barlangba menekült a hullámok csapásai elől, de vesztére tette ezt! Nagyot rázkódott Balaton odalent, s rázkódásától megmozdult a hegy is, és sziklagörgeteggel temette be a barlang száját, befalazva örök időkre a szívtelen Tihanyt.

 Vén Balaton átkot vetett a szépséges tündérre: 

– Büntetésből, amért oly fösvény voltál hangoddal, mostantól kezdve bárki is szóljon hozzád, hétszer ismételd meg minden szavát! 

A tihanyi visszhang ott van ma is, sziklabörtönében, és gyönyörű hangja engedelmesen ismétel minden szót. A Balaton, Európa legnagyobb tava néha haragra gerjed még ma is. Kék színe ilyenkor haragos zöldre fordul, és roppant hullámok nyargalnak fölötte egyik partjától a másikig. Vihar után találni lehet a parton megkövesedett kecskekörmöket. Tihany aranyszőrű kecskéinek körmei azok.